Amikor olyan forrongó és kellemetlen valóság, mint napjainkban, nincs is jobb érzés, mint pár óra erejéig elmerülni egy jól kitalált mesevilágban, ahol az egyszerűbb problémák mellett varázslattal is találkozhatunk. De ha már a varázsvilágban is a politika és a háborús helyzetek várnak ránk, hová meneküljünk?
Azzal semmi baj nincs, ha némi áthallás, politikai allegória, netán nagyobb konfliktusok színezik, tesznek ismerősebbé egy kitalált világot – J. K. Rowling Harry Pottere kiváló példája ennek, hiszen a hét kötet (és a belőlük készült nyolc mozifilm-adaptáció) szépen tárgyaltak gyermekek számára is érthetően , de intelligensen komoly témákat, kezdve a toleranciától, a médián keresztül harsogott félrevezető propagandán keresztül egészen a nácizmus eltévelyedett ideológiájáig. Mindeközben az írónő gondolatait végig koherens és élvezhető, átélhető történetekbe csomagolta.
És amikor 2016-ban megjelent az első Legendás állatok, még azt lehetett hinni, hogy Rowling talán forgatókönyvíróként is megállja a helyét (ne felejtsük, a nyolc adaptáció egyikéért sem ő felelt), hiszen ismét sikerült ötvöznie a varázslatokat a komolyabb témákkal: bár nem hibátlan alkotás, de a Legendás állatok és gondozásuk meglepően jól sikerült, pláne, hogy egy fiktív tankönyv adaptációjaként talán senki nem várt tőle sokat.
De kifejezetten szimpatikus karaktereivel, huszadik század eleji, Egyesült Államokba helyezett történetével egyszerre mutatott újat és építette tovább az általa kitalált varázsvilágot (ami többek között ennek a sikernek köszönhetően is, most már az MCU-hoz hasonlóan hirdeti magát minden ebben az univerzumban játszódó film előtt). Ami viszont az erőssége volt az első résznek – a jópofa, kissé súlytalan, de pont ettől érdekes, önálló történet, ami akár egy heti Doctor Who-kaland is lehetett volna, egy gyanúsan „doktoros” alakkal –, az már a két évvel később érkezett második részre sem volt jellemző, agyoncsapta ugyanis az univerzumépítés görcse: a Legendás állatok: Grindelwald bűntettei már a címében is mutatja, hogy itt a legendás állatok és gondozójuk, Göthe Salmander (Eddie Redmayne) csak mellékszerepet játszanak a korábbi Potter-történetekből ismert Grindelwald (az első részben főleg Colin Farrel, a másodikban Johhny Depp) és Dumbledore (Jude Law) harcában, amit, természetesen a varázsvilág jövőjéért vívnak. Ahogy a korábbi főszereplők itt mellékszereplőkké avanzsáltak, ráadásul számos új karakter is belépett a sztoriba, úgy vált a korábbi egyszerű, aranyos történet egy szerkezet nélküli történet-masszává, amiben ugyan vannak jó ötletek, de ezek a dagályos forgatókönyön belül nem találták meg a helyüket.
Ennek, és a második részt fogadó lanyhadt érdeklődésnek köszönhetően Rowling ezúttal nem maradt magára a forgatókönyvvel, a korábbi nyolc Potter-moziból hétnek a scriptjéért felelős Steve Klovest adta mellé a Warner. Ennek ellenére együttes erővel sem voltak képesek jól felépített dramaturgiát, belső koherenciát vagy jó karakterépítést adni a Legendás lények-trilógia harmadik darabjának, ami ezúttal jó bulváros módon már a főcímnél háromszor akkora betűkkel hirdeti az eladható nevet alcímként: Dumbeldore titkai! Viszont ha valaki csak azért nézné meg a Legendás állatok 3-at, hogy megtudjon valami újat az eredeti széria ősöreg, bölcs varázslójának hátteréről, netán titkairól, azt el kell keserítenem: semmivel nem derül ki több Albus Dumbledore-ról ebből a filmből, mint amit eddig is megtudhattunk a hetedik kötetből, új információ egyes egyedül a korábbi két Legendás állatok-filmből megismert Credence (Ezra Miller) személyét érinti (akiről ugye az előző rész végén kiderül, hogy ő is egy Dumbledore), ez viszont annyira lényegtelen infó, hogy azért kár végignézni két és fél órát, arról nem is beszélve, hogy nem olyasmi, amire rá lehetne jönni magunktól (ahogy mondjuk egy jó krimi olvasása közben történhet), tehát a reveláció önmagában sem kielégítő.
Az egész történet ettől függetlenül még lehetne érdekes, csak hát ezúttal a szándékolt politikai mondanivaló agyonnyomja a sztorit és a karaktereket, és ráadásul még csak nem is nagyon mond semmit: választás lesz hamarosan a Nemzetközi Varázslók Szövetségében, és az igencsak náci elveket valló Grindelwald (ezúttal Mads Mikkelsen) is jelölteti magát. És ugyan a végső döntés szavazás útján dől el (hogy kik szavaznak pontosan – minden varázsló, vagy csak a választottjaik – nem tudni), azonban a szavazást nagyban befolyásolja egy cuki, őzikeszerű lény, aki le szokott térdelni a tisztaszívűek előtt. Ezt a lényt Grindelwald megszerzi, nem setjve azonban, hogy a lénynek van egy ikertestére, akit Göthe Salmander (Redmayne) sikeresen kiment a gonosztevők karmai közül. Dumbledore sietve verbuvált csapatának kell aztán a lényt élve eljuttatni a kampányzáró helyszínére, Buthánba, hogy aztán méltó elnököt válasszon a népnek.
Ezúttal a központi kérdés tehát egy szavazás – és lehetett volna itt a média szerepéről, a populizmus veszélyeiről, de akár a demokrácia törekénységéről és tévedhetőségéről is tárgyalni, de ezek közül egyiket sem teszi a Dumbledore titkai. Nem derül ki, hogy Grindelwald ideológiája miért vonzó sok szavazó számára, nem derül ki, hogy ki szavaz, és miért, nem derül ki még az sem pontosan, hogy mi ez a pozíció, amiért zajlik a harc (nem, erről a könyvekben sincs különösebb említés: eddig sem kapott semmilyen fontosságot, és itt sem derül ki, hogy pontosan milyen hatalommal jár a Nemzetközi Szövetség elnöki pozíciója), de még csak az sem, hogy kik azok a jelöltek, akik Grindenlwalddal szemben jelöltetik magukat: van egy Santos nevű, korszerűen progresszívnek kinéző nő, és egy kínai pasi, de még csak említés szintjén sem tudjuk meg, hogy milyen programjuk van, vagy hogy milyen emberek, tehát drukkolni sem lehet nekik.
Redmayne és Law visszatérnek a szerepeikben, teljesen korrektul is hozva figuráikat, az eddigi alakításaiban kiváló Madds Mikkelsen viszont jól láthatóan nem különösebben erőlteti meg, hogy különbözzön Depptől (az attól magánéleti botrányai okán „megörökölt” antagonista szerepében), az pedig különösen kínos, hogy még csak egy mondat szintjén sem említik, hogy miért is van más arca a főgonosznak, mint korábban, pedig ha valahol, akkor a varázsvilágban erre aztán igazán vannak módok, és egy elhintett említés is sokkal kevésbé lenne kínos, mint az, hogy mindenki úgy tesz, mintha ez mindig is így lett volna. Katherine Waterston épp csak felbukkan Salmander (talán)szerelme, Tina Goldstein szerepében, de amúgy nincs jelen a történetben, Dan Fogler pedig harmadszor is igyekszik egy kis szívet csempészni a történetbe a mugli pék, Kowalski szerepében, de most már tőle is csak a korábban megismert tikkjei (pl. a jellegzetes csuklása, amikor iszik) megismétlésére futotja. Ja, és kapunk nagyjából három új legendás lényt, néhány új varázslatot (amiknek a létezése természetesen megkérdőjelezi az eddig ismert történetek számos elemét), egy pár elfelejtett szálat (pl. nyomtalanul eltűnik az előző filmben látott félember-félkígyó Nagini) és egy lezáratlan végkifejletet, ami sejteti, hogy nem szabadulunk a további folytatásoktól.
A látvány helyenként jópofa, a korábbi Potter-veterán David Yates is korrekt bérmunkát végez a rendezői székben, de csak ezért senkinek nem tudom jó szívvel ajánlani a Dumbledore titkait. Valamiről szólni akaró filmnek, politikai allegóriának harmatgyenge, eszképizmusnak túlpolitizált és kellemetlen. Láthatatlanná tévő köpönyeget rá!
