Zlatan Ibrahimovic élete filmre kívánkozott, csak kár, hogy ez a projekt így valósult meg. Jens Sjögren rendezése a kiemelkedés nehézségéről akar beszélni, de ehhez nem megy elég mélyre.

A film alanya, a svéd válogatott és az AC Milan klasszisa a modern futball egyik legizgalmasabb alakja, akiről az a kép alakult ki a szurkolók többségében, hogy a mindig kiszámított PR-nyilatkozatok helyett tényleg őszintén kommunikál, beleáll sokszor kevésbé szimpatikus véleményekbe, és felvállatlan igen nagyképű. Persze mindez álca, annyi a különbség, hogy neki a nagyszájú bunkó szerepét osztották ki, ugyanakkor az is igaz, hogy a személyisége és a pályafutása önmagában is izgalmas. Jens Sjögren rendezőt (akit egyébként a film elkészítésében maga Ibrahimovic is támogatta) azért mindenképp dicséret illeti, mert próbált eltávolodni a sportfilmes kliséktől, viszont ez csak a külsőségekben valósult meg, a mozi nem mélyed el az általa felvetett témákban.

Pedig bőven lett volna mivel dolgozni: Zlatan Ibrahimovic jugoszláv bevándorlók gyermekeként született Svédországban, tehetségére pedig hamar fény derült. Ezzel együtt azonban az is világossá vált, hogy lobbanékony személyisége megnehezítheti a pályafutását. Ibrának (ahogy a szurkolók gyakran hívják) tehát rá kell találnia arra a bizonyos középútra, amikor a szenvedély még a pluszt jelenti számára, és öntörvényűsége nem teszi őt hihetetlenül rossz csapatemberré.

A sportfilm egy igen szigorú dramaturgiai szabályokkal rendelkező műfaj. Általában megismerünk egy nehéz sorsú főszereplőt, akinek nagyon rosszak az esélyei, ám a kemény munka az ő esetében is kifizetődik. A zsánerelemeket bármeddig lehetne sorolni: az első megmérettetés általában nem sikerül, mindig van egy idős mentor, aki a saját sikertelenségét akarja felülírni a segítséggel, végül pedig jön a kötelező happy end. Persze azért ki lehet lépni a keretekből: tavaly a Richard király inkább a mentorfigurát akarta megérteni, akiről a film egésze során nem lehetett eldönteni, hogy egy jó szándékú megszállott vagy egy közveszélyes pszichopata. Az Én, Tonyában a sport csak háttérként funkcionált a szociografikus vizsgálódás számára, míg Clint Eastwood a Millió dolláros bébi képében forgatott egy áramvonalas hollywoodi sikersztorit, hogy aztán az utolsó 20 percben csapjon arcon a realitással.

A jó sportfilm tehát mindig csak háttérként alkalmazza a választott sportágat, és valójában sorsokról, élethelyzetekről akar mesélni. Valami ilyesmi járhatott Sjögren fejében is, mert igyekszik variálni a recepten: a Nevem Zlatan folyamatosan ugrál az időben, így lineáris felemelkedés helyett lazán összefüggő életmozaikokat ábrázol, melyeknek együtt kellene kiadnia egy komplex személyiséget. Csakhogy a film sosem válik elég konkréttá. Látjuk például a nehéz sorsú családot, de nincs szó a balkáni és svéd identitás ütközéséről, az előbbiből fakadó (legyen ez egyébként bármily sztereotip) dacból és küzdeni akarásból. Nem értjük meg igazán, hogy Zlatan miért viselkedik a filmben ábrázolt módon, mert a jellem-és környezetrajz végig vázlatos marad. Pedig erre egyébként alkalmas lehetett volna a választott szerkezet, de így ez utóbbi is egyszerű stíluselemmé silányul, amivel a film megpróbálja feljebb pozícionálni magát a valós helyiértékénél.

Ráadásul a készítők kicsit túl is lőnek a célon. Önmagában az üdvözlendő lenne, hogy nem csak pozitívumok hangzanak el a főszereplővel kapcsolatban, de Zlatan itt már olyan szélsőségesen negatív figuraként tűnik fel, hogy jogosnak érezzük a csapattársai petícióját, amivel ki akarják tenni a gárdából. De itt is fel lehet vetni egy másik lehetőséget is, mert a film akár szélsőségesebben is elmozdulhatott volna az antihős irányába, ám akkor meg nincs szükség az egyébként sokszor nagyon szentimentális árnyalásra. E tekintetben pedig kiváltképp sorjáznak a toposzok: az első gyenge meccsek, a családtagokkal való bensőséges beszélgetések, vagy épp a sikertelen szerelmi szárnypróbálgatások mind-mind a főhős szimpatikussá tételét célozzák meg, és eminens tanuló módjára pipálják ki a zsáner összes kötelező elemét.

Ibrahimovic karrierjének – nagyon helyesen, hiszen filmes szempontból a későbbiek repetitívek – csak az első időszakát látjuk, a Juventusba igazolásáig követjük őt, ám így is megjelenik egy fontos mellékszereplő Mino Raiola nemrégiben elhunyt játékosügynök képében (de Enyedi Ildikó Störr kapitányát is felfedezhetjük, Gijs Naber itt Ronald Koemant, az Ajax akkori edzőjét játssza). Raiola megint csak egy nagyon érdekes figura, akinek (és ebben semmi túlzás nincs) rekordrossz volt a megítélése élete során, a szurkolók a futball végletes vadkapitalizálódásának szimbólumát látták benne. A film persze ezzel sem kezd igazán semmit, egy bohókáson kifinomult maffiózót kapunk, a kevésbé szakavatottak számára pedig minden mondata légbőlkapottnak tűnik.

Így pedig Sjörgen filmjének egyébként meglévő pozitívumai sem érnek igazán sokat. Pedig a Nevem Zlatanban tisztességes az operatőri munka, jók a színészi alakítások és remekül működik a zene, a szürkés színvilág pedig hozza a sajátosan skandináv hangulatot. Csak hát mit ér mindez, ha egy életrajzi dráma a felszín felszínét kapargatja?