Az Apple TV+ elképesztően népszerű, agyondíjazott sorozatában Jason Sudeikis egy örök optimista fociedzőt alakít, aki teljes fogalmatlansága ellenére ér el sikereket a csapatával. Legalábbis részsikereket... és ez adja a Ted Lasso igazi erejét.
Ha van sportág, amelyet még a sportot egyáltalán nem kedvelők sem tudnak elkerülni, az feltétlenül a futball. Mindenki tudja, hogy a magyar válogatott épp hol áll az aktuális selejtezősorozatban, és mindenki állást foglal a Messi-Ronaldo vitában. Épp ezért meglepő, hogy kevés igazán jó film készült a futballal kapcsolatban. A Ted Lasso sem elsősorban a sportággal foglalkozik, hanem az azt körülvevő hangulattal, illetve egy olyan emberrel, aki szerint a szeretet és a kedvesség mindenre megoldást jelenthet.
Rebecca, az AFC Richmond tulajdonosa (Hannah Waadingham) csúnya váláson van túl, az osztozkodás során pedig hozzá került férje futballcsapata. A férfi mindennél jobban szerette a klubot, így Rebecca úgy dönt, oda üt, ahol a legjobban fáj, tönkreteszi a Richmondot. Le is igazolja a kispadra Ted Lassót (Jason Sudeikis), aki amerikai futballal foglalkozott korábban, az európaihoz pedig nem nagyon ért. Biztosnak tűnik tehát a bukás, ám hamar kiderül, hogy ha Ted nincs is tisztában a les fogalmával, látásmódja egységet kovácsolhat a csapatból.
A Ted Lasso abban igazán különleges, ahogyan a sztereotípiákat integrálja a történetbe. És itt most nemcsak a premisszából adódó angol-amerikai ellentétre kell gondolni, hanem például a csapat összetételére is, ugyanis szinte mindegyik, futballistákkal kapcsolatos sztereotípia helyet kap a történetben. Jamie (Phil Dunster) személyében itt az üresfejű sztárjátékos, Sam (Toheeb Jimoh) hozza az afrikai srácot, aki számára a sport jelenti a kitörési lehetőséget, Roy (Brett Goldstein) a veterán, aki nem tud szabadulni saját népszerűségétől. Ezek a karakterek azonban idővel árnyalódnak, mindenki megkapja a megfelelő háttérsztorit, így a kliségyűjtemények hirtelen élni kezdenek. Kiderül, hogy Sam például nagyon tudatos társadalmi kérdésekben, vagy hogy Jamie esetében minden túlkompenzálást az apjával való rossz kapcsolata okoz. De ezen a ponton megemlíthetjük az egész sorozat egyik legjobb karakterét, Keeleyt (Juno Temple) is, aki a focisták mellett csillogó modell sztereotípiáját árnyalja remekül.
A sorozat idővel érezhetően fókuszt is vált. Nyilván az első pillanattól kezdődően az emberi tényezők, és nem a sport állt a középpontban, de a második évadban a foci már tényleg csak háttérként szolgál, a hangsúly a személyiségfejlődésen van, melyet a képletbe frissen belépő sportpszichológus (Sarah Niles) is katalizál. Az írók nem félnek nagy utat bejáratni a karakterekkel (főként Nate-re és Rebeccára gondolok), eközben azonban nem sérül a konzisztencia sem.
A Ted Lasso egyszerre nagyon modern és hihetetlenül koridegen sorozat. Meg is próbálom feloldani ezt a látszólagos ellentmondást. A sorozat abban az értelemben trendi, ahogy a különböző hangvételeket ötvözi. Hiszen a széria világában megfér egymás mellett a válás, a szülő elvesztése, illetve az, hogy a szakállas másodedző Lady Gagát énekel egy karaoke-bárban. És ezek a rétegek nem kioltják, hanem felerősítik egymást, hiszen a humornak a tragikus pillanatok adhatnak mélységet, s fordítva. Abban az értelemben viszont szembemegy a korszellemmel a Ted Lasso, hogy jó emberekről szól. Tanulmányok, sőt tanulmánykötetek születnek arról, hogy a „Peak TV”-ben (a legfrissebb tévé-aranykorban) milyen szinten vették át az irányítást az antihősök. És akkor jön egy sorozat, ami telis-tele van jó emberekkel és pozitivitással, a néző pedig lefegyverezve érzi magát. De fontos megjegyezni, hogy itt nem a trénerkönyvek pozitivitásáról van szó, a Ted Lasso nem hazudja el a nehézségeket, a traumákat sem, ám azt mondja, kis odafigyeléssel és empátiával mindenen felülemelkedhetünk.
Ide tartozik az is, hogy a Richmond nem lesz kifejezetten sikeres Lassóval. De hát hogy is lenne, mikor a tréner a szabályokat sem ismeri? Persze ez azért nem jelenti azt, hogy a készítők ne vetnék el a sulykot, főleg a második évadban azért számos olyan jelenet van, ami már jócskán a giccsbe hajlik, a sorozat egészét tekintve azonban remekül egyensúlyoznak. Azért pedig hatalmas dicséret illeti az alkotókat, hogy felismerték, meddig tart ki az alapötlet lendülete. Sok sorozat esik abba a hibába, hogy a készítők a nagyon erős indulás után a saját ötleteik rabjai maradnak, és nem ismerik fel, mikor kell új irányokba elmozdulni. A Ted Lasso esetében azonban szó sincs ilyesmiről: a második évad amellett, hogy megőrizte az eredeti szellemiségét, képes volt teljesen új irányba terelni a karaktereket, és bizony a lezárás alapján a harmadik szezonban is valami hasonlóra számíthatunk.
A casting mellett sem szabad még szó nélkül elmennünk, ritka ugyanis, hogy ennyire tökéletes szereplőválogatással van dolgunk. Jason Sudeikis az eddig is sokszor látott komikusi vénája mellett drámaibb oldalát is megmutatja, Juno Temple affektálása, Brett Goldstein szűkszavúsága vagy éppen Jeremy Swift pipogyasága elképesztően szórakoztató. A legsokszínűbb alakítást viszont a tulajdonost játszó Hannah Waddinghamtől látjuk, aki a két évad során számító perszóna, lelkes szurkoló, megalázott feleség és friss szerelmes is lehet. S minden téren hiteles, ráadásul neki jutottak talán a legszellemesebb riposztok. Apropó humor, itt azért ambivalens a kép, hiszen a sorozat a legdirektebb poénokat sem veti meg, de többségben van az ízlésesebb humorforrás.
A Ted Lasso tehát rögtön az első szezonjában megszerezte a bajnoki címet, és bár helyenként rezgett a léc, becsúszott néhány döntetlen, de sikerült a címvédés. Kérdés, mennyi van még ebben a csapatban, az ugyanis nem lehet vita tárgya, hogy az egyik legjobb jelenleg futó sorozatról van szó.
