Shakespeare-i történetet Japánba áthelyezni eleve veszélyes ötlet. Ha megalapozott a döntés, következetes az adaptáció, akkor talán fog működni a rendszer. Ha azonban a motivációk nem szilárdak, akkor a próbálkozás kudarcot fog vallani.
Kenneth Branagh új Shakespeare-rendezése esetében az utóbbi történt. Olyan produkciók után, mint az V. Henrik, a Sok hűhó semmiért, a Hamlet vagy a Lóvá tett lovagok, méltán várunk sok csemegét az Ahogy tetsziktől is. A rendező finomságoknak szánt ötletei azonban nem ízlenek nekünk. Kenneth Branagh „csűrjük-csavarjuk Shakespeare-t” technikája most nem válik be. A rendező áthelyezi a vígjátékot a 19. század végi Japánba. Ennek okát pedig bármennyire is tüzetesen keressük a film minden pillanatában, nem fogjuk megtalálni. Már az elején látunk ugyan kabuki előadást, szumó-birkózást, japán szereplőket, díszletet és jelmezeket, de ezeknek egyedüli funkciója, hogy emlékeztessenek bennünket a történet japán csomagolására. A csomagolás érdekes ugyan, de semmit nem ad hozzá a történethez, ahogyan a színészek nemzetiségi sokszínűsége sem. Ilyen módon az egyedüli magyarázat a rendező koncepciójára a multikulturalizmus propagálása. Ez más műfajban talán elegendő motivációja lehetne egy adott döntésnek, de egy Shakespeare-vígjáték adaptációjában semmiképp.
Annak ellenére, hogy nem működőképes a film alapötlete, Shakespeare vígjátékának egyik legfontosabb problémáját megfelelően kibontja. Nem idilli pásztorvilágot láttat, mint Shakespeare korának legtöbb pasztorálja, hanem groteszk képet rajzol erről a társadalmi rétegről. Az Ardennes-i erdő pásztorainak minden gesztusa, cselekedete, mondata, a színészek nagyon pontos játéka butaságukat, groteszkségüket teszi még erősebbé. A film leggroteszkebb és ugyanakkor legkétértelműbb figurája mégis Touchstone (Alfred Molina), a bohóc. Mint Shakespeare bohócai általában, ő a legokosabb, a legcinikusabb és ugyanakkor a legjószívűbb a történet résztvevői közül. Fizikumában csak kissé furcsán magasított haja utal szerepkörére. A férfiszerepek közül az ő illetve Jaques (Kevin Klein) figurája a legapróbb részletekig ki van dolgozva, a többi férfikarakter viszont a nők játéka mellett eltörpül. Ennek ellenére a női szerepek felépítésében is lépten-nyomon következetlenséggel találjuk szemben magunkat.
A történet középpontjában álló Rosalind (Bryce Dallas Howard) csak akkor lehet igazán sikeres, ha el tudja hitetni velünk, hogy az Ardennes-i erdőben, Celiát kivéve mindenki férfit lát benne. Ez azonban a legkevésbé sem sikerül neki. Semmi különbséget nem látunk a szerelmes és a férfivá változott Rosalind között. A karakter hiteltelenségére még a forgatókönyv következetlensége is rátesz egy lapáttal. Kenneth Branagh valósággal megcsonkítja a Shakespeare-szöveget. Gyakran elhagy olyan részeket, amelyek nagyon fontosak lennének a karakterek, főként Rosalind szerepének megformálásában. Ugyanakkor megtart olyan utalásokat, neveket, replikákat, amelyek a film alapkoncepciójával szöges ellentétben állnak. Így például nem tekinti fontosnak, hogy a cselekményt Japánba áthelyezve, a francia Ardennes-i erdőt nem átkeresztelni súlyos hiba. A néző pedig nem tekint el a hibáktól, és azok halmozásának következtében nem fog hinni a filmnek. Sajnálatos módon még a jóindulatú és a legkevésbé sem kritikus néző is két szóban fogja összefoglalni a látottakat: következetlenség és unalom, mindkettő kimondottan magas fokon.
