Aki még életében nem látott egyetlen szuperhős-filmet sem, az minden bizonnyal talál valami újdonságot a Black Adamben, de még ez sem egészen biztos, mert ha csak egyetlen filmet látott életében, és az pont Dwayne „The Rock” Johnson színészi debütje volt Skorpiókirályként a Múmia 2-ben, a sztori nagy részét már úgy is tudni fogja. És ez csak a kisebbik baj.

Fiktív szaharai ország, időszámításunk előtt 2600 évvel, ahol a Szikla által játszott főhős lepaktál holmi túlvilági hatalmakkal nagy erőért cserébe – igen, ez idáig mindkét fentebb említett mozi történetére igaz. A Black Adam azonban nem egyszerűen egyetlen film koppintásának érződik, hanem rögtön vagy húszénak. És ugyan a koppintások (vagy, némi jóindulattal, véletlen hasonlóságok) egy része miatt akár még sajnálni is lehetne a DC-t, amiért később sikerült elindítania a szuperhős-adaptálási szekeret, mint a Marvelnek, és bizonyos esetekben egyszerűen csak később érkezett (ld. például Atomcsapás és a Hangya esetét – akik képességeiket tekintve gyakorlatilag ugyanazon szuperhős különböző istállóbéli megnyilvánulásai). Ugyanakkor még ezektől eltekintve is agresszíven termékszagúra sikeredett a Black Adam, minden egyes eleme focus groupoktól és board roomoktól bűzlik.

Khandaq (avagy a tökéletesen fölöslegesen magyarított verzióban Kandák) városa az Ókor egyik legnagyobbja és leghatalmasabbja, a filmet indító narráció szerint még az egyiptomi civilizációnál is idősebb (hogy rögtön a legelső percben kötözködni lehessen, a gízai Nagy piramis elkészültét i.e. 2600-a datálják, szóval érthetetlen, hogy miért nem találtak ki az írók valami régebbi dátumot erre), és természetesen egy gonosz király uralja. Népét rabszolgasorsban tartja, bányában dolgoztatja embertelen körülmények között a csodálatos képességű fém, a vibránium, azaz, bocsánat, nem is, a teljesen más étherium után, mígnem egy napon egy fiatal srác meg nem elégeli a szolgai létet, és szembe nem száll a gonosz királlyal. A túlvilági mágusok felruházzák a srácot a (korábbi, szinte egyetlen sikeres DC-mozifilmből ismert) shazami erőkkel, az ezután következő csata azonban eltemeti a hőst és a gonosz királyt annak még gonoszabb koronájával és a város nagy részével együtt.

Napjainkban Kandák sorsa továbbra is sanyarú, mostanra a szupergonosz névvel ellátott Intergang bűnszervezet tartja megszállás alatt a várost (vagy államot? – nem igazán derül ki a filmből), és a helyi lakosok csak fegyveresek által őrzött sorompókon keresztül tudnak közlekedni a városban (biztosan egyéb módokon is elnyomás alatt vannak, de ez nem igazán derül ki a filmből). Egy körözés alatt lévő régész, Adrianna Tomaz (Sarah Shahi) rábukkan az ősi város romjaira, és a legendás korona keresése közben felébreszti több ezer éves álmából a helyi kultúrkörben hősként tisztelt Teth Adamot, aki aztán jól szembeszáll az Interganggel. Mindeközben az Igazság Társasága (nem összekeverendő az Igazság Ligájával, bár vélhetően, mostanra a DC-nél még ezt sem bánnák, csak fizessünk mozijegyet értük), vagyis Sólyomember (Aldis Hodge), Doktor Sors (Pierce Brosnan), Ciklon (Quintessa Swindell) és Atomcsapás (Noah Centineo) egy jóslat figyelmeztetése miatt felkerekednek, hogy a hatalmas erejű hőst börtönbe zárják (az elején nem tudni, hogy miért – erre csak később kapunk választ). A szuperhős-csapatnak és az ősi hérosznak később közös ellenfele és célja is kerül, így a DC ismét megpróbálkozhat egy saját Bosszúállókkal, ha már az eddigi próbálkozásait viszonylag kevés siker koronázta.

Talán az eddig leírtakból is kitűnik, hogy meglehetősen nagy katyvasz a Black Adam két órája. Egyszerre akar eredettörténet lenni egy teljes, ősi kultúrának (à la Fekete Párduc), egy hatalmas erejű hősnek, és egy új szupercsapatnak. De azért eközben igyekszik emlékezetni a nézőket arra is, hogy volt a DC-nek néhány kellemesebb próbálkozása is az utóbbi években, kezdve a 2019-es Shazammal, folytatva a James Gunn-rendezte, fergeteges Öngyilkos Osztag reboot-tal, és ebből kiindulva az év elején megjelent (szintén Gunn-féle, szintén irtó vicces és szórakoztató) Peacemakerrel, úgyhogy több szereplő is cameózik ezekből a filmekből és sorozatokból.

Ja, és helyenként valamit mondani is szeretne, csak éppen fogalma sincs, hogy pontosan mit is. Van itt szó szabadságról, egy kicsi arról, hogy nem szép dolog megszállni egy országot és leigázni egy ősi kultúrát, de közben azért arról is, hogy mitől lesz valakiből hős vagy gonoszetvő, illetve hogy az erőszak de nem szép dolog. Aztán a film során a készítők az összes felvetett tanulsággal szembe is mennek: nem szép dolog leigázni egy országot, de azért hívatlanul „megmenteni” (értsd: összerombolni harc közben ezeréves romokat, és egy lakást is, aminél széttörtebb helyiség talán nem is létezik most már a filmes univerzumokban) az már hősies; nem szép dolog egy ősi kultúrát eltörölni, de a főszereplő neve ódivatú, szóval cserélje már le valami újabbra; nem mindig egyértelmű, hogy ki a hős, és ki nem, kivéve, amikor a harctéren megjelenik a szó szerinti Ördög pentagrammal a mellkasán; és, természetesen, az erőszak nem szép dolog, kivéve, ha mi győzünk a segítségével.

Eközben szól a nyolcvanas évekbeli kazettás zene, mint A Galaxis Őrzőiben, a főszereplő rockzenére, lassításban tépi szét az ellenfeleket, mint a legutóbbi két Thorban (csak ezúttal nem Led Zeppelin vagy Guns’n Roses megy, hanem a Rolling Stones), és összeáll a nagy csapat, mint a Bosszúállókban. Eredetiséget tehát senki ne keressen a legújabb DC-termékben, az viszont külön érthetetlen, hogy az alapból szuperhős-kinézetű és modorú Dwayne Johnsonból hogyan tudott a rendező Jaume Collet-Serra mindent kivonni, amitől korunk egyik legnagyobb sztárja lett: soha nem mosolyog, görögszobor-szerű testét végig egy fekete overall fedi, és karaktere a film nagy részében még egy érthető célnak is teljességgel híján van.

Így pedig sajnos teljesen mindegy, hogy van a filmben pár jópofa jelenet, aranyos poén, vagy éppen szimpatikus szereplő (Doktor Sorsként például Pierce Brosnan sokkal szerethetőbb, mint akár a főszereplő), ez nem áll össze egy nagy, koherens egésszé, csak egy mondanivaló nélküli szuperhősmasszává. De a főszereplő neve legalább már nem ódivatú.