Hogyan vált az évről évre halomszámra érkező Marvel- és DC-filmekből egy társadalmi réteg szentírása?
Baráti társalgásaim sokszor érnek a filmes tematikához, mint a beszélgetés egy fontos állomásához és ilyenkor filmkedvelőként többnyire boldogan veszem tudomásul, hogy a másik fél nyitott elkapni és vissza is ütni a labdát, amit feldobtam. Aztán amikor ezek a beszélgetések nem túlzott gyakorisággal, de óhatatlanul a képregény-adaptációkra terelődnek, akkor muszáj lesz elhallgatnom, hiszen én vagyok az a barát, akinek be kell látnia, hogy kimaradt a Marveles és DC-s őrületből, ami akaratlanul és majdnem teljesen észrevehetetlenül berántotta a kortársaim túlnyomó többségé.
De hogyan születtek az emberfeletti képességekkel rendelkező hősök és főgonoszok, illetve hogyan vált az évről évre halomszámra érkező Marvel- és DC-filmekből egy társadalmi réteg szentírása, amelynek nem ismerete azonnal könnyű célponttá teszi a „buta” kívülállót?
Ha a mai értelemben ismert képregényekről beszélünk, akkor egészen az 1930-as évek Amerikájáig kell visszamennünk, ahol a rövid, humoros, sokszor megdöbbentő karaktereket felvonultató illusztrációkkal ellátott füzetecskék a tinédzserek és fiatal felnőttek korosztályát megcélozva kezdtek egyre nagyobb ismertséget és rajongótábort szerezni.
Szupertörténet, papíron
Az első ma is ismert szuperhőst, Supermant 1933-ban álmodták meg, viszont hosszú évekig egyetlen kiadó sem akarta befogadni az alkotókat. Az emberfeletti erőkkel rendelkező karakterek ugyanis idegenek voltak a legtöbb képregénykiadó számára, végül viszont a DC Comics igent mondott az ajánlatra, így jelent meg 1938 júniusában az Action Comics első száma, aminek főszereplője a popkultúrát meghódító, valamint a későbbiekben megjelenő szuperhősök archetípusának tekinthető Superman lett.
A hatalmas siker eredményeként – ami a mindaddig ismeretlen képregényhős személyét övezte – rendre jelentek meg újabb hősök és antihősök, 1940-ben már Batman tisztogatta Gothamet a gazemberektől, egy évvel később pedig a DC bemutatta első szuperhősnőjét, Wonder Womant is. A mai hírnevét figyelembe véve a Marvel Comicsnak furamód egészen az 1960-as évekig kellett próbálkoznia, amíg náluk is bekövetkezett a DC-nél tapasztalt siker: Stan Lee és Jack Kirby ekkor alkották meg a Fantasztikus Négyest, amit aztán Pókember, Hulk, Vasember és megannyi társuk követett.
A szuperhősök nagyvásznas térhódítása már viszonylag hamar, a 40-es évek elején elkezdődött a Denevérember viselt dolgait 15 fejezetben feldolgozó seriallal, ami egy komikusabb hangvételű Batman-adaptáció volt – ez a későbbi filmek árnyékában egy harsányan gagyinak nevezhető próbálkozás, de tagadhatatlanul a műfaj egyik korai fecskéje. Később, 44-ben készült egy ugyancsak 15 részes mozis széria Amerika Kapitányról, ez főként az akkori társadalmi körülményekre reflektált, 1966-68 között pedig egy szintén Batmanről szóló tévésorozat három évadon keresztül szórakoztatta a nézőket. A szuperhősfilmek jellegében a változást az első nagyköltségvetésű képregényadaptációnak nevezhető Superman-film hozta el.
Szupertörténet, vásznon
Az 1978-as, Richard Donner rendezte alkotás egy új fejezetet nyitott az emberfeletti képességekkel rendelkező hősök vászonra vitelében. A Superman az addigi műfaji próbálkozásoktól eltérően hatalmas összegből készült, ami aztán sokszorosan megtérült. A mindaddig mondhatni gyerekcipőben járó műfajt új alapokra fektette Donner filmje: nem csak a látványa miatt lenyűgöző, de tele van jól megírt karakterekkel, okos párbeszédekkel és kellő akcióval. A sikerhez hozzájárult az addig ismeretlen Christopher Reeve alakítása, aki a jóképű szuperhős és a kissé ügyetlen Clark Kent esetében egyaránt hibátlan választásnak bizonyult, és amit azóta sem igazán tudtak überelni az elmúlt évek szereposztásai.
A saját folytatásait leszámítva egy jó ideig nem sok hasonló próbálkozás érkezett a Superman után: tíz évet kellett várni rá, de hasonlóan sikeres volt Tim Burton 1989-es első Batman-adaptációja, ami nem csak jócskán jövedelmező volt, de szakmai elismerést is hozott, többek között egy Oscar-díjat, jópár jelölést – és a Jokert megformáló Jack Nicholson számára még nagyobb hírnevet. Bár más képregényfeldolgozások is születtek az évek folyamán, sokáig egyik sem volt képes felülmúlni a fentebb említett két alkotás sikerét és már-már az a benyomás érhette a rajongókat, hogy kedvenceiket nem igazán láthatják többet mozivásznon. Egészen az új évezredig kellett várniuk azoknak, akik újra át szerették volna élni az extázist, amit egy jól megírt szuperhős-történet képes kiváltani az emberből.
A ma hősei
A 2000-es évek olyan szuperhősfilmeket termeltek ki, mint például a 2000-es X-Men, a két évvel később bemutatott, az „új időszámítás szerinti” első Pókember-mozi. A lista tovább bővíthető olyan, sokunk gyerekkorát meghatározó művekkel, mint a Daredevil – A Fenegyerek, vagy a 2005-ös Fantasztikus Négyes. 2008 egy fontos év ebben a felsorolásban, hiszen két olyan alkotás látott napvilágot, amelyek teljesen megváltoztatták az addigi elképzeléseinket ezekről a filmekről, és megalapozták az utat a jövő hőseinek.
Christopher Nolan A sötét lovag-trilógiája azóta is az egyik legikonikusabb Batman-feldolgozás, ami nem csak a főhős szerepét adta egy nagyon erős színész kezébe – Christian Bale személyében –, de megalkotta minden idők egyik leghitelesebb pszichopatáját is. Heath Ledger Jokerje még a sokat éltetett Jack Nicholson-verziót is képes volt egy magasabb szintre emelni. A sötét lovag mindezek mellett egy sokkal nyomasztóbb és idegenebb valóságot mutatott be, emellett emberibbé téve a karaktereit, valamint hitelesebbé a cselekményt.
Ugyancsak 2008-ban jelent meg a Marvel Studios első saját finanszírozású mozifilmje, A Vasember. A Robert Downey Jr. által megformált karakter azonnal belopta magát a rajongók szívébe, de a kritikusok is nagy vonalakban pozitívan vélekedtek róla, ami pedig a legfontosabb, hogy ezzel a filmmel kezdődött a Marvel szuperhősfilmes térhódítása, ami napjainkig tart – és nagy valószínűséggel még hosszú ideig folytatódni is fog. A Marvel-moziuniverzum a világ egyik legjövedelmezőbb filmes franchise-aként funkcionál és bár sokan odavannak az egyre nagyobb költségvetésű, kifogástalan látványvilággal rendelkező blockbuster-filmekért, amelyeket éves szinten ont magából Hollywood, néhányunkat elkerülte ez a szuperhős-láz.
De miért?
Az az érzésem, hogy a mennyiség a minőség rovására megy, hiszen bár értem, mi húzódik meg ezeknek a filmeknek – és még inkább ezeknek a karaktereknek – a szeretete mögött, összességében nem hiszem, hogy egy Bosszúállók bármennyivel is értékesebb üzenettel vagy művészi értékkel rendelkezne, mint egy akármilyen, feleakkora költségvetésű coming of age-sztori. Szeretünk azonosulni olyan szereplőkkel, akikről tudjuk, hogy mindenre képesek, és jó is néha a mindennapi gondok elől egy képzelt világba menekülni, de a kiszámíthatóság és az a fajta hatásvadász-jelleg, aminek célja csak még jobban beszippantania a nézőt, már majdnem teljesen rátelepszik ezekre a filmekre. Bár vannak kivételek és érdekes – akár parodisztikus – próbálkozások a műfaj továbbgondolására (pl. Super, Deadpool, stb), mégis azt tapasztalom, hogy az újabb szuperhősfilmek rendezői nem próbálnak semmi újat mutatni szakmai téren, ahogy egy művészi „hitvallás” és állásfoglalás is elmarad, hiszen a hollywoodi húzónevek, az ő játékuk és a néha naiv gyermeki ártatlansággal moziba vonuló rajongók majd úgyis a hátukon cipelik az alkotást a biztos siker fele.
Hiszen a Marvel- és DC-filmek egyik legnagyobb erőssége a nosztalgiaérzet, amit képesek foggal és körömmel kihúzni a nézőközönségből. Felmérések szerint az Egyesült Államokban a moziba járók túlnyomó többsége 25-39 év közötti, ami azt jelenti, hogy ez a korosztály már feltehetőleg szuperhősadaptációkon nőtt fel, ez pedig a legnyomósabb ok, amiért görcsösen meg fogja venni a jegyet újra és újra, akár a sokadik Marvel-produkcióra is abban az évben. Emellett a legnagyobb értékű jegyvásárlások a 12-24 éves férfi korosztály körére jellemzőek, akik talán még nem is rendelkeznek teljesen kiforrott ízléssel: esetükben akár arról is beszélhetünk, hogy valaki egyenesen „szuperhős-rajongó családba” születik bele.
Az évek alatt Hollywood is átformálódott, de nemcsak a filmkészítés, hanem a közönség is megváltozott, akinek készülnek ezek az alkotások. A szuperhősfilmek is magukra vették az Akadémia, meg úgy általában véve az egész amerikai filmipar álláspontját a szereplőgárda diverzitását illetően – így született meg Fekete Párduc (Black Panther) és így lett az új Batman Macskanője biszexuális. Mindezek erkölcsileg elvárt lépések, csakhogy megkérdőjelezik az őszinte alkotói munkát. Valóban ez volt a rendező vagy forgatókönyvíró ötlete, vagy csak eleget akartak tenni az amerikai filmfogyasztók ki nem mondott elvárásainak? És ezzel alapjáraton semmi gond nincs: a reprezentáció fontossága megkérdőjelezhetetlen, de annak eszközként való felhasználása sokaknak – számomra is – érzékeny pont. A legnagyobb gond azzal van, hogy a szuperhősfilmek egy olyan társadalmi réteg aduászává váltak az utóbbi időben, amely nem képes elfogadni a tényt, hogy vannak emberek, akik ezen a buborékon kívül esnek, és akik objektíven, akár kritikusan képesek viszonyulni mindahhoz a promóciós és marketingfolyamathoz, amit a nagy stúdiók (kétségtelenül hatékonyan) végeznek.
Másféle hősök
Az utóbbi évek egyik legjobb képregényes háttérrel rendelkező filmje (bár a forgatókönyv nem konkrétan képregényadaptáció, a DC- és Batman-rajongók minden nehézség nélkül felismerhetik azt, hogy ez a Joker „az a Joker”, csakhogy egy teljesen más, alternatív filmes univerzumban), ami próbált picit új megközelítésben viszonyulni a karakteréhez, az a 2019-es Joker – Todd Philips munkája azonban semmiképp sem szuperhősfilm. Előszöris főszereplője egy antihős, de ezen túl is annyira mellőzi azokat a kliséket, amelyekkel műfajbéli társai operálnak, hogy akkor is megállna a saját lábán, ha nem tudnánk a karakter háttértörténetéről semmit. És meg is áll. Az, hogy a Joker nem tekinthető szuperhősfilmnek, nem az önnön hibája, hanem a pl. Marvel-univerzumé, ami bár rendelkezik diverzitással, energiával és kreativitással, talán csak a kellő bátorsággal nem rendelkezik, hogy a karakterei annyira emberiek és sebezhetőek legyenek, mint a Joaquin Phoenix által életre keltett Joker.
Hasonló helyzetben van a 2022-es Batman-mozi is (The Batman), ami a Jokerrel ellentétben tagadhatatlanul szuperhősfilm. A helyszín – Gotham – adott, a Denevérembert életrekeltő képregények ikonikus karakterei is megjelennek, csupán egy kissé modernebb és sötétebb formájukban. Matt Reeves-nek sikerült az, ami hiányzik a műfaj legtöbbjéből: képes volt megtartani azokat a jól ismert szuperhősfilmes jegyeket, amiket a műfaj megkövetel és ezt úgy tette, hogy a cselekmény sem monoton, sem pedig kiszámítható nem lett, ahogy annak szereplői sem. Főként a főhös, Batman (Robert Pattinson) karakterizációja lépett egy magasabb szintre: a város megmentője nem egy semmiből hőssé avanzsált pátoszi szimbólum, hanem egy nagyon is hús-vér, fájdalommal és dühvel teli fiatal férfi, aki nem csak szuperhős, de eredettörténetéhez híven (DC – Detective Comics) egyfajta detektív is. Bár elődei még mindig a legjobb szuperhősfilmek listájának előkelő helyein állnak, a The Batman az utóbbi évek egyik kellemes meglepetése.
A fenti felsorolás tehát bizonyítja, hogy vannak értékes és valóban szórakoztató szuperhősfilmek, amiket a teljes filmes univerzum ismerete nélkül is élvezhet, néző és kritikus egyaránt, de ez még nem emeli a műfaj összes darabját ezek szintjére. Talán a legnagyobb problémám nem is magukkal a filmekkel, hanem a sokszor elvakultnak nevezhető rajongókkal van, akik teljes elszántsággal készek megvédeni mindazt, amit a készítők kiadnak a kezükből, legyen az jó, vagy kevésbé jó. A film elsősorban az „élményt szolgálja”, aminek a szórakozás kulcsfontosságú eleme – de miért kellene megelégednünk kevesebbel, ha már tudjuk, hogy tényleg lehet képregényből jó filmet készíteni?
Összességében tehát úgy gondolom, hogy a Marvel- és DC-filmek töretlen népszerűségének a hátterében nem feltétlenül a minőségi munka áll (igényesek ezek a filmek, de nem emiatt szeretik az emberek), hanem inkább a nézői lojalitás és „feel-good” érzés, amelyet a folyamatos univerzumépítés és a karakterekkel való. Nem azt állítom, hogy „rosszak” a szuperhősfilmek, de butaság lenne többnek látni őket, mint amik valójában: egy adrenalinra éhes társadalom szükségleteinek tömeggyártás általi kielégítése.
