A 2017-es, meglepően kellemesre és humorosra sikeredett „első” rész után (mert ugye, ez a második, úgyhogy eszerint a Robin Williams-féle 1995-ös Jumanji a nulladik), Jake Kasdan író-rendező és stábja jóvoltából rekordgyorsan meg is kaptuk a másodikat. A mindössze nyolc hónap alatt leforgatott Jumanji: A következő szint pedig pont olyan, mint a mostani remake-reboot-folytatás-felhozatal java: maximálisan kiszámítható, de teljesen nézhető.
A valósághoz hasonlóan két év telt el az előző film eseményei óta, Spencer (Alex Wolff) New Yorkba költözött, és éli az antiszociális egyetemisták nem túl kellemes életét, még Marthával (Morgan Turner/Karen Gillan) is szakítottak, így aztán érthetően nem túl nagy lelkesedéssel látogat haza a vakáció idejére. Itt egy szobában kell laknia csipőműtétjéből lábadozó, morcos nagyapjával, Eddie-vel (Danny DeVito), úgyhogy a hangulatán ez sem javít. Hogy csapzott önbizalmát egy kicsit megnövelje, Spencer újra beaktiválja az előző részben ripityára tört Jumanjit, amelyet maga barkácsolt össze (ennél több magyarázatra ne számítsunk, annak kapcsán, hogy mi, miért, és hogyan), a játék meg természetesen szó szerint beszippantja. Az első részben megismert barátai, Bethany (Madison Iseman), Fridge (Ser'darius Blain) és Martha Spencer keresésére indulnak, amikor az nem jelenik meg egy megbeszélt találkozójukon, és hogy-hogy nem, Jumanji világába akaratlanul magukkal viszik a fiú nagyapját és annak egykori legjobb barátját (Danny Glover).
Ebből már talán sejthető, hogy a film további játékidejének legnagyobb részét a (már bocsánat) öregember-poénok teszik ki, kezdve a klasszikus „nem emlékszem, hol vagyok”-tól a „túl lassan beszélek, de nem érdekel”-en keresztül egészen a „mi az a videójáték”-típusú újabbakig. Ez a túlhumorizálás egy idő után teljesen elnyomja az amúgy rendben lévő történetet és karaktereket, és nagyon érződik, hogy a mostanság divatos, inkább kettő, mint másfél órához közelítő játékidejű, Bosszúállók és társai típusú arányokat akarták elérni a Jumanji: A következő szint készítői, és valahogy el kellett osztani az önreflexív és jópofizó beszólásokat a szereplők között. Ez pedig pont egy fölösleges félórával nyújtja meg az amúgy teljesen működőképes kalandfilmes alapot.
Szerencsére semmi igazán gusztustalan vagy sértő, úgyhogy némi fáradt mosolygással meg lehet úszni a film gyengébb részeit, és egészen jól el lehet szórakozni a jobbakon. Dwayne „A szikla” Johnsonnak például nyilvánvalóan, de aranyosan jobban megy a hősködés, mint a devitóskodás, Karen Gillan (legutóbb épp Nebula a Bosszúállókban) szokás szerint mindent belead, de nem kis meglepetésre, a gloveresített Kevin Hart talán a csúcspontja a filmnek, aki még az öreges poénokból is a jobbakat, vállalhatóbbakat adja elő. A virtuális avatárok nyújtotta szerepcsere lehetőségeivel is szépen eljátszik a Jumanji legújabb kiadása, Dwayne Johnson és Karen is Gillan is több „pilotát” kapnak, Jack Black pedig az előző rész „szőkenősködése” után örömmel vette át a sokat sápítozó, komikusnak szánt, de annál idegesítőbb fickó stafétáját Harttól.
Nem kell túl sokat várni ettől a folytatástól, és akkor nem okoz csalódást, a forgatókönyv érezhetően csak egy kompetensen megírt összekötő a helyenként egészen kreatív setpiece-eknek, vagyis az egy-egy helyszínes játszódó, főként ugrálásból és futásból, néha egy-egy pofonból álló akciószekvenciáknak. Ezek pedig kellően színesek és változatosak (szereplőink most már nem csak dzsungel-helyszíneken, hanem hófödte hegységekben is kalandoznak!) ahhoz, hogy ne menjen kárba mozijegy.
Nehéz lelkesedni egy ennyire átlagos és kiszámítható film iránt, bár a mostani, nem túlzottan kreatív blockbuster-folytatás felhozatalt elnézve, talán már jórészt közepesre, de legalább nem irtó butára vagy teljesen fölöslegesre sikeredett, mint pl. a legutóbbi, kitudjahányadik Terminátor, vagy nézhetetlenül hosszúra, mint az utóbbi pár Bosszúállók-sokadik. Kellemes vasárnapi mozi, és néha ez is elég, bár én azt sem bánnám, ha nem kéne lassan minden filmre epizód-eligazító puskával menni.
