Az egykor jó nevű széria iróniája mára minden relevanciáját elvesztette.
Wes Craven 1996-os posztmodern kaszaboldája, a Sikoly nem pusztán friss vért pumpált az egyre fásultabbá váló slasher-zsánerbe, hanem dekonstruálta annak belső logikáját is. Tinijei nemcsak hogy eszesebbek voltak, mint ösztönlény elődeik, de már betéve ismerték a horrormozik bejáratott formuláit is – ezzel nem pusztán a negyedik falat rombolták le maguk körül, de végre a moziba járó közönség is magáénak érezhette döntéseiket. Ennélfogva a cselekményszövés metafikciós jellege nem távolította el magától a nézőit, hanem épp ellenkezőleg: még tovább fokozta a beleélést. A Sikoly mozgóképes referencia-rengetegének jelentősége azonban nem merül ki ennyiben, hanem a szüzsé rejtettebb szintjeinek működésében is fontos szerepet játszik. A cselekmény ezredfordulós fiataljai már olyannyira elmerültek a filmzsargonban, hogy bensőséges viszonyaikat is azok vonatkozásában határozták meg („mostanában csak tévéváltozat vagyunk”).
Ebből fakadóan aligha véletlen, hogy a szülőalakok is elmaradoznak a háttérből, vagy ha jelen is vannak, akkor sem gondoskodóak – ezeket a tinédzsereket már a tudatipar médiafelületei nevelték fel, a populista tabloidok és a délutáni kibeszélőshow-k neoliberális szép új világa. Mindannyian rátermettek és szellemesek ugyan, de környezetük az empátiakészségük ellen dolgozik. Nem is kell sokáig várni, hogy valami szörnyűség történjen: az őszies pasztellszínekbe öltöztetett, lilaakácos kisváros civilizációs máza már a főcím előtti képsorokban megrepedezik.
Ilyen fokú szubverzióval és cinizmussal manapság bajosan startolhatna el egy fősodorbeli slasher, ennek sajnálatos tényét a Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett direktorpárosa által jegyzett reboot-filmek is igazolják. Legújabb próbálkozásuk, a Sikoly VI. a második, 1997-es Sikoly 2 felvizezett, kiüresített újramelegítése, mely a tavalyi, ötödik etap túlélőit küldi el egy fikciós New York-i egyetemre egy nem létező Nagy Almába (amit valahol a költséghatékonyabb Montrealban rendeztek be a zöld háttér előtt). Ide látogat el a Craven-opusok rokonszenves final girljének görcsös imitációja, Melissa Barrera mint Sam Carpenter, az eredeti Szellempofa zabigyereke, akit ezúttal is a ’90-es években konzervált Skeet Ulrich riogat a különféle tükröződő felületeken. Sammel tart féltett húga, Tara (Jenna Ortega), illetve idegesítő barátaik, Mindy és Chad (Jasmin Savoy Brown, Mason Gooding), akiket aligha fog bárki felismerni, pedig jelen voltak a tavaly januári Sikolyban is.
Telefonba suttogások és sikolyok – Matt Bettinelli-Olpin, Tyler Gillett: Scream / Sikoly
Az új Sikoly már sajnos nem Wes Craven értő kezei közül került ki, ám a horror mestereként is aposztrofált rendező szelleme szerencsére még nem költözött el a nagyvászonról.
Balszerencsés csapatuk nem élvezheti túl sokáig közös tanulmányait, mivel már a történet nyitányában kifilézik a slasher-kurzust vezénylő professzorukat, Laura Crane-t (Samara Weaving kiköpött Nemes Z. Márió), ennek következtében hamar újra a médiahiénák vakui előtt találják magukat, hogy ismételten felgöngyölítsenek egy közepesen ijesztő Scooby-Doo-epizód szofisztikáltságát idéző whodunit-rejtélyt, melynek fináléjában ezúttal is kiderülhet, ki van a rémalak sikolymaszkja mögött.
Éppen csak a korábbi filmek állandó főhősnője, Sidney Prescott nem tér vissza, vélhetően azért, mert az őt alakító Neve Campbell megnézte az előző részt. Helyette kénytelenek leszünk beérni a Sikoly 4-ben már felkoncolt Hayden Panettiere-rel, aki minden idők leghiteltelenebb FBI-ügynökét formálja meg.
A franchise a mostani trendekhez igazított szabálykönyve szerint már egyikük sincs biztonságban, akárki a Szellempofa áldozatává válhat – amennyiben időközben lejárt az adott színész szerződése, máskülönben valójában semmi nem fog megváltozni. Akárcsak a Marvel szuperhősös butaságaiban, az új Sikolyokban sem nyugodhatnak a holtak békében, ugyanis mindannyian emberfeletti képességekkel rendelkeznek, akiknek egészen addig meg sem kottyan, hogy veséndöfték őket, amíg az írók úgy nem döntenek, hogy kész, elég.
Nem mintha amúgy lehetne izgulni a felsorolt kartonfigurák testi épségéért, hiszen köszönő viszonyban sincsenek a korai művek életszerűségével. Amikor éppen nem az álarcos fantom elől futkorásznak, akkor Vin Diesel-üzemmódban a család fontosságáról tartanak párás szemű monológokat. Ez is azt bizonyítja, hogy teremtőik semmit nem értettek meg Wes Craven és Kevin Williamson forgatókönyvíró eredetijének hatásmechanizmusából: a ’96-os Sikoly éppen azért tud atmoszférájában olyan fojtogató lenni, mert a kiszolgáltatott Sidney senkire nem számíthat igazán. Ha alkalma nyílik rá, akkor burkoltan még a legjobb barátnője is képes a hátában megforgatni a tőrt – igaz, ő kivételesen csak képletesen. S akkor még nem is emlékeztünk meg a számító Billy Loomisról, aki olyan tapinthatóan valóságos szemétláda, hogy mai szemmel már az első felbukkanásával megfelelne a gázlángozás (gaslighting) fogalmának szótári illusztrációjaként.
A fentieket olvasva aligha érhet bárkit meglepetésként, hogy a széria aktuális darabja tematikai gazdagságában sem képes felnőni az előtételek rétegzettségéhez, noha azt gondolhatnánk, hogy az A24 stúdió hegedűnyávogós sznobhorrorjai, vagy a BlumHouse-holdudvar társadalomjobbító hordószónokai könnyű célpontjai lennének a szatirikus megközelítésnek, a fantáziaszegény szerzők azonban képtelenek lecsapni a magas labdákat. Ilyenkor felmerülhet bennünk a kérdés: Hol van Kevin Williamson, amikor szükség lenne rá? (Megsúgjuk: egy sokkal jobb slasheren ügyködött.) Elvétve néhány érdekesebb gondolatmorzsa azért a Sikoly VI.-ban is akad, mint amikor Gale Weathers (a franchise második leghírhedtebb fehér lidérce, Courtney Cox) kijelenti, hogy a horrorfilmek már senkit nem érdekelnek, a bűnügyi podcasteké a jövő – a meglátás mégis reflektálatlan marad, nem születik gunyoros asszociáció arról, hogy miért pont a rozézgató háziasszonyok adják a nődarabolós dokusorozatok törzsközönségét.
Ezzel szemben a mintaadó Sikoly 2 egészen izgalmas olvasatát adja, még önmaga létjogosultságának is: műfajának erőszakhoz való viszonyát Aiszkhülosz Agamemnónján keresztül vizsgálja. A darabban Kasszandrát Sidney játssza, aki a szerepével átlényegülve próbál szembenézni saját démonaival, hogy úrrá lehessen rajtuk. Ebből kifolyólag talán nem túl elrugaszkodott azt feltételezni, hogy a filozófusként végzett Craven művében Nietzsche a görög kultúráról szóló munkáját, A tragédia születését kísérli meg a horrorfilmekre alkalmazni. A germán gondolkodó értelmezésében az ókori athéni tragédia adott erőt a létezés borzalmaival szembesülő helléneknek, hogy elviseljék a dolgok mélyén megbúvó igazságot, miszerint a lét szenvedés.
Ehhez képest a Sikoly VI. metajátéka bántóan kisiskolásnak tűnik. A sorozat kiindulópontja még az ironikus eltávolodás kudarcára világított rá: kamaszai hiába próbálják magukból kizárni a világ borzalmait, az csak további elidegenedést és vérontást vonz magával. A legújabb film viszont leragadt az ironikus eltávolodásnál. („Szép döfés volt. – Köszönöm.”) Az egykori provokatív önreflexió ma már gond nélkül belesimul a tömegtermelésű egyenblockbusterek univerzumába.
