Kedvenc pityókafejű színészpótlónk még az új Fast and Furious előtt benyomott egy szuperkatonás mozit. Lehet, hogy jó ideig az utolsót, amit nagyképernyőn fogunk látni... vagyis látott az, aki A Koronavírus-Mozibezárás Előtti Utolsó Hétvégén (március 12–15.) még ellátogatott valamelyik árválkodó filmszínházba.
Úgy tűnik, hogy egy járvány fogja végleg megoldani azt az utóbbi években (főleg Cannes, de az Oscar kapcsán is) kiéleződött vitát, hogy akkor a mozi mozi-e még, vagy a streaming is az, vagy már egyik sem. Ha elmaradnak a heti premierek, még jobban felértékelődik az otthonfilmezés rítusa – nem mintha ezt a Bloodshotot ajánlanám bárkinek moziban, tévében, monitoron, okos- vagy kaputelefonon, járványban vagy azon kívül. A lehető legrosszabb értelemben vett szuperhősös, CGI-os tucatfilm: se nem rossz, se nem jó (na, azért inkább rossz, mint jó), de legalább dögunalmas.
A miből másból, mint képregényből adaptált történet a következő: fognak egy elhunyt katonát (Vin Diesel), és a technológia mindenféle csodái segítségével kvázi feltámasztják egy nanorobotokkal működtetett, instant regenerálódásra képest szuperkatona-testben. Persze nem humanitárius célokkal teszik mindezt, hanem némi bosszúállási agendával, amivel főhősünk nem is tudna jobban egyetérteni, hiszen nemcsak az ő, hanem elhunyt felesége gyilkosait is meg tudja keresni egyúttal. A figura tehát valahol a Megtorló, Rozsomák és Spawn közötti Bermuda-háromszögben született, de a sztori további elemei sem légbőlkapottak, hanem más, hasonló zsánerű filmek/képregények/sorozatok/játékok darabkáiból vannak összetákolva. Talán mondani sem kell, de nem olyan egyszerű minden, mint aminek látszik, Bloodshotot alaposan kihasználják nemcsak halála előtt, hanem újjászületése után is, holott ő már csak halott szeretne lenni.
Egy lehetősége lett volna a filmnek, hogy valami érdekeset – vagy legalább érdekesen – közöljön, mégpedig arra reflektálva, hogy hogyan is történik Bloodshot beprogramozása. A bosszúszomjat, mint valóságos és elemi emberi érzést érdekek mentén létrehozott virtuális valóságban ültetik el (incepcionálják, vihogna a markába Christopher Nolan). Erre a „virtuál által létrehozott valódi” problematikára igazán lehetett volna valamit, legalább egy kalapot akasztani, de persze Jeff Wadlow és Eric Heisserer forgatókönyvíróknak biztosan volt jobb dolguk, minthogy egy amúgyis hervadtka sztorinak jobb értelmezési lehetőségeket vagy dimenziókat faragjanak. Marad hát a zsibbasztó linearitás és érdektelen ok-okozatiság.
A vizuális megvalósítás is a történethez hasonló tömény eredetiséggel bír (a nézhetetlenül gyorsra montírozott verekedés- és csatajelenetek laposan világított, unalmas plánok váltják), mondjuk leszámítva pont azt a Budapesten játszódó jelenetet, amikor Vin Diesel elrabolja egy pékség teherautóját, és az annak a felborulásakor keletkező finomliszt-felhőben játszódó csihi-puhit lassítva mutatja Jacques Jouffret operatőr. Látszik, hogy (az egyébként kínai társfinanszírozással készült) film forgatásakor még semmit sem lehetett tudni a közelgő koronavírus-járványról és az azt követő bevásárlási hisztériáról: nem hivalkodtak volna ennyire slow-motionban az alkotók, hogy egy egész autónyi drága triplanullás lisztet szétcsesztek egy ennyire gagyi, szintén tripla nullás produkció kedvéért. Ma már ezért ha nem is bilincs, de nyilvános megvetés járna, „tudod mit, akkor vigyétek az élesztőt is!” felkiáltásokkal tarkítva. (De ma már lassan nincsenek forgatások sem, úgyhogy mindegy.)
Szóval itt van ez a film, és a lehető legjobb, amit puszta létezése eredményezhet a világban, az az, hogy ezekben a karanténos időkben elgondolkozhatunk film- és médiafogyasztási szokásainkon: pontosan kik azok, akiket figyelmünkkel és pénzünkkel tisztelünk meg (vagy tiszteltünk vala meg, amikor nyitva voltak a mozik), és milyen minőségű termékeket állítanak is elő? Értékeljük fel a jó, vagy legalábbis ennél jobb filmeket – de magunkat is annyira, hogy ha lecseng a járvány, akkor az efféle vizuális hulladék pont ugyanolyan számokat produkáljon majd a box office-nál, mintha még mindig be lennének zárva a mozik.
Film a pandémia korában című dossziénkból:
- Mire gondolt a rendező? – Cristi Puiu: MMXX
- Oltás és ölés – John Hyams: Sick
- Ökoforgatás valódi díszletben – Ljasuk Dimitry: Jóreménység-sziget
- Öt mese a zárkából – Zsótér Indi Dániel: A Karantén Zóna
- A spanyol Rumbarumbamm – Relatos con-fin-a-dos / Történetek a karanténból
- Maszkos szelfi – Radu Jude: Babardeală cu bucluc sau porno balamuc / Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban
- Hideglelős zoomszeánsz – Rob Savage: Host / Az utolsó rítus
- Ügyvédmacskák, bérkönyvek és a dildó a polcon – Hogyan tette a koronavírus közvetíthető színtérré a magánszférát?
- Életjelek a betegágy mellől – Fèlix Colomer: Vitals. Una historia humana / Életjelek. Egy igaz emberi történet
- Felkészülés meghatározatlan ideig tartó online filmnézésre – A magyar film a koronavírus idején
- Lelki boxmeccs kiütéses győzelem nélkül – Sam Levinson: Malcolm és Marie
- Karantétlenség helyett – Doug Liman: Locked Down / Karantén meló
- Maradj otthon, nézzél tévét? – Korona-lapszemle: Filmvilág, Korunk, Apertúra
- 2020 nem múlik el nyomtalanul – Így látják a válságot a romániai filmforgalmazók és mozik
- Filmfesztivál a nappaliban – Beszámoló a 45. Torontói Nemzetközi Filmfesztivál első napjáról
- Nosztalgia, visszafogottság és maszkvakargatás – 19. TIFF-megnyitó
- Magyar filmesek karanténmozija – Film- és sorozatajánló otthonmaradáshoz II.
- Magyar filmesek karanténmozija – Film- és sorozatajánló otthonmaradáshoz I.
- A vécépapír szerepe a kortárs amerikai járványfilmben – Charles Band: Corona Zombies
- A mentálhigiénés segélyvonaltól az autósmoziig – Európai filmesek a koronavírus idején 2.
- „Erre senki nem volt felkészülve” – A koronavírus-járvány hatása a magyar filmiparra
- A húsvéti menütől a kannibalizmusig – Európai filmesek a koronavírus idején 1.
- The Last Picture Show – David S. F. Wilson: Bloodshot