Kenneth Branagh ismét Poirot bőrébe bújt, akinek a híres bajsza egyre jobban foglalkoztatja a rendezőt. Olyannyira, hogy a Halál a Nílusonban a bajusz még a gyilkosságoknál is nagyobb figyelmet kap. Vigyázat: a film nyomokban Armie Hammer-jumpscare-eket tartalmaz.

Többszörösen elátkozott film Kenneth Branagh újabb Agatha Christie-adaptációja. A pandémia miatt két éven át tolták egyre hátrébb a bemutatását, ami pedig teret engedett annak, hogy több csontváz essen ki a kisebb sztárparádét felvonultató szereplőgárda szekrényéből, mint ahány hulla előkerül a Halál a Níluson során. Legfőképpen nyilván a film egyik főszereplőjéről, Armie Hammerről van szó – akivel Branagh ismét sikeresen beletenyerelt a problematikus férfi hírességek közepébe (a Gyilkosság az Orient-expresszen-ben Johnny Depp kapta meg ezt a címet). Hammerről a tavalyi év során olyan, kifejezetten nyugtalanító információk derültek ki, amitől meglehetősen kényelmetlen volt nézni a nőket ragadozóként fogdosó Simon Doyle szerepében.

Két fontos mellékszereplő, Letitia Wright (Rosalie Otterbourne) és Rusell Brand (Windlesham) pedig oltásellenesek, de legalább tisztességesen játszanak. Illetve ott van még Gal Gadot, aki továbbra sem tud többet nyújtani annál, hogy gyönyörű – cserébe a megítélése sokat romlott az első lezárások idején az ízléstelennek titulált Imagine-t éneklő videója után –, mégis, Linnet Ridgeway-ként rajta múlik, hogy tudunk-e azonosulni az áldozattal, és ezáltal be tud-e vonni minket, illetve fenn tudja-e tartani az érdeklődésünket a film második felét kitöltő nyomozás.

A nyomozás, amiben elvileg mindenki gyanús, de valójában senkinek sincs olyan erős indítéka, hogy megingathasson minket a kezdeti hipotézisünkben (még ha az eredeti regény nem is él olyan élénken az emlékeinkben). Pedig Branagh és a forgatókönyvíró Michael Green mindent megtesz a néző félrevezetésének érdekében: Christie karaktereit összemossák egymással, felcserélik néhányuk szerepkörét, és új figurákat is bevezetnek. Azonban a red herring-potenciálon túl a szereplők, illetve a köztük lévő kapcsolati dinamikák összekuszálására a modernizálás reményében volt szükség. Ezáltal beszélhetett Branagh az olyan, ma már szinte kötelező témákról, mint a rasszizmus, vagy épp emelhetett be egy LMBTQ-szálat a sztoriba, hogy egyúttal azt az abszolút nem elengedhetetlen tételmondatáról is milliószor szót ejtsen, miszerint a szerelem veszélyes.

A Halál a Níluson e jelszavára – pláne ilyen feleslegesen sokszor szájbarágva – pedig legalább olyan kevés szükség volt, mint a nyitánybéli bajusz-eredettörténetre. Igen, Poirot bajsza Christie műveiben is a kis belga detektív legfontosabb jellemzője, a Gyilkosság az Orient-expresszen-ben pedig külön karakter lett, azonban ennél bugyutább adalékot még azzal együtt sem tudunk elképzelni, hogy végül is teljesen belesimul a „szerelem fáj”-narratívába. A redundáns arcszőr-mese ezen túl kiváltja az első Branagh-féle verzióban megismert Poirot túl karikaturisztikus vonásait: a végletekig túlzóan kackiás bajusz és a röhejes akcentus már csak nyomokban marad meg. Ezzel szemben a rögeszméje mit sem változott, a nárcizmusa csak felerősödött, a teátrális akcióhőssé formált Poirot szerepét pedig Branagh látszólag annyira élvezi, mintha anno nemcsak eljátszotta volna Gilderoy Lockhartot, hanem ő maga lenne az önnön dicsfényében fürdőző varázsló.

És igazság szerint ezek a Christie-adaptációk 2022-ben valóban úgy érződnek, mint a Lockhart-féle portré a Harry Potter és a titkok kamrájában, ahol a saját maga festményében gyönyörködik az önmagát festő varázsló: mintha Branagh csak a saját szórakoztatására trombitálná össze a hírességeket, költene el egy vagyont a grandiózus(nak) szánt, de látványosan CGI-jal generált egyiptomi látképre és vinné a világ egyik leghíresebb nyomozóját újabb és újabb világkörüli utakra. Meg persze azért, hogy rendezőként saját magára ossza Poirot szerepét, akit ezúttal – mint mondtuk – kevésbé komikus, inkább drámai oldalról igyekszik megfogni, ám bármennyire is igyekszik, képtelen friss és eredeti lenni.

A Halál a Níluson nem tud hát releváns produkcióvá válni – és nem a szereplőgárdát beárnyékoló botrányok miatt. Hanem mert egyszerűen felesleges. Nem azért, mert lapos lenne, netán nem tartogatna egy krimihez elegendő fordulatot (Agatha Christie történetei sosem lesznek unalmasak, az írónő zsenialitása még a vásznon is megcsillan), de ahogy a Gyilkosság az Orient-expresszen-ről szóló kritikánkban, úgy ezúttal is fel kell tennünk a kérdést: miért volt szükség erre a feldolgozásra? Kellett még egy darab a „Gal Gadot egzotikus CGI-háttér előtt”-típusú filmek kollekciójához? Így Valentin-nap környékén mindenképpen tudatosítani kellett a nézőkben, hogy legyenek óvatosak, ha szerelemről van szó? Esetleg csak Branagh szeretett volna fülig érő mosollyal a vászonra mutogatni, miközben másodjára is Poirot-ként nyomoz a moziban? Bármi is legyen az oka, egyik sem tűnik elég nyomós érvnek a Halál a Níluson újrameséléhez. A film ellenben meghozhatja a kedvünket ahhoz, hogy leemeljünk egy jó kis Agatha Christie-könyvet a polcról…