Ügyes reklámkampány, tragikus színészhalál, és a képregényimádat újból divatozó hagyománya – e tényezők morbid kombinációjának köszönhetően Christopher Nolan rendezése átírta a franchise történelmét. És persze a Batmanét. A filmfolyam új időszámítása véres utazást kínál a magányos hőslélek, a pszichotikus bűnözői elme és a fenyegetett Gotham City realizmussal nyakonöntött tájaira.

A sötét lovag már hosszú hónapok óta lázban tartja a világ moziközönségét – az amerikai box office-listák, és az IMDb hírhedt 250-es álomlajstromának első helyezettjeként azonban valószínűleg még a makacs ellendrukkerek jóindulatát is kivívja. Akárcsak a Batman: Kezdődik esetében, Christopher Nolan most is hatásos marketingkampányba és leleményes ötletekbe mártva szervírozza a modern szuperhőstörténetet. A sötét lovag azonban már nem a hérosz első szárnypróbálgatásairól szól: az elmélyült jellemrajzok, a szorongató drámák és a koromfekete pszichothrillerek levegőtlen atmoszférájáig fúró skizofrénia dekadens látványmozija ez.

Batman (Christian Bale), valamint társai, James Gordon (Gary Oldman) és Harvey Dent ügyész (Aaron Eckhart) a brutális módszerekkel dolgozó és titokzatos Joker (Heath Ledger) nyomában loholva a gothami bűnözés eddig sosem tapasztalt perspektívájával szembesül. Nem elég, hogy a szabályokat öntörvényű módon felrúgó, anarchista ellenfelük egyre súlyosabb károkat okoz a városnak, de elvetemült hadjárata során még a talpig becsületes Dent életét is sikerül örökre megnyomorítania. Az áldozatos küzdelem során így hát megszületik Kétarc, az államügyész ördögi alteregója, és úgy tűnik, a két torzszülött bekebelezi az egész várost.

Már ismerjük a képregény-adaptációk újhullámának közös koncepcióját: a főhős lelki-intellektuális drámájára fektetik a hangsúlyt, míg az akciójeleneteket negligálják. Nolan azonban nem bíbelődik többé Batman karakterfejlődésével: sokközpontú opuszt készített, amelyben az igazságért küzdők derékhadának iszonyatos kálváriája valóban sokkal fontosabb, mint a mozgalmas összecsapások dramaturgiája. Bruce Wayne azonban már nem eléggé érdekes ahhoz, hogy intenzív monodrámája betöltse a vásznat: elnyelődik az ezer mellékágra széttöredező sztoriban. Ehelyett a perverz gonoszsággal megvert bűnözői lélektan kancsal neurózisában és a literszámra folyó vérben gázolhatunk. Merthogy a film főszereplője nem más, mint a romlottság archetípusát képviselő Joker; ő rángatja ördögi elszántsággal a változatos történetszálakat. „Egyeduralmát” lidérces alaphangulat támasztja alá, amely ezúttal napszaktól és cselekvéstől független: a legváratlanabb percekben próbálja szétfeszíteni, sőt, miszlikbe aprítani a feszült nézősereg ingerküszöbét. Gotham tükörfényesre polírozott metropoliszában többé nem érezhetjük biztonságban magunkat. A veszteségekkel és drámai sorsfordulatokkal gazdagon telepakolt történet, valamint James Newton Howard és Hanz Zimmer nyugtalanító zenetémái szintén gondoskodnak róla, hogy vastagon elborítson minket az apokaliptikus válsághangulat.

Az invenciózus történet és a neurotikus milliő leheletfinoman kidolgozott karakterekkel egészül ki. Joker ezúttal gyökértelen ős-gonosz, motivációk és háttértörténet nélkül: keveset tréfálkozó, de annál elvetemültebb szörnyeteg, aki a káosz megvalósításán ügyködik. Heath Ledger részletekbe vesző és odaadó alakításának köszönhetően ez a bravúrosan megírt figura ünnepelt főszereplővé lép elő. Mellette ismerős színészcsapat teszi a dolgát: Michael Caine, Morgan Freeman és Gary Oldman ismét kolosszális, Aaron Eckhart viszont inkább emlékeztet vidéki portásra, mint ambiciózus ügyészre, Maggie Gyllenhaal pedig húsos orrcimpáival és monoton faarcával kínosan zötyögi végig tiszavirág-életű szerepét. Az iménti két aktor szanaszét játssza ezt a finom szövésű, realisztikus akciódrámát, de fiaskójuk nem megbocsáthatatlan.

A sötét lovag ugyanis apróbb hibái ellenére innovatív és közönségkedvenc adaptáció, bátor kísérletezés egy kilátások nélküli, minden eddiginél dekadensebb Batman-fikcióval, ami már talán nem annyira Batman, és nem is annyira fikció. Végezetül, ha Tim Burton pihekönnyű fantazmagóriáira gondolok, fel is vetődik bennem a kérdés: Mr. Nolan, why so serious?