A magyar forgalmazók nem bíztak sokat a véletlenre, amikor az eredetileg Canceled című svéd horrort a cselekményt pár szóban összefoglaló A ház, ahol a gonosz lakik-ra fordították – igaz, Oskar Mellandernek nem csak emiatt fájhat a feje: az ötlettől a bemutatóig mindössze tíz hónap alatt elkészült filmjét még a nagy horrorklasszikusokból átemelt stíluselemek sem tudják megmenteni.
Adott egy fiatal felnőttekből álló szellemvadász-csapat, a Gone Ghosting, amely videófelvételekkel, illetve élő kövezítésekkel próbálja bizonyítani a nagyérdemű előtt, hogy a mindenféle természetfeletti lények valóban léteznek. Céljuk ugyanakkor nem a ,,szakma’’ nagyjai közé való bekerülés, hanem az egyszerű haszonszerzés. Amikor csillaguk éppen leáldozóba kerül, a csapat vezetőjének, Alexnek (Vincenct Grahl) az a zseniális ötlete támad, hogy ha sikerül kapcsolatba lépniük a köreikbe invitált lány elhunyt ikertestvérével, akkor végre felpörgethetik a nézettségi mutatókat.
A szeánsz helyszínéül szolgáló erdei faház még izgalmas vesztőhelynek is bizonyulhatna, láttunk már erre jól kivitelezett példát (Ház az erdő mélyén – hogy csak az egyik ismertebbet említsük az utóbbi évekből), csakhogy a stáb tagjai közül lehetetlen bárkivel is pár percnél tovább menni, sőt, még majdani haláltusájukban se nagyon lehet őket komolyan venni. Hiába jegyzik hárman is a film forgatókönyvét, a karakterek kizárólag klisékből építkeznek és a legtöbbször úgy viselkednek, mintha korai fejlesztési fázisban levő emberszabású robotokat néznénk. A horror már sok mindent látott műfajától nem teljesen idegenek az irracionális döntések és a szerényebb értelmi képességekkel bíró karakterek, de A ház, ahol a gonosz lakik tényleg mindent megtesz annak érdekében, hogy ezen a képzeletbeli ranglistán minél előkelőbb helyet tudhasson magáénak.
A show rendezője, Alex a film egészében körülbelül két arckifejezési formát képes felvenni, ebben talán még társai is maguk mögött hagyják. Vezérszerepében aztán mégse emiatt bukik el, hanem mert gyakorlatilag nincsenek érzelmei és simán hidegen hagyja egy-egy stábtag véres halála: ilyenkor csak magára ölti gondterhelt mimikáját és már le is tudta a gyászkérdést – de őt legalább lehet nem szeretni. A többi karakterről sajnos még ennyi se mondható el, a médium szerepében tetszelgő alapítótag, a fizetésemelésért rinyáló operatőr, vagy a szobák bekamerázásáért felelős kolléga mintha csak azért lennének beleírva a forgatókönybe, hogy egyel több kivégzéses jelenetet nézhessünk végig.
A film élvezhetőbb pillanataiban Oskar Mellander a found footage horror műfaji sajátosságaival játszik: videókazettára felvett anyagokban láthatjuk, amint a ház múltbeli lakóit elragadja az emberi félelemből táplálkozó szörnyeteg. Ezen vizuális betétekbe szorult némi feszültség, hiszen azt a hatást keltik, mintha mi magunk volnánk az ügy felgöngyölítői, a halálos titok megfejtői – de sokáig nem örülhetünk, mert éppen elhangzik a következő buta mondat valamelyik bután pislogó karakter szájából. Az 1999-es Ideglelést (Blair Witch Project) a rendező más úton is megidézi: a „nem láthatónak” a nézőre bízott kiegészítésével, melynek célja a borzalmak egyéni felnagyítása lenne. Csak míg az időközben klasszikussá érett áldoksi ezt szélsőséges bátorsággal műveli, a svéd rendező beéri a műfaj régóta elkoptatott kliséivel.
A svéd horrorfilm másik értelmezhető aspektusa lehetne a különféle felvevőeszközök cselekménybe való beemelése, amely szebb napokon a valóságábrázolás kérdését tárgyalná (mielőtt a szappanoperai fordulatok, az érdektelen karakterek és az ostoba elhalálozások vissza nem zökkentenek a valóságba): a tévékamera, a telefon, a VR-szemüveggel távirányított guruló robotkamera a filmben mind-mind arra szolgálnak, hogy a stáb lencsevégre kapja a szörnyet. Bizonyos pillanataiban a gonosz szabad szemmel nem is látható, csupán valamelyik apparátus kijelzője figyelmeztet a veszélyre, amit legtöbbször a szereplők nem, csak mi nézők láthatunk. (A rémek ellen különféle rögzítési technológiákkal folytatott harc gondolatát nem csak a horrorfilmek tekintik sajátjuknak, hanem az olyan jól ismert videójáték-sorozatok is, mint az Outlast vagy a Five Nights at Freddy’s – ez utóbbiból készült film már nézhető a mozikban.)
A ház, ahol a gonosz lakik mentségére legyen mondva, hogy valamennyi hőse lelketlen, kizsákmányoló figura, különös tekintettel Alexre, a rendezőre, aki vendégei traumáiból próbál meg hasznot húzni, így aztán nem is olyan nehéz a szörny sikereiért szorítani, akinek még néhány ténylegesen ijesztő percet is köszönhetünk. Oskar Mellander filmje valószínűleg nem fog bekerülni a zsáner legemlékezetesebb darabjai közé, a stáblista alatt ugyanis néhány fáradhatatlan néző a szörnyeteg recsegésre emlékeztető hangját utánozta, mindezt jóízű nevetések közepette.
