Csaknem tíz év telt el azóta, hogy Sylvester Stallone és kompániája legutóbb kiirtott egy magánhadsereget és az azt vezető gonoszt. Ugyan senki sem igazán kérte, most egy újabb fejezettel bővül a széria, ami egyszeri poénnak jó volt, de minden ismétléssel csak egyre fáradtabb lesz.
Nem hibáztatunk senkit, ha nem emlékszik már, mi is történt pontosan az első három Feláldozhatók-moziban, elvégre 9 éve láttuk utoljára a már akkor is nagypapa-korú, „aranyszívű” tömeggyilkosainkat, az első rész bemutatása óta pedig már 13 év is eltelt, de akkor álljon itt egy gyors átismétlés.
Rekviem egy műfajért – Sylvester Stallone: The Expendables / A feláldozhatók
Hollywood a film-újrahasznosítás szomorú aranykorát éli: a stúdiók régebben bevált recepteket főznek újra, a kliensek pedig újra és újra eljárnak lakmározni, majd kopogó szemekkel, éhesen vonulnak haza. Stallone sem igazán ízesíti újra a nevéhez nőtt zsánert: konyhájában a mennyiség felülírja a minőséget, akcióra éhes nézőjét így eteti be gyorsétkezdéjében, dupla adag körítéssel.
Főhőseink, ugyebár, a Feláldozhatók, egy különleges alakulat, akik elvégzik a piszkos munkát, amikor a hivatásos hadseregnek már nem fűlik hozzá a foga. Mindenkori vezére Barney Ross (azaz mindenki Rockyja és Rambója, Stallone), jobbkeze a brit, borotvált fejű késbajnok, az ünnepi nevű Christmas (Jason Statham), duójukhoz pedig az idők során csatlakozott a kilencvenes évek összes híresebb akciósztárja, mellettük pedig ismertebb pankrátorok és izmos arcok. A kellemesen bugyuta első részben Dolph Lundgren, Jet Li, Randy Couture, Terry Crews, Eric Roberts, „Stone Cold” Steve Austin csatározott, valamint Schwarzenegger és Bruce Willis is beköszönt. A csúcsra járatott (vélhetőleg valamikor itt kellett volna abbahagyni az egész feláldozósdit) második etapban Jean-Claude Van Damme is rugdalózott egyet, és maga a mémek szent tehenésze, Chuck Norris is megérkezett, hogy elsüssön – a puskája mellett – egy chucknorrisos viccet.
A harmadik részben már érződött a generációváltás igénye, itt a nagy veterán Mel Gibson mellett főleg fiatalabb arcok (Kellan Lutz, Rhonda Rousey, Glen Powell, Victor Ortiz) bukkantak fel a csapatban, és persze azért néhány „nagy öreg” is: Willist Harrison Ford váltotta a morcos CIA-főnök szerepében, Wesley Snipes ide szabadult a hamis adózás utáni börtönbüntetése után, és valamiért Antonio Banderas és Kelsey Grammer is felbukkant.
Az internet megölte a VHS-sztárt – Patrick Hughes: The Expendables – A feláldozhatók 3.
A legjobb dolog, ami ezzel a filmmel történhetett, hogy idő előtt felkerült a netre, és ennek rendje és módja szerint hatalmasat hasalt is a mozikasszáknál, kizárva a további folytatások lehetőségét. Ennek így, ebben a formában ugyanis nincs már többé értelme, itt kell ezt abbahagyni.
És hogy mi történt ezekben a filmekben? Nagyjából mindegyikben ugyanaz: adott egy főgonosz, aki a világot akarja felrobbantani/atomtölteteket akar eladni sok pénzért, és van egy valós balkáni (vagy fiktív, és még balkánibb), esetleg sivatagi országban egy magánhadserege. De jönnek a Feláldozhatók, akik aztán általában a legkisebb áldozat nélkül tömegeket mészárolnak le két röhögés közepette, majd a végén Sly és az aktuális főgonosz bunyózik egyet, és, természetesen mindig az előbbi győz.
Aki úgy ül a Feláldozh4tókra (ki gondolta volna, hogy a készítők kilencvenes évekből még a címben „eldugott” epizód-jelző számot is visszahívják a kivénhedt akcióhősök mellé?), hogy ugyanezt a csapatot és formulát várja el, esetleg kiegészülve újabb, eddig kimaradt vénekkel (bár Travoltán és Nicolas Cage-en kívül nemigen maradt már ki senki ezekből a filmekből), az csalódni fog. A legnagyobb új nevek 50 Cent, Andy Garcia és Megan Fox, és mindhárman pont annyira találnak a szerepükbe, mint annak idején Denise Richards atomfizikusnak a James Bond: A világ nem elégbe. A régiek közül pedig korántsem tér vissza mindenki, a harmadik rész fiatal csapata említésre sem kerül, és sem Ford, sem Schwarzenegger, de a harmadik rész legjobbja, Wesley Snipes sem tér vissza, még Banderas helyett is csak a karakterének a fiát kapjuk. Sőt, maga a hamarosan a nyolcadik X-be lépő Sly is kivonul a film jó részéből (ez egyúttal az első Feláldozhatók-film, amiben nem vesz részt se rendezőként, íróként, de még producerként sem), úgyhogy marad nekünk Statham és a többiek.
De az csalódni fog, aki nem a szereposztás miatt ülne be a moziba, hanem „csak” egy látványos, bűnös élvezet-szerű robbantgatós-véres, 18+-os akciófilmet nézne, mert itt az összes tájkép, robbanás és vérpatak számítógépesen generált (ráadásul elképesztően ocsmány minőségű CGI-jal van létrehozva). És különösen kínos, hogy a költségvetés legnagyobb részét zsebre tevő sztárok csak a közeliket vették fel, azt is jórészt zöld háttér előtt, a játékidő nagy részét kitevő tényleges akciót pedig jobb sorsra érdemes sofőrök és kaszkadőrök (illetve számítógépes grafikusok) hozták lére. A nagy nevekből egyedül Statham az, akiről el lehet hinni, hogy tényleg meg tudna ütni valakit, Megan Foxról és 50 Centről különösen ordít, hogy semmi helyük a keményfiúk és -lányok között. A leghitelesebb és egyben legfurcsább arc, egyúttal pedig a film legjobb része, a thai akciófenomén, Tony Jaa karaktere, de neki meg olyan fájdalmasan rövid a szerepe, hogy közel sem kerülhet ahhoz, hogy egymaga megmentse a filmet. Na és a sztori? Mondjuk együtt: atomtöltetek, főgonosz, fiktív, nagyon balkáni és sivatagos ország, magánhadsereg – csak ezúttal hajón.
Teljesen érthetetlen, hogy kinek kellett a Feláldozh4tók. A készítők és színészek láthatóan unják ezt csinálni (vagy csak öregek már hozzá), és a lehető leglustább módon, egy valamirevaló robbantás nélkül akarnak megcsinálni egy erre épülő filmet. A történet ostobább (elvileg vannak benne fordulatok, de ezek annyira nyilvánvalóak, hogy nehéz őket annak nevezni) és a látvány gagyibb, mint bármelyik, annak idején videotékából kikölcsönözhető akciófilmé. Aki pedig mégis megnézne egy újabb kiadású, véres nagypapás, lövöldözős filmet, az inkább nevezzen be a nemrég megjelent, Denzel Washingtonos A védelmező 3-ra, sokkal jobban jár vele.
