Horror-sablonok egy ígéretesnek induló családi felállásba tömörítve: akár még jó is kisülhetett volna az idei év skandináv rémfilmjéből, de nyögés lett a vége, abból is csak amolyan elhaló.
A svédek mindig is értettek a nyomasztáshoz. Legyen szó Stieg Larsson Millenniu- trilógiájáról, vagy Tomas Alfredson műfajújító Engedj be! című munkájáról, a sötét képzetek és a lelki traumák nem állnak távol az északi néptől. Ez nem is lehet meglepő egy olyan vidéken, ami minden évben három hónapon át szinte teljes sötétségbe borul. Éppen ez a tulajdonsága teszi annyira alkalmassá Svédországot a skandináv thrillerek jellegzetes atmoszférájának megteremtésére.
Szürkeség, morálisan megromlott személyiségek és a metafizikai síkra terelődő rejtélyek. Amikor ebbe a hangulatba egy kevés pszichológiai rettegés is keveredik, igazán különleges eredmény születhet. A Valaki a túloldalon nem ebbe a kategóriába tartozik. De azt azért azt sem mondhatni, hogy ne lenne benne potenciál.
Fredrik (Linus Wahlgren), kisfia, Lucas (Eddie Eriksson Dominguez) és barátnője, Shirin (Dilan Gwyn) új otthonukat keresik egy svéd kertvárosban. Találnak is egy barátságos, tágas házikót, szemben egy játszótérrel, ráadásul az ikerház másik felében nem is lakik senki. Az üres házrész feketén lepattogzó burkolata és már ránézésre is vészjósló hangulata ellenére a család beköltözik új otthonába. Fredriket egy váratlan megbízás elszólítja egy hétre, Shirin pedig barátjának fiával tölti kettesben a beilleszkedés időszakát. Majd – minő meglepetés – különös és megmagyarázhatatlan dolgok kezdenek el történni a lakásban. Kezdve azzal, hogy Lucas összeismerkedik a szomszéd kisfiúval. Mármint az üresen álló ikerszomszédból. Ha ez elcsépelten hangzik, még csak most jön a lényeg: a film ugyanis akkor tud valódi izgalmakkal szolgálni, amikor a „ki hány klasszikus horrorfilmet tud felfedezni” játékot kezdjük el játszani vele.
Rendezőpárosáról, az eddig csak sorozatokat jegyző Tord Danielsson-ról és Oskar Mellander-ről, ha sok jót nem is, annyit biztosan el lehet mondani, hogy elvégezték házi feladatukat, ami a nemzetközi horrorfilmek beható ismeretét illeti. Ihletettségük ugyanis hetedhét országból érkezett. Főképp a japán pszichológiai horror hatásai nyilvánvalóak a cselekményt mozgató túlvilági rejtély képében. Az olyan filmekkel ellentétben, mint a Ringu (A kör), a Juon (Átok), vagy a Sötét víz (az eredeti), itt a félelem-faktor kizárólag fizikai síkon működik. Más néven olcsó, jump scare-ijesztgetések formájában. Mégpedig azért, mert épp a leglényegesebb elemet nem sikerült átemelni a japán horror hagyományaiból: a lélektani szinten érvényesülő és a mélyen bőr alá hatoló félelmet. Ehelyett a fentiek hollywoodi feldolgozásaiból is érkezett alkotói inspiráció, ami onnan is látható, hogy kedvenc jeleneteiket egy az egyben újraforgatták. De a műfaj szemfülesebb rajongói felfedezhetik a Ragyogás szerpentin-jelenetét, az Insidious-filmek démonjait, a Parajelenségek térfigyelő kameráit, sőt, még a modern amerikai horrorfilmek rezidens gumiemberét, Troy James-t is, hogy ne csak közvetetten idézzék meg a tengerentúl fantáziátlan produkcióit.
Most viszont térjünk még vissza az anyaföldre, egy szóra. Az addig rendben van, hogy egy skandináv horror sötét, de azt már nehezebben fogadjuk el, hogy éjszaka lámpát sem szeretnek kapcsolni a svédek. Különösen, amikor éppen halálra rémülten botorkálnak csigalassúsággal saját lakásukban. A logikátlanság úgy általánosságban jellemző a Valaki a túloldalon minden aspektusára, ráadásul itt az a magyarázat sem működik, hogy a szereplők rémületükben hoznak tökéletesen értelmetlen döntéseket. Az egész távolról bűzlik az írói önkénytől és könnyelműségtől. Például nem tudna működni a film, ha a főszereplők tanulnának hibáikból. Az olyanokból, hogy rossz ötlet egy kisgyereket harmadszorra is egyedül hagyni éjszaka, amikor az első két alkalom közel katasztrofálisan végződött. Szinte érezni lehet a forgatókönyv lapjaira csöppenő verejtéket, ahogy egyik kikoptatott műfaji szituációból a másikba küzdi át magát a történet fájdalmasan leegyszerűsítő átkötéseivel.
Mi maradhat egy horrorfilmből, ha ijesztései kiszámíthatóak, következetessége nem létezik, eredetiségről pedig még csak nem is beszélhetünk? Esetleg valami gondolatiság a felszíne alatt. Furcsamód, ezen a téren nem teljesen reménytelen a Valaki a túloldalon. Amennyiben az összes közhely és fárasztó önismétlés mögött sikerül úgy felfognunk a filmet, mint egy kapcsolat kihívásainak és a gyász megélésének metaforáját, némi fantáziát is felfedezhetünk benne. Hátterében ugyanis egy családi tragédia áll, amit egészen finoman, néhány szuggesztióval közvetít: Lucas édesanyját, apjának előző feleségét elvesztették, hiánya pedig nyilvánvalóan betölthetetlen űrt hagy maga után. Shirin a férfi új barátnőjeként ebben a lehetetlen helyzetben próbál helytállni. Ha a filmben végbemenő borzalmakat a fájdalmak, a gyász és a családi szerepek kihívásainak manifesztumaként fogjuk fel, láthatóvá válik, hogy sokkal több is válhatott volna ebből a filmből, mint ami végül a mozikba került. A sémákhoz való ragaszkodás és az ötlettelen megvalósítás miatt azonban maradt egy tökéletesen felejthető, erőltetett horrorkollázs.
Akik a bezártság alatt kialakult mozis horrorélmény-deficitet szeretnék bármi áron kitölteni, azoknak valamiféle megoldást kínálhat Svédország kevéssé sikeres műfaji kísérlete. Mindenki más viszont jobban jár, ha megvárja az augusztusban érkező dömpinget. Neil Blomkamp és James Wan új, eredeti horrorfilmjeivel, a Vaksötét második felvonásával és a Kampókéz című klasszikus újraálmodásával bőven lesz még mitől félni idén!
