Gyerekkoromban két táborra oszlottunk. Voltak a schwarzeneggeresek, és voltak a stallonésok. Mi, stallonésok sokkal kevesebben voltunk, de tudtuk, hogy Ő az igazi, nem a rossz kiejtésű, buta osztrák. (Aztán amikor megjelent Van Damme, kiderült, hogy mindenki tévedett.)
Rambo, bárki bármit is mondjon, meghatározó kulturális bólya az akciófilmek tengerén: több, mint huszonöt éve ott imbolyog, és minden kamaszfiú kötelező módon kiköt mellette hosszabb-rövidebb időre. A körülötte levő iszapos víz azonban vagy húsz éve nem volt megkavarva, ezért volt nagy vállalkozás épp most belepiszkálni ebbe a nagyon erőteljes kánonba. Az eredmény felemás lett.
Egyrészt hihetetlenül kellemes érzés annyi év után visszatérni a dzsungelbe, a természetes bambusznád-díszlet, a cölöpön úszó falucskák, a khaki terepjárók és sárga katonák közé. A vietnamos filmek által rögzült Távol-Keletre, ahol folyton esik, ahol az áldozatok pont olyan kis ferdeszeműek, mint az elnyomók, csak nincsen egyenruhájuk. Ahol a Fehér Ember újból nagy lehet.
Másrészt igazán kitalálhattak volna valami pluszt, ha már ennyi év után megint visszahívták harcolni John J. Rambót. Legalább jobban körülírni a politikai helyzetet, a motivációkat megmagyarázandó. Vagy frappánsabb párbeszédet. Vagy megszerethetőbb figurákat (egyáltalán megtölteni őket színnel, így olyanok, mintha direkt a storyboard grafitrajzait pakolták volna a vászonra). Vagy elegánsabb cselekményt. Vagy mittudomén, bármit!
Ez a film irtózatosan rövid. Bár pont annyira velős is lenne, mint amennyire rövid. Így esetleg agyvelős, mert az viszont szotyog rendesen. Igaz, hamar eltűnik a ráhulló belek és vér alatt. Így ha jobban belegondolok, a rövidsége erény is.
A cselekmény felépítése teljesen beleillik a Rambo-kánonba. Hősünk nyugodtan végzi a dolgát, amikor amerikai misszionárusok jelennek meg és a segítségét kérik. Ő kéreti magát vagy tíz percig, aztán az egyik szőke nő két szép szemeiért mégis segít nekik: felcsempészi őket a folyón Burmába, ahová gyógyszert és az Úr szavát viszik. Persze, elrabolják őket az egyenruhás sárgák. Innentől kezdve eléggé nyílt lapokkal játszik a főszerep mellett a rendezést és a forgatókönyvet is jegyző Stallone: mindössze két lényegi mozzanat marad a narratívában. Az első a várakozás: hogy meddig tart az, amíg a hős elhatározza, hogy most aztán kész, nem érdekli, irgumburgum. A második pedig a mészárlás.
Az új, négyes Rambó esetében ez a mészárlás tényleg mészárlás. Ennyire kegyetlen, durva, alig koreografált, de mégis hatásos, csak a gépfegyver zajából és halálhörgésből táplálkozó gyilkolás-montázsszekvenciát talán sohasem láttam. Ez az a pont, ahol az addig gondosan ráfestegetett intelligencia- és civilizációlakk lepattogzik hősünkről és az egész filmjéről, és előbújik az ÁLLAT. Hihetetlenül könyörtelen és brutális. Egy árva emberi szó sem hangzik el, csak nyögések és kiáltások. Ha valamiért meg kell nézni a filmet, akkor ez az.
Sajnos, az operatőr az utóbbi évek „ha elég vadul mozgatod a kamerát, akkor azt az érzést kelted vele, hogy mozgalmas a film”-iskolájának diplomása, ami lassan ráül minden hollywoodi akciófilmre, élvezhetetlenné téve azokat. Ilyenkor sírja vissza az ember Peckinpah-t, aki bezzeg nem átallotta lelassíttatni a vágószobában a legbrutálisabb snitteket, ezzel megmutatva a megmutatnivalót, nem elrejtve azt. Ráadásul a videójáték-esztétika is erősen érezteti a hatását, ez leginkább a kapkodós vágáson és a first person shooter-szemszögeken látszik.
Ezeken túllépve azonban Rambo talán kicsit komolyabban veszi magát, mint eddig. A kettes és hármas teljesen valószerűtlen jelenetei és mitizáló világa után itt végre az öreg nem próbál meg színészkedni, nem veszi le a pólóját, nem fittyenti le legendás zsibbadt ajkát, nem ordít hosszasan, lassítva, saját késével tisztítva a sebet, nem találkozik Trautman ezredessel (körülbelül azért, mert Richard Crenna 2003-ban meghalt). Ezzel szemben viszont kap kis keresztet a nőtől, amit morzsolgathat, előkapja az íját, a vadászkését (sőt, machetét kovácsol!), és a nagy gépfegyver mögé is bebújik, megsebesül, fitogtatja a karizmát (amikor egy embert egy marokkal megfojt, az se semmi) egyáltalán, teszi a Rambo dolgát.
Ambivalens a mészárlás vége. Ha az az üzenet maradna fenn, amit a misszionáriusok arcába sziszeg az öreg Rambo, miszerint „Menjetek haza! Itt nem tudtok semmin változtatni!”, akkor még egy Bush-adminisztrációnak szóló patetikus fricskának is felfognám. De ahogy a vállát fájtató, éppen mindenkit kinyírt hős szomorúan (vagy tudomisén, mit jelent az a három pixelnyi változás az arckifejezésében) végigpásztázza a hullafödte folyópartot, nem tudok, csak arra gondolni, hogy az igazi ellenfél, aki ellen Rambo küzd, az az öregedés. A Nagy Fehér Hős Férfi öregedése. Nem tud szembenézni a penésszel, amitől szép lassan lemállott az összes Rambo-poszter még a legkisebb erdélyi falucska kultúrházának faláról is: Stallone újra fel akarja tűzni az összeset. Újra szimpatikussá akarja tenni a gyilkológépet. Pedig ezúttal még annyi tétje sincs, míg azelőtt („nem az országodért ölsz, hanem magadért”). Persze, butaság lenne ezeket számon kérni a Rambótól. Ez végülis egy akciófilm, annak meg nem rossz.
A befejezés aztán igazán bájos. Körülbelül ugyanolyan ruhában és táskával gyalogol az aszfalton, mint amiben az első, klasszikus, 1982-es Rambo elején (ami tényleg jó film), s végre megérkezik valahová, ahol feltételezhetően az édesapja lakik. Elgondolkoztató: ha akkor Teasle sheriff nem kezd ki vele, talán hősünk hazaér bonyodalom nélkül és nincsen se regény, se filmek, se piedesztál, se kánon, se semmi.