A Sick az utóbbi évek egyik legjobb slasherje és az első valamire való koronavírus-horror. Soká éljen Kevin „Sikoly” Williamson és John Hyams!

Az teljesen érthető, hogy a koronavírus-járványra keselyűként csaptak le a dokumentumfilmesek. Szándékuk ugyan közel sem volt mindig nemes, de a világtragédián elcsámcsogó filmjeik között szép számmal akadtak izgalmasabb, érdekesebb alkotások. Az viszont, hogy egyetlen valamire való horror sem tudta eddig értékelhetően megragadni a pandémia emberekre gyakorolt elállatiasító és elhülyítő hatását, értelmezhetetlen. Ezt igazán tökösen korábban csak a South Park csinálta meg, de hát az ugye nem horror. De most itt van a Sick, végre. A Sick horror: slasher-horror. Covid-slasher, ha így jobban tetszik. Botegyszerű cselekményét ugyanakkor a járvány csak keretezi. Félreértés ne essék, a pandémia mozgatórugója a történteknek, de a Sick csak annyira emeli be a hentelésbe a social distancing kényszerű izolációját, a lefertőtlenített müzlisdobozokat, a vétlen köhintésektől ránk vetett haragvó pillantásokat, az agyba feltolt gyorsteszt-pálcikákat, az idegtépő szájmaszkok viselését – illetve nem-viselését – és főként a beoltottság jelentőségét, amennyire nagyon szükséges.

A lényeg végig a szabdalás marad. A Sick az utóbbi évek legjobb slasherje. Letisztázott, minden sallangtól megfosztott, tömör, pőre slasher. Ahogy kell. Semmi szarakodás. Sehol egy cirkalmas metafora, nincs szociálisan érzékeny üzenet, nincs metáskodás, utalgatás, idézgetés vagy felfejthető „mélyebb” réteg. Egyszerűen csak rohadtul működik. Mindössze 83 percben. Köszönhetően a forgatókönyvet Katelyn Crabbel közösen jegyző Kevin „Sikoly” Williamsonnak és korunk egyik leginkább mellőzött akciófilmes mesterének, John Hyams rendezőnek.

Williamson nem először lop a lehető legjobb helyről: saját magától. A Sicket felvezető cold opening a Sikoly-széria sajátja, de kit érdekel, ha jó. Hirtelen megcsapó feszültség és paranoia van ebben a pár percben, ami aztán gyorsan szét is robban egy lenyűgözően erőszakos és lenyűgözően koreografált gyilokjelenetben, szépen summázva mindazt, ami jön. Nyilván nem olyan ikonikus ez a nyitány, mint Drew Barrymore agyonszurkálása, de az biztos, hogy becsülendő erővel indítja el a filmet. Hogy kinek a torkát vágják el itt, később – eltérően a Sikolytól – fontos lesz. Williamson itt nem áll meg. A fekete gúnyában és fekete símaszkban lopakodó gyilkosnak Ghostface-szaga van (bár Williamson Stalker-sorozatában is akadt hasonló), de kit érdekel, ha jó. Ráadásul a Sick mészárosa is örömét leli áldozatai vegzálásában, csak telefonálgatás helyett üzeneteket írogat ismeretlen számról, de kit érdekel. Williamson szúró- és vágóeszközök iránt táplált ijesztő vonzalma – ahogy az a fentiekből bizonyára kiderült – itt sem lankad, de kit érdekel, ha a Sick bökdösései és nyesetelései kreativitásukban, hitelességükben és zsigeriségükben többször felül is múlják a Sikolyban, a Tudom, mit tettél tavaly nyáronban, vagy a Gyilkos hajszában (The Following) látottakat. Ismerős az élethalál-harcok felépítése és dinamikája is: a símaszkos sem mindenható, amennyit ad, annyit kap is. Sőt.

Williamson és Crabb érdeme, hogy a Sick expozíciója és szereplőinek bemutatása kevesebb időt vesz igénybe, mint a jóval karakterközpontúbb Sikoly-filmek esetében. Ettől még a vérfürdő felvezetése tűnhet hosszabbnak a kelleténél. Ez abból eredhet, hogy a Sick főhősei – két kollégista lány, akik a vírus elől elvonulnak egy semmi közepén álló burzsuj hétvégi házba – nem túl érdekfeszítő valakik. A Sikoly sem Sydney Prescott miatt érdekes, ellenpéldának ugyanakkor ott az X meg a Pearl. Arról szerencsére nincs szó, hogy a Sick csajai üresek, felszínesek vagy – mint megannyi horrortini – idegesítőek lennének. Amennyi idejük és terük van a kibontakozásra, abból a színészek megpróbálják kihozni a legtöbbet, de ez leginkább csak Gideon Adlonnak (Parker) sikerül. Ennek ellenére a Sick sem tudja kikerülni a jellegtelen főszereplők sokat látott slasher-betegségét. Annyi baj legyen, ez az egész úgyis leginkább arról szól, hogy nézzük, ahogy kimúlnak, ahogy sikonyálva menekülnek, ahogy eluralkodik rajtuk a túlélőösztön és fegyvert ragadnak. Ebben a Sick nevetségesen jó.

Itt jön a képbe John Hyams. Akiről senki nem tudja, hogy kicsoda, pedig kellene. Az egy dolog, hogy a csodálatos Időzsarut (Timecop) és a Hirtelen halált /Sudden Death (és a kevésbé csodálatos Ítéletnapot / End of Days) rendező Peter Hyams fia. Csak épp John Hyams jobb rendező az apjánál. Megkockáztatható, hogy Williamson és Crabb forgatókönyvéhez Hyams volt a legjobb ember, stílusa ugyanis az ilyen lecsupaszított, egyszerű, lényegre törő, kíméletlen történetekhez illik a legjobban.

Ez a stílus messziről kiszúrható a 2009-es Tökéletes katona: Egy új kezdet (Universal Soldier: Regeneration) óta. Hyams első játékfilmje valószínűleg minden idők legjobb straight-to-DVD akciófilmje. Az biztos, hogy Roland Emmerich bugyuta alapművénél sokkal jobb. Azért, mert Hyams nem pöcsöl, nem beszél mellé, nem bohóckodik CGI-vel, gyökér szerelmi szálakkal és az 1994-es filmet kiherélő elidegenítő humorral. A ’90-es évek akciófilmes termésének legbüdösebb bugyraiból kikukázott, egetverően – és imádnivalóan – ostoba történetet Hyams pontosan olyan példás komolysággal kezelte, mint a film emlékezetes akciójeleneteit. A meglepően összetett ütésváltásokat az ügyesen komponált egysnittes felvételek (az operatőr az öreg Hyams volt) és a kőkemény, gyors vágások kettősségéből eredő adrenalinpumpáló dinamizmus a műfaj legjobbjai közé emelte. Hyams ritmusérzéke kivételes, akcióinak hatalmas sodrása van. Ráadásul tudja, hogy mi az a suspense. Erre jó példa a 2020-as remeke, az Alone. A nyers, minimalista, álomgyári kliséket kerülő túlélés-thriller megfigyelt-vadászott nőkarakterének körömrágós, pulzusemelő menekülése és a Tökéletes katona: Egy új kezdet csontrepesztő akciószekvenciái a Sickben gyönyörű precizitással olvadnak össze.

A házat csendben feltérképező kukkoló-lopakodó símaszkos alak jelenléte folyamatosan érződik. Mindig ott van, valahol. Bármikor előugorhat. A brutális küzdelem a 38. percnél kezdődik és enyhe túlzással a film végéig tart. Hyams közel egy órán keresztül padlózza a gázt, a Sick féktelen tempója ugyanakkor egy pillanatig sem válik monotonná. Egyrészt azért, mert a bujkálás-iszkolás pánikja ragadós, a láncrázó, vérgőzös gyakás változatos formái pedig egyaránt üdítőek és fájnak. Annyira dúvad késelések és taglózások és rúgkapálások ezek, hogy a felszisszenő néző néha reflexből félrerántja a fejét. Másrészt azért, mert Hyams nagyszerűen játszik a térrel. A gépmozgás, a plánváltások és a kamera elhelyezése tudatosan határolja le vagy nyitja ki a karakterek perspektíváját, így a nézőjét is. A nyughatatlan kamera gonosz kis svenkjei közben lényeges részleteket tárnak fel, illetve bújtatnak el. A film leglátványosabb momentumai a kamerakezelés miatt azok. Ha másért nem, ezekért a momentumokért mindenképp érdemes megnézni a Sicket. Hyams megérdemelné, hogy minél többen megismerjék a nevét.

Az viszont, hogy a gyilkos leleplezése és tipikusan „sikolyos” vallomása után Williamson és Crabb mit érdemel, a nézőre van bízva. A végső fordulat valakinek kevés lesz. Valaki marha jót fog röhögni cinizmusán, szarkazmusán és káprázatos banalitásán. Valaki nagyokat bólogatva helyesel majd a vírusba beleőrült seggfejek arcába tolt középső ujj láttán. Akárhogy is lesz, a Sick után be fogjuk adatni a ki tudja hányadik oltásunkat.