A pár éve még ismeretlen Zoom applikáció alkalmazása a szociális távolságtartás korában szinte napi szintűvé vált, a videó- és biztonsági kamerák, egyéb beszélgetős programok után pedig nem meglepő módon a telekonferenciában is meglátta a horrorfilmhez való alapot egy kevés pénzből dolgozó filmes.

A found footage filmek egyáltalán nem mennek újdonságszámba, amióta a Hideglelés / Blair Witch Project (azóta széria) megmutatta, hogyan lehet pár ezer dolláros költségvetéssel valóban ijesztő filmet csinálni, ami aztán szép bevételt is hoz (konkrétan mind a mai napig a legjobb befektetésnek minősülő filmek egyike). Később már blockbusterek (pl. Cloverfield) is használták ezt a formulát, aminek a lényege, hogy úgy nézzen ki, mintha a mozgóképes történet egy megtalált videókazetta tartalma lenne, ezzel az (ál)autenticitás-élménnyel téve ijesztőbbé az adott filmet (általában horrort). Az olcsón leforgatható filmek kedvelői pedig biztosan emlékeznek még az azóta szintén szériává lett Paranormális jelenségekre, amiben főleg biztonsági kamerák lencséjén keresztül borzonghatjuk végig, ahogy amatőr(nek tűnő) szereplőink szellemekkel küzdenek meg.

Várható volt, hogy a vírus miatt bezárt, Skype- és Zoom-hívásokra ítélt időszakban megjelenik majd olyan film is, ami nagyjából a fentebb említett filmek nyomdokain haladva, laptopképernyőkön, konferenciahívásokkal meséli el ijesztőnek szánt történetét, a tavaly megjelent (mindössze pár hét alatt leforgatott) Az utolsó rítus pedig pont olyan lett, mint amilyenre számítani lehetett: olcsó, „élethű”, kiszámítható, helyenként viszont meglepően hatásos. Az alig egy órányi játékidő nem véletlen: a készítők megpróbálták szimulálni, és a hírhedt negyvenperces Zoom-időkorlátba belefértetni (csak majdnem sikerült, de igazából nincs nagyságrendbeli különbség) Az utolsó rítus sablonos történetét, igazából kifejezetten jó érzékkel megértve, hogy a váltakozó laptop-képek bámulásából ennyi is bőven elég. Amúgy pedig a film teljes egészét Zoomon keresztül forgatták, így pedig egy fokkal nagyobb az autenticitása és átélhetősége, mint mondjuk az amúgy sokmillióból forgatott Cloverfieldnek, ahol sokkal inkább érződik a hollywoodi forgatókönyv és mise-en-scene, mint Az utolsó rítus esetében.

A hitelességet kicsit már szinte túl is tolja a tény, hogy a film főbb szereplői (Haley Bishop, Jemma Moore, Emma Louise Webb, Radina Drandova, Caroline Ward, Edward Linard, Seylan Baxter) mind a saját keresztnevük alatt játszanak. A második nagyjátékfilmjét rendező, és a forgatókönyvet is jegyző Rob Savage nem bonyolítja túl a kerettörténetet: egy baráti társaság jó szórakozásnak gondolja, hogy kipróbálják az online szellemidézést egy Seylan nevű médium segítségével, és ahogy az az ilyen filmeknél lenni szokott, az egyikük ezt nem veszi elég komolyan, és a szeánsz végül „túl jól” sül el.

A videókonferencia-film felvezető része egészen jól van felépítve, erőlködés és túlzásba vitt expozíció nélkül mutatja be a képernyőkön beköszönő szereplőket (ha lesz a brit gyártású Az utolsó rítusnak amerikai verziója, ott egészen biztos, hogy sokkal több infó lesz a néző szájába rágva), sok konkrétumot ugyan nem tudunk nem tudunk meg a szereplőkről (például, hogy mi a foglalkozásuk), ez azonban nem is zavaró, mert még képernyőn keresztül is érezhető a színészgárda közötti baráti kémia és kapcsolat – még az is, hogy ki kinek az exe, és melyikük új párját nem kedvelik a többiek. A felvezetés után pedig olyan hamar a közepébe vágunk a riogatásnak, hogy fel sem tűnik nézőként, hogy valójában nem negyven percig tartott az egész. Ez a rész ugyanakkor némiképp a gyengéje is Savage filmjének, a hangulatkeltés és a feszültségfokozás remekül megy neki, de amikor a konkrét horror-történésekre kerül a sor, a film nagyon ritkán lép túl a megszokott kliséken: szinte másodpercre pontosan akkor csapódik a szél a falhoz, pont ott és akkor jelenik egy szemvillanásnyi időre a kísértő entitás, ahol és amikor elvárjuk.

Különösebb mondanivalót, mögöttes tartalmat, messzemenő tanulságokat (hacsak azt nem, hogy ne szórakozz a médiumokkal és szellemekkel) nem kell keresni a nyúlfarknyi hosszúságú videochat-filmben, de ez nem is célja Az utolsó rítusnak. Egy kis kiszámítható borzongáshoz viszont elégséges alapanyagot nyújt, a műfaj kedvelőinek mindenképpen megér egy Zoom-szessönnyit.