Kenneth Branagh immáron harmadszor bújik a világ leghíresebb mesterdetektívjének bőrébe, ám ez az első alkalom, hogy filmje alapját egy olyan Agatha Christie-regény képezi, mely a vásznon még sosem kelt életre papírsírjából. A végeredmény a sorozat eddigi legjobb darabja.
Nem mintha túlzottan magas lenne az a bizonyos léc, hiszen a színész-rendező eddigi Christie-adaptációi nem zavartak sok vizet: a közönség és a kritikusok egyaránt fenntartásokkal fogadták e színes-szagos, megkapó látványvilággal rendelkező, de többszöri fogyasztásra mégiscsak alkalmatlan – és valljuk be, olykor irritálóan hollywoodi – átlagkrimiket. Branagh második Poirot-filmjét, a Halál a Níluson címűt már jóval nagyobb fanyalgás övezte, mint az öt évvel korábbi nyitómozit (Gyilkosság az Orient Expresszen), a direktort azonban ez a tény sem tántorította el attól, hogy trilógiává kerekítse a franchise-t, mely fölött rendezőként, színészként és producerként egyaránt kontrollt gyakorol.
Ennél a szerelem sem fájhat jobban – Kenneth Branagh: Death on the Nile / Halál a Níluson
Kenneth Branagh ismét Poirot bőrébe bújt, akinek a híres bajsza egyre jobban foglalkoztatja a rendezőt. Olyannyira, hogy a Halál a Nílusonban a bajusz még a gyilkosságoknál is nagyobb figyelmet kap. Vigyázat: a film nyomokban Armie Hammer-jumpscare-eket tartalmaz.
Míg az Orient Expressz és a Halál a Níluson egy-egy korábbi Christie-feldolgozás kvázi-remake-jének is tekinthető, addig a Szeánsz Velencében a legendás írónő egy korábban vászonra sosem adaptált regénye, a Halloween és halál (Hallowe'en Party; korábbi fordításban: Ellopott gyilkosság) nyomán íródott. Branagh és a forgatókönyvet jegyző Michael Green a cselekmény több lényeges motívumát a saját ízlésükhöz igazították, sőt a karakterek egy részét is újrafazonírozták. A legszembetűnőbb módosítás, hogy az alkotópáros a ködös Albionból a misztikus szépségű Velencébe helyezte a történetet.
Hercule Poirot (Branagh), a belga mesterdetektív évek óta visszavonultan él a vizek városában, amikor régi barátja, az ötletszűkében szenvedő bestseller-szerző (Tina Fey) egy helyi szeánszra invitálja. Nyomozónk él is a nem mindennapi lehetőséggel, és maga is részt vesz azon a szellemidézésen, melynek alkalmával egy világhírű médium, Joyce Reynolds (Michelle Yeoh) próbál kapcsolatot teremteni a neves operaénekesnő, Rowena Drake (Kelly Reilly) elhunyt lányának lelkével. A kezdetben egzotikus kalandnak ígérkező kísérlet balul üt ki, Reynolds pedig kisvártatva gyilkosság áldozatává válik. Poirot úgy dönt, maga gombolyítja fel az ügyet, és miközben sorra kikérdezi a szeánsz helyszínéül szolgáló palazzóban összesereglett gyanúsítottjelölteket, az egyre sokasodó természetfeletti jelenségek hatására racionális világképének tartópillérei is roskadozni kezdenek.
Vagy mégsem? Bár a szüzsé okosan lavíroz a horrorba hajló irracionalitás és a szigorú tényközpontúság dimenziói között (végig lebegtetve annak lehetőségét, hogy a pompás palotát megszálló kísértetek esetleg mégiscsak léteznek), a megmagyarázhatatlannak tűnő események nem érlelnek igazi kételyt Poirot szívében. Hősünk ugyanolyan könyörtelen vaslogikával kezdi el szétszálazni a gyilkosságsorozat szövedékét, mint máskor. Ha már ilyen látványosan akart „feleselni” Christie szövegével, Branagh a karakterábrázolást is megreformálhatta volna, ekkora áldozatra viszont mégsem volt hajlandó. (Talán azért tartózkodott ettől, mert ő maga is önfeledten lubickol a fölényesen magabiztos detektívzseni bőrében?) Ugyanakkor a figurával kapcsolatos alkotói bizonytalanság jele, hogy noha az expozícióban Poirot elefántcsonttoronyba húzódó életművészként jelenik meg, aki „leszámolt a múltjával”, az első izgalmasabb szellemi kihívás visszacsábítja a mesterségéhez.
Az viszont kifejezetten jó döntésnek bizonyult, hogy Branagh a horror műfaja felé kormányozta a filmet. A hagyományos krimimotívumok és a zsigeri borzongásélmény megteremtését célzó stíluseszközök szinte észrevétlenül simulnak össze, nem kioltva, hanem sokkal inkább erősítve egymást hatását. A feszültség adagolásának ritmusa szintúgy nagyszerű: külön szórakoztató, hogy a természetfeletti erők jelenlétét sugalló vizuális megoldásokra (kiégő villanykörte, leszakadó csillár, földre hulló tereptárgyak) jobbára akkor kerül sor, amikor Poirot hibátlan logikájú magyarázattal rukkolna elő a bűntényeket illetően.
A Szeánsz Velencében egyébként igencsak eklektikus műfaji és stiláris hagyományt mozgósít: ihletett képei ugyanúgy idézik Nicolas Roeg Ne nézz vissza! című remekművét, mint Ridley Scott nagyszerű Hannibalját, bizonyos karakterviszonyok és cselekménymozzanatok Hitchcock legnagyszerűbb thrillerjeit citálják, de Branagh a kortárs trendek előtt is fejet hajt: néhány jelenet (például a szellemidézés lidérces pillanatai) a jelenkor démonhorrorjainak hatásáról árulkodik.
És akkor még nem is szóltunk a kitűnő hangulatteremtésről: Velence sötét varázsa megemeli a Haris Zambarloukos által egyébként is ízlésesen fotografált mozi értékét, a hatalmas palazzo enteriőrjei szorongatóan szűknek tűnnek, a döntött kamera – expresszionista ihletettségű – alkalmazása pedig tovább rombolja a komfortérzetünket.
Az imént azt mondtam, hogy Branagh Poirot-filmjei tipikusan egyszer nézhető darabok. Nos, talán a Szeánsz Velencében a kivétel. Nem váltja meg a világot – de még a saját műfaját sem –, és az is bizonyos, hogy a publikum a jövőben is szívesebben szavaz bizalmat az olyan posztmodern pastiche-oknak, mint mondjuk a Tőrbe ejtve. Branagh azonban most tényleg megemelte azt a bizonyos lécet, és mindez elegendő is ahhoz, hogy csillogó szemekkel várjuk filmszériája következő darabját.
