Így írta át a koronavírus nemcsak a munkáról kialakított képünket, de a közvetített valóság(aink) – a Zoom-chatek mellett akár a tévéműsorok és a dokumentumfilmek – vizualitását is.

A koronavírus-járvány változóan szigorú intézkedéseinek eredményeként elég népszerű alternatíva lett a webkamerás kapcsolattartás: home office, konferenciaprogramokon tartott munkahelyi gyűlések, távoktatással zajló iskolai vagy egyetemi órák, és még lehetne sorolni. Ennek fényében nem meglepő, hogy az elátkozottnak vélt 2020-as év legfontosabb hardverének a webkamerát választották, ugyanazt a technológiai eszközt, amelyet megjelenése óta rendszerint letakarnak a magánszféra védelmének jegyében (beszédes, hogy többek közt még maga Mark Zuckerberg Facebook-milliárdos is). Amit korábban családi filmek és tanmesék mumusaként ismert a köztudat, hamar a mindennapi életbe való bekapcsolódás elengedhetetlen eszköze lett: nem elég azonban csupán a webkamerára mint orwelli rémre korlátoznunk azt a komplex szemléletváltozást, amelynek tanúi vagyunk. Már nem csak az fontos, hogy kit láthat a webkamera: egyre lényegesebb lett az is, mit árul el az illetőről az egyre nagyobb internetes nyilvánosság elé táruló otthona és magánélete.

Mint annyi minden, a pandémia is megszülte a maga helyzetkomikumait, amelyeknél bravúrosabbat maguk a forgatókönyvírók sem álmodhattak volna. A legújabb példa erre Rod Ponton texasi ügyvéd esete: gyermekei elindítottak egy macskaarcú filtert Zoomon, amit sem maga az ügyvéd, sem munkatársai nem tudtak kikapcsolni (afelől azonban mindenképp biztosították a résztvevőket, hogy ő egészen biztosan nem macska). Természetesen nem a koronavírus teremtette meg ezt a műfajt: Robert Kelly (internetes becenevén BBC Dad vagyis BBC Apu) professzort egy 2017-ben közvetített interjúja során érte hasonló tapasztalat, miközben dél-koreai szolgálati lakásukban benyitott irodájába két kisgyermeke, majd felesége is. A baki, amelyről Kelly azt hitte, romba döntené karrierjét, hamar virális videóvá cseperedett, és felkeltette több riporter, tévéstúdió és még az Ellen producereinek érdeklődését is (ugyanakkor a true crime-sorozatok hívei is hamar nyomozásba kezdtek, hogy meggyőződjenek róla, jó kezekben nőnek-e fel Kelly gyermekei).

BBC Apu Dél-Koreában

Pár webkamerás lebukás azonban valódi szankciókat eredményezett: Jeffrey Toobin, a New Yorker egyik szerkesztője azt követően vesztette el állását, hogy rajtakapták, amint Zoom-gyűlésen maszturbál, egy ecuadori diák webkamerája óra közben örökítette meg, ahogy betörnek a lakásába, Yvette Amos BBC-interjúalany esetében pedig egy könyvespolcon hagyott vibrátor keltette fel a nézők érdeklődését – amely nem sokkal később már saját Twitter-fiókkal és megannyi követővel rendelkezett. Több bulvárportál toplistája foglalja össze ezeket az emlékezetes baklövéseket és azok rendszeres vizuális toposzait (a háttérben elillanó meztelen kedves, kíváncsian kukucskáló gyermekek és házikedvencek stb.), ugyanakkor a mindig rugalmas pornóipar is hamar felfedezte a piaci rést, így sorra készülnek Zoom-hívások közben felvett aktjelenetek. Hasonló elemek jelennek meg a Locked Down (kevésbé szerencsés magyar fordításban Karantén meló) című karanténkrimi-kísérletben: Toby gyermeke megzavarja a videógyűlést, majd annak gyors lejártával büszkén eldicsekszik játékdinoszauruszaival, a háttérben családtagok járkálnak és gyermekek kiabálnak, Natasha pedig a Zoom-gyűlés első perceiben szórakozottan megjegyzi: gyakran gondol arra, hogy a konferenciabeszélgetések alatt igazából minden férfinak erekciója van.

Where's Waldo Dildo?

Nem kell túl messzire néznünk, hazánkban is akadtak hasonlóan emlékezetes malőrök: egy szebeni egyetemi tanár például online óra közben prostituáltakat keresett a neten, csak arról feledkezett meg, hogy képernyőjének tartalmát a hallgatókkal is megosztotta. Mindennek tükrében hamar kiéleződött egyfajta kettős szkepticizmus az online jelenlétet illetően: elvégre az internet nem felejt, nem kér bocsánatot, és soha nem is bocsát meg. Az őszi tanévnyitót övező diskurzusok hevében több tanár tiltakozott a webkamerás oktatás ellen személyiségi jogaikra hivatkozva, ugyanakkor épp a hasonló bakik leleplezése teremtett igényt arra, hogy a szülők és hatóságok ellenőrizni akarják, mi történik valójában az online órák közben. Másfajta perspektíva felől közelítve, egy tanulmány az Ecology and Evolution című folyóiratban épp arra mutatott rá, hogy az egyetemisták rendszerint azért kapcsolják ki webkameráikat, mert szégyellik környezetüket, és el akarják kerülni, hogy egy-egy lakótárs, barát vagy alsónadrágban mászkáló apa tűnjön fel mögöttük óra közben.

Nem macska.

A nyilvánosság elé tárt otthoni élet „megszépítésére” hamar születtek praktikus alternatívák. Ezek közül mindenképp említésre méltó a Credibility Bookshelf-jelenség, mely azon az elven alapszik, hogy ha valaki hiteles szakember benyomását szeretné kelteni az online térben, mindenképp szerezzen be egy könyvespolcot maga mögé. A Penguin Books könyvkiadó hamar felismerte a reklámpotenciált ebben a ShelfCare-hullámban, így saját könyveikből készítettek ingyenesen hozzáférhető Zoom-háttereket különböző jól meghatározott olvasótípusok számára (ilyen a változatos érdeklődésű „mindenevő”, a „trendvadász” vagy az „irodalmi súlyemelő”, utóbbi értelemszerűen a legvaskosabb kiadványokat sorakoztatja fel maga mögé). A bostoni Brattle antikvárium hasonló indíttatásból dönthetett úgy, hogy bérbe adja köteteit azok számára, akik művelteknek, hiteleseknek vagy legalábbis érdekesebbnek akarnak tűnni (annak reményében, hogy talán akadnak páran majd el is olvassák a háttérdíszletet, és később állandó klienseikké válnának). Könnyen találhatunk a jelenségnek megfeleltethető hazai példát, elég a rendszerváltás előtti domináns belső dekorelemre, a Kriterion-könyvekre gondolnunk, amelyek nem csupán értelmiségi családok könyvespolcait ékesítették, hanem jelentős státusszimbólum-értékkel bírtak.

Credibility Bookshelf: a kolozsvári Bulgakov már rég kitalálta

Az online médiumok hirtelen térhódításával és megkerülhetetlenségével lassan elmosódni látszik a közszereplők és magánszemélyek közti különbség, ugyanakkor a közszereplői imázs megteremtése és fenntartása is komoly kihívások elé néz. A magánszféra határainak fokozatosan leépítésével a bulvárlapok érdeklődési köre is rekalibrálódott, így a pandémia késő tavaszára rendkívül felkapott kérdés lett az, hogy melyik közszereplő milyen könyvespolcot tudhat maga mögött, Barack Obama egykori amerikai elnök például súlyos internetes megrovásban részesült igen hiányos könyvespolca miatt. Ha sok mindent nem is, a hétköznapi ember magánszférájának megkonstruáltságát jól példázza korábban említett Karantén meló, melyben több szereplő mögött szintúgy feltűnik a stílszerűen elhelyezett, hitelességet „igazoló” bútordarab. Különösen az Anne Hathaway által játszott Linda esetében nagyon szembetűnő ez a gyakorlat, aki rendszeresen a szoba közepéről indítja munkaügyi videókonferenciáit, hogy lássék a sarok igényesen elrendezett könyvespolca (szemben Paxton jóval kaotikusabb könyvespolcával).

Hathaway polca

Külön etikai vitát képezhetne az, hogy kötelezhetőek-e egyáltalán a szereplést kerülni vágyó magányszemélyek arra, hogy betekintést nyújtsanak mindennapjaik legintimebb részeibe, családi életükbe, szenvedélyeikbe, zárt világukba, mintha egy karanténdráma vagy -film hősei lennének – ráadásul mindezt egy olyan felületen, amely örökké archiválni tudná hibáikat. Mivel a koronavírus szapora terjedésével folytatott harc még korántsem ért véget, az oktatás még mindig hibrid és online alternatívák közt ingadozik, és az otthoni munka is sokak számára biztonságosabb opciót jelent a munkahelyi ingázásnál, nem marad bölcsebb tanács annál, hogy mielőtt elfogadnánk egy fontos videóhívást, nézzünk szét alaposan saját webkameráink és könyvespolcaink táján.