Superman mellett a másik alapvető szuperhős, akinek ráadásul a filmes karrierje is lényegesen kiterjedtebb, sokszínűbb és szimptomatikusabb az aktuális történések és a filmművészet trendjei kapcsán egyaránt – természetesen Batmanről, a Denevéremberről beszélünk, aki immáron sokadik inkarnációjával uralja a bevételi rangsort. Valamiért úgy tűnik, immár 84 éve nem tudunk ráunni a denevérruhába bújó, bűnüldöző milliárdos mítoszára.
Nem véletlenül fonódott össze az évtizedek során Superman és Batman neve, hiszen mindössze egy év eltéréssel (Superman 1938-ban, Batman 1939-ben) bukkantak fel a DC, vagyis teljes nevén a Detective Comics hasábjain, ami akkoriban valóban főleg bűnügyi történeket dolgozott fel képregényes formában. Eredetileg maga Batman sem volt sokkal több, mint egy modernkori Sherlock Holmes, az őt megálmodó Bob Kane és Bill Finger (az utóbbi nevét 2016-ig kevesebbet emlegették Batman kapcsán, mivel az első megjelenések idején minden Bob Kane neve alatt futott, Finger pedig szellemíróként vett részt a projektben, de legalább akkorra hatással volt a szuperhős később kialakuló mítoszának elemeire, mint Kane-nek) aztán horrorelemekkel is teletűzdelték a gonosztevőkkel bunyózó, törvényen kívüli igazságosztó történetét. Kane elmondása szerint a mára ikonikussá vált alakot egyszerre inspirálta a szintén fekete maszkos hős, Zorro alakja, illetve egy 1926-os némafilm 1930-as remake-je, A suttogó denevér (The Bat Whispers) – itt a denevérjelmezbe bújt alak még bűnöző, nem pedig bűnüldöző.
A Detective Comics 27. számának címlapján debütáló Batman aztán nagyon hamar saját kiadványt kapott, 1940-től már saját név alatt (bár egy ideig még párhuzamosan a Detective Comics-szal) jelentek meg a történetei. A kezdetekben Kane rajzolta és Finger írta a Denevérember történeteit, és szépen lassan állt össze a különböző elemekből a ma is ismert Batman-mitológia, amihez a legtöbb adaptáló tartja is magát: az első történetben rögtön megjelenik egy későbbi állandó szereplő, Gordon rendőrfőnök, két számmal később a Batman hasznos kütyüit tartalmazó öv, majd a Batmobil és a Bataráng is felbukkan, legismertebb kísérője, a „sidekick” szerepkör etalonja, Robin pedig 1940 áprilisában jelenik meg először Batman oldalán a képregény lapjain. Közben Finger és Kane Bruce Wayne háttértörténetét is papírra veti, a Detective Comics 1939. novemberi számában találkozhattak először a rajongók az azóta unalomig ismert és ismételt sztorival: Bruce Wayne szüleit gyerekkorában egy rabló lelövi, ezért a hatalmas vagyont öröklő fiatal felcseperedve a hasonló bűnözők elleni harcnak szenteli az életét.
Vajon hogy fog kimászni Batman a sorozathős szerepéből?
A képregény hatalmas sikere után az első mozgófilmes feldolgozásra sem kellett sokat várni: 1943-ban egy igencsak hosszú sort nyitott meg Lambert Hillyer rendező és a denevérmaszkot először magára öltő Lewis Wilson. Mai szemmel nézve a simán csak Batman (helyenként már itt is kapott névelőt, de ezt nem használják következetesen) címre hallgató mozisorozat roppant kínos, de tekintve, hogy a II. világháború kellős közepébe csöppent bele a gothami bűnüldöző és színes maskarás, fiatal társa, semmi csodálnivaló nincs azon, hogy éppen annyira kellett az akkori háborús propagandát harsogni Batmanéknek is, mint Supermannek, vagy éppen Amerika kapitánynak.
A közhangulatnak megfelelően a 15 részes széria során a Burce Wayne-ék nem valamelyik klasszikus ellenfelet (mint például az addigra már debütált Jokert, Rébuszt vagy a Macskanőt) kapták, hanem egy kifejezetten a sorozat kedvéért kitalált (és érthető módon később soha nem használt) gonosszal, a japán császárnak szolgáló Dr. Dakával (J. Carrol Naish) kerülnek szembe, aki olyan kémhálózatot működtet, amivel természetesen Amerika háborús esélyeit szeretné rombolni. Ráadásul finomnak nem nevezhető szimbólumként még elektromossággal agymosott, zombiként viselkedő amerikaiak is dolgoznak neki, hogy sötét céljait elérhesse. Batman és Robin azonban sikerrel szállnak szembe (a kedvesen csak „vágottszemú japóként” emlegetett) Dr. Dakával.
Túl sok jót nem lehet elmondani az első filmszínházban, de mégis sorozatos formában debütáló (bizonyos mozikban hetenként egy résszel jelentkező) Batman-feldolgozásról: sem a nem túl szellemes vagy finomkodó forgatókönyv, sem a roppant alacsony költségvetés nem válik dicséretére a negyedórás-húsz perces részekben vetített sorozatnak. Talán a legjobban sikerült eleme maga a főszereplő: Lewis Wilson kiváló Bruce Wayne, még ha a nevetséges kosztümje (és, valljuk be, nem túl kisportolt felsőteste, valamint kimunkált, leginkább lökdösésben kimerülő harcművészeti tudása) okán nem is túl meggyőző Batman. Wayne-ként viszont kifejezetten szimpatikus és hihető playboy, mellette pedig Douglas Croft is kellemes színfolt az amúgy tökéletesen haszontalan, de sokat ugráló Robin, azaz Dick Grayson szerepében.
A serial ugyanakkor még utalás szintjén sem foglalkozik Batman háttértörténetével, és számos egyéb denevér-elem is hiányzik a történetből, leginkább az alacsony költségvetés miatt nem kapunk például Batmobilt sem: Batman és Robin egy korabeli kabrióban furikázik, ami még csak nem is fekete, de legalább fel lehet vonni a tetejét, ha éppen a forgalomban akarnak átöltözni, miközben a hűséges Alfred vezet. Ennél érthetetlenebb hiányzó azonban Gordon rendőrfőnök, helyette ugyanis kapunk egy szerepében tökéletesen ugyanolyan, csak nevében más, Arnold nevű kapitányt.
A sorozat viszonylagos sikernek örvendett az Egyesült Államokban, ezért a háború befejezése után újra a mozikban találkozhattak a képregényrajongók a Denevéremberrel és a Vörösbeggyel (na, vajon miért nem szokták gyakran lefordítani ezt a nevet?), Batman és Robin címmel ugyanis 1949-ben az olcsó, és nem túl minőségi produkcióiról híres Sam Katzman gyártott egy ugyancsak 15 részes mozisorozatot az alapanyagból. Sok hasonlóságot mutat a hat évvel korábbi előzménnyel: továbbra sincs Batmobil, ezúttal is egy, a képregényekben nem szereplő főgonosz (ezúttal a Varázsló) ellen küzdenek hőseink, Batman maszkja és Robin bugyis kosztümje pedig továbbra is hangos kacagást váltana ki az átlag járókelőből, bárt utóbbi legalább egy harisnyát kapott, a fiatalkorú szőrös lábát eltakarandó.
A maszkok mögött ugyanakkor új színészek jutottak lehetőséghez: Robert Lowery Bruce Wyne/Batmanként, Johnny Duncan Dick Grayson/Robinként, illetve a képregényekben nem sokkal a sorozat előtt felbukkanó, kötelező megmenteni-való hölgy, Vicki Vale szerepében Jane Adams álltak a kamerák elé. Bár a Katzman-garancia jórészt arra terjedt ki ekkoriban, hogy időre és költségvetés alatt leszállítja a gyártó által megrendelt produktumot, mégis lényegesen szórakoztatóbbra sikeredett, mint elődje, az első epizód vonat tetején játszódó üldözéses jelenete például helyenként kifejezetten látványos, már amikor a kaszkadőröket látjuk, nem pedig a nevesített főszereplőket a mögéjük vetített háttérrel. Maga a történet meglehetősen bugyuta (a Varázsló nevű gonosztevő egy találmány segítségével képes láthatatlanná válni, emellett pedig bármilyen járművet iránytani Amerika-szerte, ezért Batmanéknek meg kell őt állítani), és elődjéhez hasonlóan ezúttal is a minden epizód végén menetrendszerűen érkező, sok esetben szó szerinti „cliffhangerrel” (és nagyjából olyan feliratokkal, mint pl „vajon hogyan fog Batman kimászni ebből a slamasztikából?”) próbálták a nézőket a következő héten is a mozikba csábítani.
A második széria kifutása után sokáig csak az újravetítések alkalmával találkozhattak a rajongók mozgóképen Batmannel és Robinnal, és csaknem két évtizedet kellett várni a következő inkarnációra. Eddigre pedig lezajlott egy teljes generációváltás a stúdiók személyzetében, olyan emberek kerültek az alkotói szerepekbe, akik már Batmanen nőttek fel, ráadásul a korábbi mozis sorozatokról is volt mondanivalójuk. A William Dozier által kivitelezett sorozat elődeivel ellentétben tudatosan vállalta fel a nem éppen ijesztő kosztümök által keltett nevetségesség-érzést, ráadásul eddigre már a televíziót néző gyerekek lettek a legfőbb célcsoport a gyártók számára, úgyhogy a humort és könnyedséget a maximumra tekerték.
Mai szemmel nézve (különösen a későbbi, minden iterációval egyre „sötétedő”, komolyodó hangvételű mozifilmeket elnézve) egészen abszurd élmény belemerülni az Adam West és Burt Ward által fémjelzett éra termésébe, ami ráadásul viszonylag rövid idő, mindössze két év alatt termelt ki három évadot (120 epizódot), valamint ez első valódi Batman-mozifilmet is. Ugyan ez utóbbi nem sokkal több, mint egy hosszabb epizód a sorozatból (lévén, hogy az első évaddal nagyjából egyszerre vették fel, és bár eredetileg az első évad beharangozójának szánták, végül az első és a második szezon közötti szünetben került bemutatásra), a megszokott egy helyett négy „fő” gonosszal (a sorozat későbbi ikonikus figurái, Cesar Romero Jokerje, Burgess Meredith Pingvinje, és Frank Gorshin Rébusza, illetve egy beugró, Lee Meriwether Macskanője) a Dinamikus Duó ellenében.
A Batman – The Movie-t és a sorozatot egyaránt úgy jellemezték gyártói, hogy egy konzervkacagás nélküli szituációs komédia, ahol egy bomba hatástalanítása, egy gonosztevő elgyepálása és hasonló események a gegek, amiket ugyanakkor a szereplők halálosan komolyan vesznek, ezzel is fokozva a komikus összhatást. Az egész vélhetőleg sokkal kevésbé lett volna emlékezetes a főszerepre teremtett Adam West nélkül, aki egészen fergetegesen képes eljátszani az egyszerre komplett idióta, de a sorozat világában mesterdetektív Denevérembert, és Bruce Wayne-ként is megfelelő sármmal, és fület gyönyörködtető baritonnal rendelkezik.
A szereposztás többi része is élvezetes, mindenki kellően érti a hangvételt, amit hoznia kell (ami nem mondható el a szintén komikus hangvételű, későbbi Schumacher-fimekről), a ferde képkeretezések és a rikító színű díszletek, a szándékosan bugyuta, sőt, a késői részekben egyenesen abszurdba hajló történetek, nem is beszélve a csodálatosan giccses, animált, Neal Hefti emlékezetes szörfös zenéjével megspékelt intróról (elég, ha annyit mondok: „nananana… Batman!”) mind csodálatosan felismerhetővé, valódi időkapszulává, és ártalmatlan, jószándékú szórakozássá varázsolják ezt a Denevér-inkarnációt.
Batman és csapata a Tim-börtönben
Kereken húsz évet kellett várni a talán túlságosan is nagy sikerű sorozat után a következő Batman-mozgóképre. Azért „túlságosan nagy sikerű”, mert egy jó ideig még a képregény is átvette a sorozat nem éppen komolyan vehető hangvételét, humorosabbra és könnyedebbre váltva a Denevérember-figurát. 1969 után a DC aztán csaknem két évtizedig próbálta lemosni Batmanről a ráragadt vidám hangulatot. A hetvenes évektől kezdve kezdett el igazán megkomolyodni a comics történetvezetése, a nyolcvanas évekre egészen sötét sztorikkal (mint például az egyik Robin halála) egyre-másra jelentek meg a komolyabb, máig ikonikusnak számító Batman-képregények olyan szerzők tollából, mint például Frank Miller vagy Alan Moore. 1969 és 1989 között több próbálkozás, illetve forgatókönyv is rótta köreit a hollywoodi producerek asztalán, sikertelenül (pedig az Ivan Reitman-féle verzió érdekes lehetett volna, ebben Bill Murray játszotta volna Batmant, Eddie Murphy pedig Robint).
Ezek után sejthető volt, hogy ha meg is próbálkozik a megfilmesítési jogokat időközben megszerző Warner egy Batman-filmmel, akkor azt már nem a hatvanas években megszokott, gyerekbarát módon teszi, hanem igyekszik majd igazítani az alapul szolgáló folyóirat irányvonalához. Az akkor még csak befutni készülő Tim Burtont már 1986-ban felkérték a rendezésre, sőt a forgatókönyv is készen állt, de egészen addig nem kapott zöld utat a nagyköltségvetésű produkció, amíg Burton nem bizonyította be a kasszáknál, hogy egyedi, félreismerhetetlen szerzői világára vevők a nézők is. Ez pedig 1988-ban történt meg a Beetlejuice-szal, ezután azonban a képregény rajongói kezdtek el látatlanban lázadozni a rendező és a főszereplő személye ellen.
Lévén, hogy addig Burton leginkább a (meglehetősen furcsa) gyerekműsor, a Pee-Wee nagy kalandja rendezéséről volt főleg ismert, Michael Keaton pedig főként vígjáték-szerepeiről (mint például az 1983-as A Kispapa), a legtöbb rajongó attól félt, hogy ismét a hatvanas évek hangvételét kapják majd a mozikban. Ez a félelem jópár évvel később jogossá érett ugyan, de előbb még következtek Burton és Keaton diadalkörei: az 1989-es Batman jött, ütött és győzött – gyakorlatilag minden fronton. A 40 millióból készült szuperhős ugyanis nagyjából a gyártási költség tízszeresét szedte össze a kasszáknál, és kiszolgálta a kritikusokat (gazdagodott is egy Oscar-díjjal a legjobb díszletért, illetve egy – akkoriban még komolyabb presztízsűnek számító – Golden Globe-jelelöléssel Jack Nicholson alakításáért), valamint a fiatalabb és idősebb nézőket egyaránt. Sötét hangulatú volt, de még éppen gyerekbarát (legalábbis a ’89-es szintet tekintve, lévén, hogy azért mai szemmel mind hangulatában, mind cselekményében erősen súrolja a korhatárosságot), úgyhogy kellő mennyiségű játékot is el lehetett vele adni, ami a ’60-as évek óta egy komoly gyártási szempontnak számított egy Batman-film esetében.
A történetért és forgatókönyvért Sam Hamm felelt, aki jó érzékkel háttérbe szorította, flashback-ekbe relegálta Batman eredettörténetét, és a Jokert állította a történet középpontjába (akinek a maga eredettörténete erősen emlékeztet az abszolút legelső Batman-sztorira, amiben a főgengszter Batman ténykedése során merül savba), de nemcsak ennek köszönhető, hogy a legtöbben azóta is a gonoszra emlékszünk leginkább az első komolyan vett Batman-moziból. A szerepet megszerző Jack Nicholson már elismert színész volt, annyira, hogy a gyártás során ő diktálhatta a legtöbb feltételt, ezért például a forgatási időpontokat az ő programjához időzítették, ő részesült a legnagyobb fizetésben is, sőt, a neve is legelső helyen szerepel a stáblistán. Emellett Burton mindenkori munkásságára is jellemző, hogy a kitaszítottak és furcsa alakok bemutatása az erőssége, ez pedig itt sincs másképp.
Gotham egy korrupt város, ahol a rendőrség jó részét a Carl Grissom (Jack Palance) vezette maffia pénzeli, azonban a bűnözők újabban egy denevérbe öltözött alaktól rettegnek. Egy vegyi üzemben zajló rajtaütés során aztán Grissom jobbkeze, Jack Napier (Jack Nicholson) Batman közbeavatkozása után savba esik, ahonnan aztán az arcára fagyott mosoly mellett tetemes bosszúvággyal kecmereg ki. Rövid időn belül átveszi a város alvilágának irányítását, és a Gotham 200. születésnapjára rendezett ünnepségen a város teljes lakosságának életét fenyegeti, amennyiben Batmannek és a fotóriporter Vicki Vale-nek (Kim Basinger) nem sikerül megállítania az őrült gonosztevőt.
Burton első Denevérembere nem véletlenül van rajta a legjobb szuperhős-filmek toplistáján már több évtizede: attól függetlenül is egy lehengerlő és egyedi látásmódú alkotás, hogy amúgy nagyjából mindössze az 1978-as Donner-féle Superman volt az első olyan alkotás, ami megmutatta, hogy egy képregényfilm is lehet „jó film”. Még így is jó néhány évet kellett várni, amíg ez a nézet általánossá vált Hollywoodban, a nyolcvanas-kilencvenes években azonban szinte példa nélkülinek számított.
Emellett a főszereplő szempontjából is előrelépést jelent a ’89-es Batman, hiszen egyik korábbi inkarnációban sem foglalkoztak különösebben azzal a konfliktussal, ami Burce Wayne nappali élete és éjszakai alteregója között lehet. Ebből a szempontból pedig kiváló választás volt Michael Keaton a főszerepre, hiszen Batmanként is kellőképpen hihető állkapocs (félig-meddig viccelek, mivel nagyjából ennyi látszik ki belőle a maszk miatt – de csak félig, mivel amúgy a képregény rajzolásakor 1940-től bevallottan a hangsúlyos, szögletes áll volt a karakter legfontosabb vizuális jelmezője), de ami még fontosabb, kellően szimpatikus és furcsa az antiszociális Bruce Wayne-ként. Talán később sem született olyan Batman, aki ennyire ki tudta volna egyensúlyozni a denevérem két oldalát.
Külön meg kell említeni a Burton gyakori zeneszerzője, Danny Elfman által komponált filmzenét, ami szinte elválaszthatatlanná vált Batman alakjától (köszönhetően többek között az 1992-ben indult Batman-rajzfilmsorozatnak, aminek az Elfman-muzsikára rendezett bevezető animációja talán minden idők legbatmenesebb egy perce). Ennek főbb motívumai egészen a 2005-ös Batman: Kezdődikig domináltak mindenféle Denevéremberrel kapcsolatos médiumban.
A film elsöprő sikere után a stúdió érthetően ragaszkodott Burtonhöz, aki ugyanakkor nem lelkesedett egy folytatás ötletéért. Végül a kiterjedtebb kreatív kontroll ígérete és egy írócsere után belement a folytatás megrendezésébe, ami három évvel az első Keaton-féle Batman után után meg is érkezett Batman visszatér (Batman Returns) címmel. Ezúttal két jól ismert Batman-gonosz is szerepet kapott a történetben: a Pingvin (Danny DeVito) és a Macskanő (Michelle Pfeiffer) is Batman (továbbra is Keaton) életét keseríti. Ez már jóval kevésbé számított egyöntetű sikernek, főleg, hogy a most már kifejezetten nem gyermekbarát hangvétel miatt a McDonald’s magyarázkodni kényszerült az amerikai erkölcs-csőszök előtt, és végül kénytelen volt visszavonni a filmmel párhuzamosan futó Happy Meal-játékokat, a negatív hírverés pedig a bevételeknek sem tett különösebben jót – nagyjából az első rész bevételének felét volt képes összekalapozni világszinten. Ugyan a korabeli kritika kifejezetten kedvelte a sötétebb, komorabb folytatást (ezt a jelzőpárt még sokat fogjuk hallani Batman kapcsán), a bevételek és a hiszti elkerülhetetlenül rendező- és hangvételcseréhez vezettek a Batman-saga következő állomásánál.
Majd ha Fagy, s Bane lesz nagy
Ugyan a rendezői szerepet elvették tőle, de nem szabad elfelejteni, hogy az első név a Mindörökké Batman intrójában még mindig a Tim Burtoné, aki a produceri székbe ült át a rendezői után. Utóbbiba pedig a korábban több sikeresnek számító drámával, de közönségfilmmel is bizonyított (Szent Elmo tüze, Elveszett fiúk) Joel Schumacher került. A denevérmaskara is gazdát cserélt, Michael Keaton ráunt a sorozatra, és 15 millió dollárt visszautasítva átadta a helyét az akkor kevéssé ismert Val Kilmernek. A film fő húzóneve(i) azonban ezúttal sem a címadó hőshöz kapcsolódtak, hiszen a filmhez egyrészről sikerült megnyerni a szerepében láthatóan kényelmetlenül feszengő, és azt egy percig sem komolyan vevő Tommy Lee Jones-t Harvey Dent/Kétarc alakítására, de aki ennél is fontosabb: az akkor a világ egyik legnagyobb sztárjának számító Jim Carrey (akinek egy évvel azelőtt egymás után jelentek meg az óriási sikert és ismertséget hozó filmjei, A Maszk, a Dumb és Dumber és az Ace Ventura: Állati nyomozó) bújt Rébusz maskarájába.
Carrey castingja azóta is nagyjából az egyetlen olyan eleme a Mindörökké Batmannek, ami egy élvezhető mozgóképes élménnyé teszi a harmadik modernkori Batman-mozit. Ugyanis Carrey mindig is megszolgálta a rá szánt milliókat, és a tőle megszokott túltolt ripacskodáson túl (amiben Jones semmivel nem marad el mögötte) képes volt empátiával is közelíteni a karakteréhez, és érezhetően, tudatosan fokozva mutatta be az egyre inkább alteregójába csavarodó Edward Nygmát. Máskülönben az 1995-ös Mindörökké Batman egy elképesztően tömény, neonokkal megtűzdelt vizuális giccs (egészen elképesztő módon jelölve volt a legjobb operatőri munka Oscarjára), meglehetősen furcsa keveréke a burtoni maradékoknak (mint amilyen például a nagy visszatérő színész-páros, akik mind a négy 2000 előtti Batmant „túlélték” – Pat Hingle Gordon kapitányként és Michael Gough Alfredként), valamint a West-féle tévésorozat színes, gyerekbarát képi világának és hangvételének.
Bár a harmadik Batman-mozi vállalható bevételei mellett is sok szempontból kiverte a biztosítékot a rajongóknál (a Denevér-mellbimbókat és rettenetes poénokat sokaknak azóta is nehéz megbocsátani), de az utólagos megítélésén talán még többet rontott a folytatás, ami a vígjátéki és „gyerekbarát” elemeket a maximumon tolta. Míg az első Shcumacher-féle Batman részeiben még emlékezetett az előtte készült két Burton-alkotásra tematikailag (mint például a főszereplő személyiségének dualitása, de bizonyos díszletelemek is átmentődtek) és karaktereiben egyaránt, az 1997-es Batman és Robin már egy maximálisan felvállalt (csak rosszul reklámozott), teljességgel komolyan vehetetlen komédia.
Mr. Fagy (Arnold Scwarzenegger) a valaha volt talán legirritálóbb főgonosz bármelyik szuperhősfilmetben, ami csak részben köszönhető az osztrák testépítő-kormányzó mérsékelt színészi képességeinek: leginkább a későbbi Oscar-nyertes író, Akiva Goldsman rettenetes, „jég” alapú szóviccei a felelősek azért, hogy mind a mai napig megrökönyödéssel nézzük a „Sötét” lovag (George Clooney) és partnerei, Robin (Chris O’Donnel) és Batgirl (Alicia Silverstone) harcát Mr. Fagy, Méregcsók (Uma Thurman) és Bane (Jeep Swenson) ellen. Nem volt baj a teljes szereposztással, de újfent bebizonyosodott, hogy egy Batman-film nem elsősorban Batmantől lesz sikeres. A Val Kilmert váltó George Clooney igazság szerint még csak nem is szörnyű, Bruce Wayne-ként például teljesen hihető és szimpatikus, még ha a mellbimbós bőrszerkó neki sem áll jobban, mint elődjének.
A második Schumacher-próbálkozás emellett az elődje által szállított bevételi számokat sem tudta hozni (ugyanakkor talán nem is volt akkora bukás, mint amekkorát érdemelt: 160 millió dolláros költségvetés mellett 238 milliós világszintű bevétel), ezért a tervezett folytatásokat azonnal jegelte a Warner, a rendező repült, a Denevérember viszont egy jó ideig nem. Végül egy angol fickó és további nyolc év kellett, hogy az amerikai szuperhős története ismét elkezdődjön.
No lá(n)m, lehet ezt így is
Christopher Nolan és David S. Goyer 2003-ban kezdték el megírni a Batman: Kezdődik forgatókönyvét, az alkotás során pedig a legfontosabb szempont a (z azóta már szinte DC-s közhellyé vált) nagyobb fokú realizmus volt. Nolan addig sem épp nagyköltségvetésű, agyatlan akciófilmekről volt híres, hiszen mindössze három filmet rendezett (A csapda, Memento, Álmatlanság), amik a maguk nemében mind kiváló alkotások, de közel sem predesztinálnak valakit egy Denevérember-film megrendezésére. A Warner és a DC tehát ezúttal kockáztatott, mert megtehette: a Batman és Robin porig rombolta ugyan a franchise nívóját, de közben a 2000-es évek elején a képregényfilmek szép lassan elkezdtek először kasszasikerek (Penge 1-2., Pókember 1.-2.), majd komolyabb, akár társadalmi témákat is feldolgozó, nagy neveket felvonultató projektek (pl. X-Men) lenni.
A kockázat pedig csak fokozatosan ugyan, de végül busásan kifizetődő volt: míg a Batman: Kezdődik viszonylag csendes, de határozottan pozitív reakciókat és bevételeket (Oscar-jelölés, nagyjából 370 millió dollár) eredményezett, a Nolan-trilógia középső darabja, A sötét lovag már learatta az összes lehetséges babért, és színészi Oscart hozott egy képregényfilmnek (ami azóta is csak még egyszer történt meg, egy másik Jokerért), nem is beszélve a világszerte összeszedett több, mint 1 milliárd dolláros összbevételéről. Utóbbi teljesítményt a trilógia záró része, a A sötét lovag: Felemelkedés is megismételte, így aztán semmi csodálnivaló nincs abban, hogy a DC miért próbálkozik azóta is ugyanezzel a „sötétebb, komolyabb” vonallal most már jó egy évtizede.
Pedig Nolan alapkiindulásában mindössze annyi volt: mi lenne, ha komolyan vennénk a már jól ismert alaptörténetet, és egy jól felépített karakterdrámával is megfejelnénk a bunyózást meg a Batmobillal való száguldozást. Ennek megfelelően a Nolan-trilógia Batmanje Christian Bale alakításában egy sokkal inkább Bruce Wayne-központú inkarnáció, mint azelőtt, vagy azután bármelyik másik. A színész által kitalált (és azóta is sokat káromolt) erőltetett, reszelős hang, amit a Batman-maszkot felöltve használ a főszereplő, csak még inkább emlékezet minket arra, hogy itt egy jószándékú, jól képzett kétkezi harcost látunk egy golyóálló mellény és egy néhány hasznos kütyü segítségével az alvilág ellen harcolni. Egy halandó embert, aki hős ugyan lehet, de szuperhős csak a befogadó (legyen az az ellenfél, vagy éppen a néző) számára.
Érdemes a teljes Sötét lovag-trilógiát egyetlen összefüggő történetként szemlélni, a korábbi inkarnációkkal ellentétben itt ugyanis már tényleg folytatásokról van, és egy színész lecserélését leszámítva (az első rész után Bruce Wayne szerelmét, Rachel Dawes-t Maggie Gyllenhaal játssza, Katie Holmes-t váltva) a főbb szereposztás végig változatlan marad: Bale mint Batman, Michael Caine mint Alfred, Gary Oldman mint Gordon, Morgan Freeman mint Lucius Fox. Egyben nézve a három filmet ráadásul különösen szembeötlő, hogy maga a rendező is mennyit fejlődik egyik részről a másikra.
A Batman: Kezdődik történetében és karaktereiben kifejezetten erős, ugyanakkor számos kritikát kapott az évek során az akciójelenetei miatt, amelyek kapcsán egyfelől érthető a rendezői koncepció is (azért van szanaszét vágva minden harcjelenet, hogy Batman ellenfeleinek összezavarodottságát érzékeltesse), ugyanakkor tagadhatatlan, hogy nem jelent túl nagy vizuális élvezetet, amikor a nézőnek fogalma sem lehet, hogy mit lát éppen. A sötét lovagban már gyakorlatilag csúcsra járatja Nolan a jórészt CGI-mentes, mesterien megkomponált zúzás örömét, de a Felemelkedés alcímű trilógiazárást is csak azért emlegetjük kevesebbet technikai szempontból (a filmvégi, Gotham városáért vívott csatajelenetek például 10 év távlatából is lenyűgözőek), mert a kiváló előd elveszi a figyelmet róla.
Lehetetlen nem megemlíteni természetesen a fő okot, ami miatt mind a mai napig a legjobb képregényfilmként tarthatjuk számon a trilógia középső darabját: Heath Ledger Joker-alakítását. Itt látunk egy elképesztő színészi teljesítményt (amit ráadásul a színész forgatás utáni halála, ironikus módon, csak még halhatatlanabbá tett), emellett azonban azért is tudott akkora hatást kifejteni, mert a karakter (mint igazából mindhárom Nolan-féle Batman-film) nagyon ráérzett a korszellemre, és képes volt arra, hogy az őt körülvevő társadalmi mozgásokra és témákra is reagáljon. A nagyvárosi terrorizmus mechanizmusa, a „megalapozott” hatósági lehallgatások, a propaganda működése, vagy éppen a különböző gazdasági megszorítások és válságok által elmélyített társadalmi szakadékok legalább olyan fontos (és komolyan vett) szereplői ezeknek az alkotásoknak, mint a Batman, a Joker, a Madárijesztő (Cillian Murphy), Bane (Tom Hardy) vagy a Macskanő (Anne Hathaway).
Nolan legnagyobb alkotói erőssége, a „nagy” témák nagy léptékű, koherens, intelligens, de mégis közönségbarát tárgyalása (amit aztán később az Eredettel és az Csillagok közöttel folytatott) itt maximálisan a filmek javát szolgálja A Batman-mítosz kötelező, meseszerű elemeinek (vagány járgány, hűséges lakáj, denevérbarlang stb.) beemelése a realitás világába laza, de virtuóz csuklógyakorlatnak érződik a rendező részéről, aki erős kezdéstől a felemelkedésig vitte a sötét lovagot.
Egy snájdig legény
Nolan ugyan nem rendezett több szuperhősös filmet a DC-nél, de azért teljesen nem távolodott el a köpenyes, modern mitologikus alakoktól, hiszen a Batman-recept alapján a stúdió rögtön egy Superman-rebooton kezdett el dolgozni, és nem szándékoztak teljesen megválni az aranycsináló angol filmestől, aki végül produceri feladatokat látott el az új verzión, nagyjából hasonló átmenetet képezve világok között, mint anno Burton. A Zack Snyder rendezte, 2013-as Acélember ugyanakkor korántsem örvendezett olyan egyöntetűen pozitív fogadtatásnak, mint a Batman-trilógia. Ez nemcsak a lassításairól híres (vagy hírhedt), markáns vizuális stílusú, de nem mindig stabil színvonalat produkáló Snydernek volt köszönhető, hanem legalább annyira a morcos forgatókönyvnek is (amelyért David S. Goyer felelt Nolan sztorija alapján) – ami a maga „realista” stílusában Batmanhez talán passzolt volna, a színes öltözékű, általában reményt hozó félistenhez, Supermanhez már jóval kevésbé.
A kritikai siker elmaradt, az anyagi azonban nem, de nem sikerült a korábbi két Batman-mozi álombevételeit produkálni (világszerte 668 millió dollár), úgyhogy érthető, hogy a folytatáshoz a DC ismét vászonra szánta a sötét lovagot, ráadásul a Marvel időközben berobbant, sok hőst felvonultató univerzumával is ideje volt felvenni a versenyt. Így aztán mindössze négy évvel a legutóbbi denevérkaland után ismét új színész ölthette magára a sötét köpenyt.
A szerepre kiválasztott Ben Afflecknek volt már képregényfilmes tapasztalata, a szegény ember Batmanjét, a Marvel-féle Fenegyereket alakította már egy elég rossz emlékű, korakétezres produktumban, többek között ezért érkezett is az akkora már szokásossá vált, a szereposztást vitató rajongói felhördülés. Ami ismét teljesen fölöslegesnek bizonyult – a Batman Superman ellen: Az igazság hajnala legjobb részei határozottan Affleckhez és alakításához köthetőek.
Minden más szempontból a képregénynördök által a negyvenes évek óta várt nagy filmes találkozás meglehetősen alulmúlta a várakozásokat 2016-os bemutatója után, bevételi szempontból például éppen csak hogy nyereséges lett (az egyik hétvégéről a másikra történő egyik legnagyobb csökkenést produkálta). A dollárszámláló végül 873 milliónál állt meg, pedig a DC-nél reménykedtek egy újabb milliárdosban, és mozi kritikai fogadtatása nagyban szerepet játszhatott ebben. Azóta a film megítélése javult valamicskét, köszönhetően többek között a fél évvel később kiadott Ultimate Editionnek, ami a maga plusz fél órányi tartalmával valamivel koherensebb sztorit mutatott be, emellett gyakorlatilag előjele volt annak, hogy ha már Zack Snydert kérték fel a DC-nél rendezni, akkor érdemesebb inkább hagyni, hogy csinálja meg, amit akar, mert egy önkényesen megrövidített produktummal mindenki csak rosszabbul jár.
A legtöbb kritika amúgy a Goyer és Chris Terrio által jegyzett forgatókönyvet érte, egyrészt a maga humortalansága, másrészt fölösleges túlbonyolítottsága miatt, de Snydernek az a hozzáállása sem örvendett maradéktalan elismerésnek, hogy Nolan földhözragadt, emberi történetei után ő egy éles váltással isteni magasságokban folytatta a szuperhős-diskurzust. Az új Batman – aki ugyan megkapja a mostanra már parodisztikusan sokszor feldolgozott szülők-megölése-jelenetet, csak ezúttal eszméletlenül lelassítva – ezt leszámítva a „közepén” kezdi, vagyis itt már egy veterán, csaknem középkorú sötét lovagot kapunk, aki túl van számos traumán (szegény Robin továbbra sem kap érdemi filmes feldolgozást – ezúttal csak a véres, Joker által összefirkált ruhája utal arra, hogy ebben az univerzumban létezett, és meghalt), és ezek miatt is annyira megkeseredett és kiábrándult, hogy addig üti a világmegmentésre vállalkozó Supermant, amíg ki nem derül, hogy mindkettőjük anyukáját Marthának hívják.
Ez a Martha-momentum mind a napig hivatkozási alapja a Batman Superman ellen, de úgy általában Zack Snyder kirtikusainak, hiszen tökéletesen mutatja, hogy ami papíron jó ötletnek tűnik, az kivitelezésében könnyen elbukhat, főleg, hogyha az addig felépített filozófiai eszmefuttatást (hogy egy ekkora erejű lény, mint Superman még jó szándékkal is végtelen fenyegetést jelent a világra – lásd a hatalmas városrombolást, amit véghezvisz „önvédelem” közben) egész egyszerűen félreteszi egy hangzatos, de nem jól motivált momentum kedvéért.
Maga Batman Superman elleni harcát leszámítva nyúlfaroknyi szerepet kap Snyder eposzában, az ezt követő, azóta a rendezői változattal némiképp helyrepofozott Az Igazság Ligájában pedig még kisebbet, pedig alapvetően pont az ő részei kifejezetten élvezetesek (ő bunyózik talán a legbatmanesebben, és Affleck kellően sármos Bruce Wayne-ként is), és egy újabb lehetséges oldalát mutatják be a sanyarú gyerekkorú hősnek. Sokáig rebesgették az álomgyár újságai, hogy érkezik majd önálló film is „Batflack”-kel a főszerepben, ebből azonban végül nem lett semmi, a potencális színész-rendező ugyanis eléggé megcsömörlött a Snyder-filmeket övező negatív felhajtástól, és elállt a feladattól.
Alkonyatból sötétségbe
Ez vezetett végül is a most mozikba került, Matt Reeves-féle, korhatáron táncoló (Amerikában PG-13, Magyarországon 16-os besorolást kapott) háromórás neo-noir eposzhoz, ami újfent bizonyítja, hogy minden markáns alkotó képes valami újat mondani a Batman ponyvaszerűen egyszerű történetéről, és hozzátenni valamit a több mint nyolc évtizede épülő mítoszhoz. Mindeközben Hollywood amúgy is reboot-lázban ég, úgyhogy várható volt, hogy Batman sem kerülheti az újra-újra-újrakezdést, és annak ellenére, hogy Az Igazság Ligájával gyakorlatilag kétszer is bevételhez juthatott a DC és a Warner, Snyder és stílusa túl nagy kockázatnak számított, ezért a teljes DCEU-t (DC Extended Universe, kiterjedt univerzum) is újrakezdeni szándékoztak.
Ehhez még hozzájött Todd Philips gyakorlatilag Batman-mentes Jokerének meglepetés-sikere (a második Joker-Oscarral Joaqin Phoenix részére), ami azt is megmutatta, hogy továbbra is van igény karakterközpontú, sötét hangvételű, felnőtteknek készült DC-történetekre, amik inkább emlékeztetnek a Taxisofőrre, mint a Batman és Robinra. Úgyhogy cseppet sem meglepő, hogy az újra Rébusszal szembekerülő Batman hangvételében és esztétikájában is sokkal közelebb áll a David Fincher rendezte Hetedikhez, mint a Mindörökké Batmanhez.
A képregényekben a világ legjobb detektívjének beállított bűnüldöző ráadásul most először folytat konkrét, tényleg szövevényes nyomozást a szélesvásznon, a közösség oldalakon hátborzongató, Fűrész-szerű gyilkosságairól posztoló, őrült, maszkos Rébusz (Paul Dano) utáni nyomozása során Batman (Robert Pattinson) az egész Gothamet átszövő korrupciós rendszerre fényt derít, és ahogy az egy valódi film noirhoz illik, morcos hangon végig is narrálja az egészet.
Reeves Batmanje merőben más karakter, mint a hasonlóan komoly témákat feldolgozó Nolan-féle, vagy a magát hasonlóan komolyan vevő, de túlkomolykodó Snyder-féle sötét lovag. Ha Nolannél végig Bruce Wayne-t látjuk egy köpeny mögé bújva, addig itt akkor is a munkája fontosságán agyaló, és emiatt erősen szenvedő Batmant látjuk, amikor Pattinson maszk nélkül flangál. A szereposztást övező, hagyományosnak is mondható rajongói hiszti (természetesen elsősorban Pattinson Alkonyatos múltját kifogásolták, miközben a színész gyakorlatilag a tinisorozat befejezése óta bátor szerepválasztásaival – pl. Cosmopolis, Tenet – folyamatosan próbálja lemosni magáról a napfényben csillogó glittert) ezúttal is teljesen megalapozatlannak bizonyult. Pattinson mellett pedig Zoe Kravitz (Macskanő) és Jeffrey Wright (Gordon) is kiváló választás, ugyanakkor Andy Serkis (Alfred) és Colin Farrell (a Pingvin) kissé feszengést keltenek szerepeikben. Közülük is főleg Farrell esetében érthetetlen, hogy miért kellett nem túlvilágira, hanem életszerűen túlsúlyosra és csúnyára sminkelni a jóvágású írt, amikor egy hasonló testalkatú színész kiválasztása is opció lehetett volna.
Mindenesetre Matt Reeves és csapata még úgy is képes ismét egy új vetületből, másfajta műfaji megközelítéssel (és már-már komikusan hosszú, három órás játékidővel), korszerűsített gonoszkodással feldolgozni Batman történetét, hogy 10 éven belül a harmadik Batmant láthattuk a főszerepben. És ahogy a briteknél James Bond, vagy éppen a Doctor Who, úgy az Egyesült Államokban a Denevérember minden egyes új inkarnációja reflektál az őt körülvevő korszellemre, mozgóképes és kulturális közegre, mert (hogy egy Nolan-parafárzissal éljek) Batman talán nem mindig az a hős, akit akarunk, hanem az, akire – úgy tűnik – szükségünk van, úgy a II. világháború idején, mint a konfliktusokkal terhelt 2020-as években.
