1982-ben az Első vér forgatásakor talán maga Sylvester Stallone sem gondolta volna, hogy veterán hőse, John Rambo még huszonhat évvel később, húsz évnyi kihagyás után is a nagyvásznon fogja halomra nyilazni az ellent. A 2008-as John Rambóban viszont pontosan ez történt, hogy aztán újabb tizenegy év teljen el az idei búcsúig, ahol kőkeményen kiontatik az a bizonyos utolsó vér…
A Rambo-filmeket legtöbben nem az elmésen felépített forgatókönyv, a rétegzett, többdimenziós karakterek vagy a kiemelkedő színészi alakítások miatt szeretjük (holott például a David Morrell regénye alapján készült első részt ezekért is kedvelhetnénk). A sztori látszólag egyszerű: az Amerika országútjain céltalanul bolyongó főhőst koszos, zűrös csavargónak nézik, ezért rászáll a helyi rendőrőrs, hogy aztán hősünk ezt ne hagyja annyiban, és önvédelemből háborús övezetté formálja az addig békés és unalmas kisváros mindennapjait. Az akcióval beborított felszín mögött azonban mély, emberi dráma rejtőzött. Főszereplőnk nem csavargó volt, hanem egy Vietnám legtüzesebb poklát is megjárt exkatona, akiről a legendás zárójelenetben kiderül, hogy a lelke már véletlenül sem annyira ép és erős, mint a teste. Rambót nemcsak a háború borzalmai nyomorították meg, hanem az a tény is, hogy a hazája, amiért harcolt, nem fogadta őt vissza, és csak a lélektelen gyilkológépet látta benne, amit a fiatal Sly egyszerre kőkemény és érzékeny alakítása kiválóan jelenített meg. Kis túlzással ehhez a vonalhoz nyúlik vissza John Rambo ötödik és egyben utolsó bevetése is.
Azért csak kis túlzással, mert a Rambo V jócskán merít a második, harmadik és negyedik felvonások véráztatta, üres akciópornójából is, és a társadalmi üzenete sem olyan fajsúlyos már, mint 82-ben az Első véré volt. Idős veteránunk immár minden vad dologtól visszavonultan éldegél néhai édesapja arizonai farmján, ahol alagútásással, lovaglással, pengefabrikálással és nyomkereséssel vezeti le a génjeibe kitörölhetetlenül beleivódott háborús energiát, amikor éppen nem erős nyugtatókkal tartja magától távol a démonjait. Az idilli hétköznapok azonban csak addig tartanak Rambo számára, amíg szeretett unokahúgát el nem rabolja egy mexikói emberkereskedő-hálózat, hogy prostituáltként értékesítse. Erre a hírre ugyanis Rambo újra háborúba indul, és a harctéren már cseppet sem veszi nyugdíjasra a tempót.
Olyannyira nem, hogy a Rambo V bátran nevezhető a széria legbrutálisabb darabjának. Korosodó hősünk megmutatja, hogy továbbra is képes koponyákat átnyilazni, puszta kézzel kitépni egy ember ádámcsutkáját, de ha úgy adódik, egy laza lefejezéstől vagy egy még dobogó szív kinyesésétől sem riad vissza. A fináléra pedig az alkotók egy olyan, változatos halálnemeket rendesen tartogató csapdarendszert álmodtak meg a bűnszindikátus embertelen tagjainak veszteként, hogy azt alighanem még a Fűrész-filmek főgonosza is megirigyelné. A rengeteg belezés és akció mellett azonban a Rambo V fontos erénye, hogy a hidegvérű bosszúálló mögött – az Első vérhez hasonlóan – végre ismét felfedezhetjük a sebezhető embert a címszereplő karakterében. Rambo ezúttal igazi „Toldi estéje”-üzemmódban nyomja: számot vet az életével, emlékezik a múltra, rengeteget monologizál, fizikuma pedig korántsem olyan golyóálló, mint a 80-as évek közepén és a 2008-as rebootban volt.
A hetvenhárom éves Sylvester Stallone tehát méltó módon vesz búcsút ikonikus szerepétől. Egyszerre szolgálja ki az újabb durvulásra éhes és az első rész utáni nosztalgia lázában égő rajongóit, érzékenyebb pillanatai, valamint a film végén elhelyezett, a szériát egyszersmind összegző és lezáró montázs pedig szépen elfeledteti velünk a sokszor bántóan gagyi CGI-t – meg azt a tényt, hogy közelebbről nézve a Rambo V sem több egy teljesen felesleges folytatásnál.
