Egy hónap kellett ahhoz, hogy érkezzen egy film, ami letaszítja a Barbie-t az amerikai nézettségi listák éléről, az azonban aligha volt várható, hogy ez Ángel Manuel Soto gyorskajás dobozba csomagolt, cyber-hadsereget táplálni képes bogárról szóló új DC-hőst bevezető filmje lesz.
Egy földönkívüli szkarabeusz a frissen diplomázott Jaime Reyest (Xolo Maridueña) választja ki gazdatestéül, hogy a tinédzsert olyan cyber-páncéllal ruházza fel, amely rendkívüli és kiszámíthatatlan erőkre képes, örökre megváltoztatva annak és környezetének sorsát. Már ebből az egymondatos összefoglalóból is egyértelművé válik, hogy a Kék Bogár hiány nélkül felhasználja a szuperhősfilmek receptjének hozzávalóit: van egy naiv főhősünk, akire hirtelen és tényleg bármilyen logikus indok nélkül a világ megváltásának felelősége hárul, egy emberfeletti szupererő, ami látványos CGI-effektekre ad lehetőséget és egy összeesküvéselméletnek beillő mitikus eredettörténet, ami idegen erőkkel magyarázza az emberiség történetét, persze az egészet egy főcím alatt letudva, mindenféle részletezést mellőzve.
A Gareth Dunnet-Alcocer által írt történet olyan szempontból azonban mégis hiánypótló, hogy egy latin-amerikai családra fókuszál, főhőse így az első jelentős latin-amerikai szuperhős. Jamie az egyetemről hazaérkezve azzal szemebsül, hogy családi vállalkozásuk csődbe ment, a lakbért pedig tarthatatlanul megemelték, és így elkerülhetetlenné vált a kilakoltatás. Később a szupererőt biztosító ősi bogár harmadik tulajdonosa lesz, akinek az előző birtokosa éppen az milliárdos volt, akinek lánya, Jenny Kord (Bruna Marquezine) majd segíteni fog a nagynénje által vezetett Kord vállalat ördögi tervének meghiúsításában. Victoria (Susan Sarandon) ugyanis egyszemélyes robothadsereg felépítésére akarja használni a bogár erejét, s így elindul Jaime és a vele szimbiózisba került biotechnikai szkarabeusz nyomára.
A szupererő eredetének megmagyarázása a műfaj egyik legkritikusabb pontja lenne, a DC ebben pedig sosem volt a legügyesebb (az utóbbi időben bevezetett szuperhősei mind megkérdőjelezhetőek – Flash, Shazam, Black Adam), a testbe beszivárogni képes kéken fénylő bogár hatására csápokat és szárnyakat növesztő, spanyolul is beszélni tudó, agyat fertőző entitás ezek között már nem is hat olyan véletlenszerűnek. Az viszont már eléggé meglepő, hogy a gyerekseregek példaképéül eddig bizonyára nem szolgáló Kék Bogár lett a DC sikeres projektje, miután az kudarcot vallott a saját multiverzumának megnyitásában. A Kék Bogár ugyanis pont azért működik, mert nem próbálja görcsösen megújítani a hanyatlásnak indult műfajt, lazán felhasználja annak kliséit, miközben az egésznek sajátos színt is ad.
Villámcsapásra fürgeláb – Andy Muschietti: The Flash / Flash – A Villám
A Flash – A Villám nem az a képregényfilm, amire a mozirajongóknak szüksége van, hanem amit az olcsó marketingfogásokkal befolyásolható nézősereg megérdemel.
A Palmera City külvárosában (a képregények helyszínéül szolgáló, El Pasót helyettesítő Miami-szerű nagyvárosban) megélni próbáló család aktuálpolitikai problémákra reflektál, a cselekményt meghatározó szegregáció így a bevándorlók túlélési lehetőségeinek szubtextusaként működik. Ahogy a filmben meg is jegyzik: úgy tartják, hogy a határátkelés nehéz, pedig igazából a következő húsz év az. Így bár a film fiktív poliszának hierarchiájában is jól meghatározott egy latin-amerikai származású helye, Jaime minden vágya az lesz, hogy családját kimozdítsa innen.
A film értékrendszerében tehát az első helyre a család iránti szeretet kerül, ami ugyancsak közhelyesen hangzik, de némiképp változást jelent a szuperhősökre álltalában jellemző, kivégzett családjaik miatt érzett bosszúvágytól. Ebben a történetben az igencsak népes rokonság komoly szerephez is jut: amellett, hogy Jaimével együtt el kell fogadniuk a változást és meg kell tanulniuk használni az új erőket, Jaime segítői is lesznek a Kord vállalat erődjét őrző hadsereggel szembeni küzdelemben. A flúgos és szókimondó Rudy nagybácsiról (George Lopez) kiderül, hogy egy technikai zseni, a végig csendes öreglány, Nana (Adriana Barraza) pedig nem rest elővenni eddig titkolt forradalmi múltját.
A film tehát inkább a karaktereire figyel, az viszont már kérdéses, hogy ezeket mennyire sztereotipikusan építi fel. A latin-amerikai kultúra bemutatása is többször felületes marad: a nagymama spanyol szappanoperát néz, vagy az akciójelenet közben lemaradva az eseményekről spanyol dalokat dudorászik, de az etnikai poénokon kívül nem sokat ismerünk meg erről a világról. Szerencsére ezek a viccek, ha már nem váltanak ki hangos hahotázást a nézőtérről, nincsenek túltolva vagy túlerőltetve sem, a film nem ezekre alapoz.
A DC valószínűleg nem ettől a filmtől várta univerzumának megmentését, és valószínűleg nem is ettől az egyetlen filmtől fogja megkapni. A Kék Bogár minden erényének ellenére nagyon távol marad a műfaj megújításától, így csak késlelteti azt a hanyatlást, ami a szuperhősfilmek esetében egyre tapasztalhatóbban elindult.
