Elavult képzetnek tűnik, hogy a szuperhős nem lehet más, csak kigyúrt testű és mélyen elhivatott polgárőr. Míg Hollywood a nagybecsű történetek drámai gyökereit nyiszálja, és igyekszik gyermekbaráttá tenni marcona igazságosztóit, addig a függetlenek világában már a kockásinges-bakancsos kisember ölti magára házilag varrt maskaráját, hogy önös érdekből üzenjen hadat a szervezett bűnözésnek.
Miközben továbbra sem hűl a szuperhősfilmek körüli láz, az is egyre világosabban látszik, mennyire betokosodtak mára a műfaj főbb szabályai. Az álomgyáriak számára a fokozott eszképizmus és a fantasy-elemekkel gazdagon átszőtt univerzumok (Thor, Zöld Lámpás) bemutatása nyújt átmeneti védőernyőt a rohamosan növekvő szellemi válsággal szemben, míg a függetlenek rendre merészebb vizekre eveznek, és a sémarendszer belső rendjét ingatják meg. A véderővel (Defendor) hajtott ki a zsáner azon mellékága, melyben sebezhető átlagemberek bújnak latexgöncbe, és az ő földhözragadt szemszögükön átszűrve melegítődik újra az egész tematika. Míg az a film eklektikus modorral állt elő (ártatlan komédiaként indult, majd a zárlatra hirtelen elkomorodott), addig a HA/VER, a Scott Pilgrim a világ ellen és a Zöld Darázs csak ugródeszkának használták, avagy teljesen le is faragták a pátoszos stílust, és a hősfilm egyfajta revizionista mutációiként kínálták magukat – mind színészileg, mind történetformálás terén érzékelhetően alapozva az Apatow-garnitúrára is. James Gunn tavalyi alkotása, a Super viszont inkább A véderő kései párdarabja lehetne, amennyiben szintúgy szembemegy a nézői elvárásokkal – ám sajnos kevéssé elegánsan teszi mindezt.
Párhuzam már csak azért is vonható a két mozi között, mert egyik sem papírsírjából támasztotta fel, hanem – a szintén provokatív hátszelű Hancockhoz hasonlóan – saját kútfőből merítette a maga héroszát, így biztosítva be a kellő narratív szabadságot. Gunn pedig nem idegen tájékra kalandozik, hiszen már előző munkája, a Slither is ingerküszöböt feszegető zsánerparódia volt, melyben a Cronenberg-féle testhorror és a zombifilm mémjei keveredtek gátlástalan akasztófahumorral és nyers brutalitással. Most sem kell a szomszédba mennie egy idétlen fabuláért: a Super megtekintése előtt az egyszeri mozibajáró akár le is adhatja az agyát a ruhatárban.
Az alapszituáció szerint a melegszívű Frank D’Arbo (Rainn Wilson) narkófüggő hitvesét (Liv Tyler) a helyi drogüzér (Kevin Bacon) karmaiból kimentendő utcai dílerekre szakosodott polgárőrré vedlik. A recept persze változatlan az eddigi produkciókhoz képest, és a történet ezúttal is inkább az egész hősadaptálási őrület kaján torzképe akar lenni: a hétköznapokba beleszürkült, pocakos igavonó nem milliók helyett, csakis a saját érdekében, valami elmebajjal határos önigazolási roham jegyében cselekszik, harctudása a nulla felé konvergál, és hadászati csúcsfegyverek helyett egy fészerből kölcsönzött csavarkulccsal lékeli a bűnözői koponyákat. Crimson Bolt tehát nem lóg ki az ügyetlen igazságosztók egyre bővülő önképzőköréből, őt is a vágybeteljesítés motiválja, neki sem okoz gondot, hogy – ázott hörcsögre emlékeztető fizikuma ellenére – hiánytalanul rendet vágjon a maga mocskos betondzsungelében, és esztelen missziója végeztével természetesen ő is elfogadja önmagát olyannak, amilyen. De ezúttal sem ez a lényeg, hanem maga a kivitelezés.
A kötelező járulékok – az egyéb hősökre tett utalásokon keresztül egészen az akciójelenetek mögé rajzolt, csatazajt imitáló, képregényes inzertekig – hiánytalanul fellelhetők a cselekményben, amelynek kifejezetten jót tesz a hisztérikus tinilány alakjában feltűnő sidekick (Ellen Page) is, sőt, az ilyenkor szokásos akciódarálás valójában az ő érkezésétől, az általa képviselt torz megszállottságtól nyer kellemes varázst. A gyíkarcú Wilson és a még mindig kamaszküllemű Page tökéletesen alakítják a két, lelki nyavalyáktól sújtott geek-et, közös jeleneteik valódi kincsei a filmnek, csak az a kár, hogy kapcsolatukat főként gyermeteg vizuális poénok, sokszor az öncélú obszcenitás irányába hajló gegek (improvizált szex hőskosztümben), és nem a dialógusok árnyalják – noha azokból is akad pár emlékezetes. A fővonal mégis megállja a helyét, ám maga a forgatókönyv hullámzó minőségű. A tésztaképű helyi zsaru például csak azért került a képbe, hogy a játékidő felénél fejbe durrantsák a rosszfiúk – az ő szcénái helyett Kevin Bacon roggyant idegzetű kiskirályának kellett volna több teret biztosítani, mert a maga vékony tíz percével nem igazán tud kibontakozni a figura, a briliáns színészi játék ellenére sem. Gunn hasonlóan keveset áldoz Tyler tudatmódosító szereken vegetáló feleségalakjára, és amikor a karakter előéletét monokróm flashback-ben akarja elregélni, akkor is inkább csak felesleges és elvarratlan elemeket erőltet az egyébként is eléggé széttagolt narratívába.
A fő probléma viszont az, hogy a fináléban hirtelen megizmosodik a narráció által már korábban is sejtetett tragikus hangvétel. Libby sokkszerű halála (a szétroncsolt koponyát mutató snitt mélyen beleégeti magát nézőjébe), majd a dühödt önbíráskodásba fulladó végső leszámolás is megszakítja az oldott hangulatú cselekményvilágot, hogy a zárókép egy pálfordulással már a magányról és a veszteségről szóljon. Ezzel az elő nem vezetett, átgondolatlan, anyagidegen lépéssel Gunn mintha önmagát hatálytalanítaná (vagy rögtönzött gesztusváltásával is „csak” incselkedni akarna), de a befogadó gyomra ezt már kiveti magából. Korunk szuperhősfilmjének esetlenül is szeretetreméltó bajazzóját – zokogjon bár legbelül egész lelkével – sosem kényszerítheti térdre az élet.
