Sikerült szűz ösvényre terelni a franchise-t, de ez még nem jelenti azt, hogy az egynyári tinisztárból komoly színésszé érett Robert Pattinson kérlelhetetlenül vad és tiszteletet parancsolóan félelmetes Batmanjét mindenki szeretni fogja.

Bár a szuperhősfilmek erőszakos dömpingje jócskán megemelte az ingerküszöbünket, s a műfaj egyre inkább a hanyatlás jeleit mutatja, egy új Batman-opusz ígérete még ma is képes felcsigázni a mozibolondokat. Gotham védőszentjének sötét ragyogása századszorra is megdelejez, annak ellenére, hogy Tim Burton és Christopher Nolan Denevérember-víziói után rendkívül nehéz szűz ösvényre terelni a franchise-t. Matt Reevesnek mindenesetre sikerült, de ez még nem jelenti azt, hogy az egynyári tinisztárból komoly színésszé érett Robert Pattinson kérlelhetetlenül vad és tiszteletet parancsolóan félelmetes Batmanjét mindenki szeretni fogja.

Krisztusi korba lépett az ezüstvászon Batmanje: a szuperhősfilmek non plus ultrája 1989-ben, vagyis pontosan harminchárom évvel ezelőtt hasított nagyot a mozipénztáraknál, s gerjesztett máig szűnni nem akaró hisztériát a köpenyes igazságosztó alakja körül. Tim Burton csodamód emlékezetessé tette hősünk hollywoodi belépőjét, hiszen nemes egyszerűséggel csak Batman címre keresztelt műremeke sokféle stílusirányzatot hozott közös nevezőre: a gótikus kísértethistóriák szelleme keveredett benne az amerikai film noir és a német expresszionizmus legnemesebb hagyományaival, valamint a rendező magánuniverzumának sajátos jegyeivel. A három évvel későbbi Batman visszatért Burton még inkább a saját alkotói felfogásához-világképéhez igazította, és bár mind a közönség, mind a szakma lelkesen fogadta, a stúdiófejesek túl komornak ítélték. A stafétabotot így Joel Schumacher örökölte meg Burtontől, aki rögvest travesztálta is a sötét lovag mítoszát (szó szerint és átvitt értelemben egyaránt). A képregényhívők a mai napig szivárványt okádnak, ha eszükbe jutnak az átalakított Batman-jelmez gumimellbimbói, a mézeskalácsszerű Gotham City vagy épp a csapnivaló színészi alakítások. Schumacher két „szárnypróbálgatása” (Mindörökké Batman, Batman és Robin) révén újra kiszabadult a palackból a camp szellemisége, mely az 1966-os Batman-tévésorozaton is eluralkodott.

Christopher Nolan sokkal földhözragadtabb Denevérember-vízióval rukkolt elő a kétezres évek közepén. Nevezetes filmtrilógiája teljességgel mellőzte a fantasztikumot, és inkább különböző rendű és rangú bűnügyi műfajok elegyítésére törekedett. Nolan sebészkés-pontosságú „Batman-thrillerei” egyediek ugyan, de fémesen hidegek, középpontjukban egy lelki nyavalyáktól sújtott polgárőrrel, aki sokkal inkább hajaz a 24 Jack Bauerére, mint a képregénylapokról ismert éjszakai ragadozóra. Gotham lovagja azóta néhány rosszemlékű DC-szuperhősfilmben is felbukkant (az Öngyilkos osztagtól Az Igazság Ligájáig), de végül Matt Reeves (Cloverfield, A majmok bolygója) kapta a felelősségteljes megbízatást, hogy a húszas évek korszellemének megfelelően fazonírozza újra a Batman-legendát. Filmje – melynek címében harminchárom év után először kizárólag a főhős neve szerepel – keresztpozíciójú darab: a pszichothriller, a neo-noir és a detektívtörténet határzónájában helyezkedik el. Fiatal, elszánt Batmanje (Robert Pattinson) csupán két éve „lépett szolgálatba”, vagyis jóformán le sem tette a névjegyét Gotham City mélysötét alvilágában, máris izzasztó feladatot kap: kézre kell kerítenie a Riddler (Rébusz) néven hírhedtté vált önbíráskodót (Paul Dano), aki sorra mészárolja le a város korruptnak vélt elöljáróit, s még a szennyesüket is kiborítja. Útja során denevérünk szembetalálkozik a képregényekből jól ismert bajtársakkal és ellenlábasokkal: Macskanővel (Zoë Kravitz), Gordon felügyelővel (Jeffrey Wright), Pingvinemberrel (Colin Farrell) és Carmine Falcone-val (John Turturro), de Riddler utáni kétségbeesett hajszája során még családja eltemetett múltjával is szembesülnie kell.

Reeves elmondása szerint a történetet egyrészt Az első év, a Long Halloween és az Ego című képregények, másrészt a Hollywoodi Renenánsz olyan kulcsművei ihlették, mint a Kínai negyed vagy Az elnök emberei. Bár e két mozi esetében voltaképp nincs sok alapja az összehasonlításnak, kétségtelen tény, hogy a direktornak sikerült átkereteznie a Batman-filmek középpontjában álló bűnügyi konfliktust: emberszabású denevérünk – nagyjátékfilmben először – a rendszerszintű korrupció kusza erdejébe csöppen, és – az ördögien talányos Riddler irányítása alatt – a legundorítóbb politikai sakkjátszmákkal, háttéralkukkal, a városvezetés és a szervezett bűnözés szoros összefonódásával szembesül. Reeves a noirosan szövevényes történet örvén az utóbbi fél évtizedben uralkodóvá vált nemzetközi politikai klímát veszi górcső alá: Riddler cselekedeteiben az a megátalkodott választói elitellenesség köszön vissza, mely világszerte Trumpokat, Bolsonarókat és Dutertéket emelt hatalmi pozícióba. Batman ősi ellenlábasának hívószava a „megújulás” – szinte anarchista dühvel küzd célja eléréséért, retorikájában pedig a szélsőjobboldali populizmus számos elemével találkozhatunk. Szintén sokatmondó, hogy Riddler – századunk politikai akarnokaihoz és társadalommérnökeihez hasonlóan – a közösségi médián keresztül hiszterizálja a közvéleményt, bulvárosan figyelemfelkeltő videói révén pedig még híveket is toboroz maga köré.

Pattinson Batmanjének nem csupán Riddler újabb és újabb agyafúrt rejtvényeivel kell megbirkóznia, de még a helyi maffiát is kénytelen megrendszabályozni; arról nem is szólva, hogy a fordulatos sztori során a múlt iszapja is felkavarodik: a sötét lovag sodródik az idő árján, családi hazugságokkal és makulátlannak hitt apja elfeledett bűneivel is szembesül, időről időre ujjat húz a rendőrséggel, a Macskanő személyében pedig megleli a lelki társát. Reeves – aki a forgatókönyvet is jegyzi – végeredményben egy sorozatévadnyi eseménysorozatot sűrít szűk három órába, és bár a Batman körül tornyosuló konfliktusok legtöbbjét finom ecsetvonások festik meg, a rendező olykor mégis leülteti művét. A cselekmény legfontosabb irányvonalát képező detektívszál néha mérhetetlenül elvékonyodik, ráadásul Reevest egy ponton a dramaturgiai arányérzéke is megcsalja: mire Batman és Gordon csapatmunkája célt ér – azaz Riddler lelepleződik –, szinte elapad a két és fél órán keresztül érlelt feszültség. A felsoroltak azonban inkább csak feledhető szépséghibák, melyeken könnyedén felülemelkedhetünk. A cselekmény a nagyszerkezet szintjén alaposan átgondolt, a film összességében jó ritmusú, s mire peregni kezd a végefőcím, azon kapjuk magunkat, hogy őszinte szimpátiát és kíváncsiságot ébresztett bennünk a rendező saját Batman-interpretációja. Univerzumépítés zajlik a szemünk előtt, nem is vitás.

Denevéremberünk ráadásul – a korábbi nagyvásznas kalandjaival ellentétben – végre nyomozói képességeit is megcsillogtatja. Ilyesmire utoljára a kilencvenes évek legendás animációs sorozatában láthattunk példát,  most viszont hosszú idő után újra egy olyan Batman lép elénk, aki elsősorban intellektuális munkaként tételezi a bűnüldözést. Ez persze nem jelenti azt, hogy Reeves takarékoskodna a franchise védjegyéül szolgáló látványos-akrobatikus akciójelenetekkel, épp ellenkezőleg: a fizikai összecsapások rendre ragyogóan megkomponáltak, koreográfiájuk pedig szemkápráztató (valóságos felüdülés ez a Nolan-mozik rángatózó kamerák kísérte, követhetetlenre vágott csörtéi után). Ennél is fontosabb azonban, hogy a rendező hőse profilját is a jelenkor kívánalmainak megfelelően alakította át: Batman ezúttal lobogó indulatokkal teli, kérlelhetetlenül erőszakos és tiszteletet parancsolóan félelmetes rendfenntartóként mutatkozik. Döngő léptei hallatán meghűl a vér az éjszaka portyázó bűnözők ereiben, ütéseinek végre valódi súlya van, szuggesztív pillantása pedig ezer szónál is fenyegetőbb. Ugyanakkor Bruce Wayne sem ezüstkanállal a szájában született óriáscsecsemő, hanem érzékeny, olykor tétova, de nemes késztetésektől vezérelt idealista. Épp ez a legnagyszerűbb az új Batmanben: izgalmasan keveredik benne az intelligencia, a kegyetlenség és a leplezett szívjóság.

Szerencsére Reeves a többi szereplőt sem rövidlejáratú klisékből gyúrta össze: Kravitz Macskanője sebezhető, cinikus és kiszámíthatatlan, Turturro Falcone-ja a megtestesült aljasság, míg Jeffrey Wright Gordonja a maga mély empátiájával és optimizmusával – egyedüliként – erkölcsi mentőövet jelent a néző számára. Igazán kár, hogy Andy Serkis ígéretes Alfredjének vászonideje túlságosan csekély, a felismerhetetlenre maszkírozott Colin Farrell Pingvinemberje viszont már ténylegesen csalódást okoz – legalábbis kissé lelombozó élmény a Batman visszatér remekbeszabott szörnyszülöttje után primitív, az alvilági tápláléklánc mélyére szorult véglényként viszontlátni a figurát (készséggel elhisszük Reevesnek, hogy a megújhodott Pingvin előképe A Keresztapa Fredója). A miliőábrázolás terén az alkotók az arany középutat választották: Burton gótikus hangulatú, arculatában erős art-déco jegyeket mutató Gothamjével és Nolan New Yorkra hajazó nagyvárosával szemben egy lüktető, de belülről rothadó metropoliszt építettek, mely egyszerre mesebeli és valóságos, kortalan és modern, fakó utcáit pedig örök eső mossa. A barnás-szürkés színvilág, a barátságtalanul nyirkos képek, továbbá az éjszakai felvételek – szinte már a Burton-érát idéző – túlsúlya révén az új Gotham City épp olyanná válik, amilyennek a képregényekben megismertük.

Formanyelvi szempontból is figyelemreméltó darabról van szó: a mélységélességgel való leleményes játék és a feszültségteremtéshez nagyban hozzájáruló, olykor szinte már hipnotikus erejű zenei aláfestés legalább annyira emlékezetes, mint az elegánsan mértéktartó erőszakábrázolás. A kamera ugyanis sosem csókolózik a borzalommal – Riddler rémtetteit nemigen látjuk élesben, azokról inkább egyes figurák gesztusai-párbeszédei alapján tájékozódhatunk, a többit pedig bölcsen a képzeletünkre bízza a rendező. A mű egyébként meglehetősen közhelyes tanulsággal zárul: Gotham megtisztításának missziója kudarcra ítélt ügy, merő délibábvadászat, megtorpanni mégsem szabad, hiszen a változást csak a remény táplálhatja. Pattinson szárnyas héroszának valahogy mégis könnyű mindezt elhinni. Reeves eposzi hosszúságú Batman-rebootja a kemény, illúziómentes bűnfilmek szerelmeseinek készült: aki a Hetediken és a Fűrészen nőtt fel – s esetleg Todd Phillips Jokerjét is a szívébe zárta –, garantáltan nem csalódik majd. A többieknek pedig még mindig ott van Pókember.