Colin Farrell a True Detective második évadának alkoholista-nihilista, korrupt exzsaruja után ezúttal egy filmrajongó, emberbarát magánnyomozó bőrébe bújt, és mi tagadás, iszonyú jó nézni, ahogy az ír színész talpig öltönyben, egy 1966-os Corvette-et vezetve autókázik a napsütötte Los Angelesben, ám az Apple sorozata kissé zavarba ejtő módon akar több lenni egy hangulatos műfaji ujjgyakorlatnál.

Az Apple TV+ sorozatfronton rendesen beletaposott a gázpedálba az idén: többek között ezen a platformon terebélyesedett trilógiává Steven Spielberg és Tom Hanks 2001-ben indult második világháborús szerelemprojektje (A levegő urai / Masters of the Air), de itt nyerhettünk bepillantást a mitikus alapító atya, Benjamin Franklin életének egy kevéssé ismert fejezetébe is (Franklin), jelenleg pedig Joel Edgerton és Jennifer Connelly Blake Crouch bestsellerének televíziós adaptációjában próbálják kideríteni, mi a valóság (Sötét anyag / Dark Matter). Ezt a tagadhatatlanul impozáns listát színesíti a klasszikus film noirok előtt tisztelgő Sugar is, amely egészen sokáig és meggyőzően ringat minket abban az illúzióban, hogy „csupán” egy szenvedélyes szerelmeslevéllel van dolgunk. Az utolsó előtti pillanatban viszont olyan hajtűkanyart vesz a széria, ami után már közel sem biztos, hogy mindenki folytatni akarja majd az utazást.

John Sugar magánnyomozó (Colin Farrell) még ki sem pihente legutóbbi megbízatását, Japánból rögtön vissza kell repülnie Los Angelesbe, ahol már várja őt a következő megoldandó ügy. A legendás hollywoodi producer, Jonathan Siegel (James Cromwell) kifejezetten Sugar szakértelmét kívánja igénybe venni egy rejtélyes eset felgöngyölítéséhez. Az idős filmmogul drogfüggő unokája, Olivia (Sydney Chandler) több hete nem adott életjelet magáról, ám míg valamennyi családtag már ügyet sem vet a lány újabb, hosszabb ideig tartó felszívódására, addig Siegel minden korábbinál rosszabbat sejt a háttérben. Sugar annak ellenére is vállalja Olivia felkutatását, hogy közvetítője és jóbarátja, Ruby (Kirby Howell-Baptiste) óva inti őt ettől, hiszen a férfi személyes traumája, húgának évekkel ezelőtti eltűnése az egész nyomozást veszélybe sodorhatja.

A sorozat ötletgazdája és első számú írója, Mark Protosevich korábban nem sok szerzői kredittel rendelkezett a bűnügyi műfajokban: többedmagával dolgozott például a Legenda vagyok (I Am Legend, 2007) és a 2011-es, Kenneth Branagh által levezényelt Thor forgatókönyvén, valamint ő vetette papírra az igencsak rossz emlékű Oldboy remake-et, amit aztán Spike Lee erőszakolt nagyvászonra. Ez a kvázi tapasztalatlanság persze önmagában még nem zárja ki, hogy az alkotó ismerje és használni tudja a zsáner valamennyi kulcselemét, narratív fortélyát. A nagy filmőrült hírében álló Protosevich ezért azt találta ki, hogy házifeladatként kioszt tizenöt klasszikus noirt tanulmányozásra a nyolcból öt epizódot rendező Fernando Meirellesnek (Isten városa, A két pápa) és állandó vágójának, Fernando Stutznak, akik ezáltal közelebb kerültek az általa megálmodott vízió megértéséhez. Ennek hatására pattant ki a brazil filmesek fejéből a Sugar egyik legizgalmasabb vizuális megoldása, ami eredetileg nem is szerepelt a forgatókönyvben.

A tipikusan noiros narrációval tarkított elbeszélés egyik formanyelvi sajátossága a párhuzamos montázs révén szétszabdalt időrend, ennél azonban egy fokkal kreatívabb ötlet is született a vágóasztalon, amikor Stutzék elkezdtek a nyomozás jelenetei, illetve az átvezető városképek közé konkrét képkockákat beékelni olyan, részint a Protosevichtől kapott listáról származó filmklasszikusokból, mint a Magányos helyen (In a Lonely Place, 1950), az Alkony sugárút (Sunset Blvd., 1950) vagy A gonosz érintése (Touch of Evil, 1958). Ezeknek a snitteknek a bejátszása ugyanakkor nem pusztán szívmelengető kalapemelés a film noir megkerülhetetlen mesterművei előtt, hanem fontos dramaturgiai funkcióval bír. John Sugar a mozi szeretetén túl azért nézi sorra a filmeket, hogy azokból jobban megértse az embereket. A munkájával járó szorított helyzetek, életveszélyes szituációk azokra a jelenetekre emlékeztetik őt, amiket ezekben az imádott bűnügyi filmekben látott, és gyakran a döntéseit is ezekre alapozva hozza meg. Ha más nem is feltétlen, ez mindenképpen egy olyan húzása a szériának, ami nyolc epizód alatt sem tud unalmassá válni.

Az viszonylag korán körvonalazódik, hogy a voltaképpeni bűntény, amire az egész sztori épül, valójában nem különösebben érdekes, legalábbis kevés meglepetést tartogat. Az igazi rejtély sokkal inkább a főszereplő alakját, valamint az őt foglalkoztató szervezetet övezi. Sugar személye annak ellenére is izgalmasan kiismerhetetlen, hogy a karakter egyébként könnyen beazonosítható elődökből lett összegyúrva: egyfelől megvan benne Philip Marlowe macsósága és lezsersége, de azt sem túlzás állítani, hogy rejlik benne egy kevés Columbo hadnagy erőszak- és fegyverellenességéből. Utóbbi alól is maximum az képezhet kivételt, ha egy klasszikus noirban használt kellékfegyverről van szó, jelen esetben konkrétan arról, amit Glenn Ford hordott magánál a Búcsúlevélben (The Big Heat, 1953). A címszereplő szinte mániákusan tanulmányozza az erőszak természetét, folyamatosan értelmet próbál keresni annak alkalmazása mögött, miközben ő maga szó szerint retteg a gonosz érintésétől. Kedvesen suta narrációiban többször kijelenti, hogy ők nem ilyenek, ők csak a legvégső, elkerülhetetlen helyzetben hajlandóak tettlegességhez folyamodni, ám azt, hogy pontosan kiket ért ezalatt, sűrű homály fedi az évad túlnyomó részében.

Sokáig az tűnik a legkézenfekvőbb magyarázatnak, hogy a társaság, amelynek tagjait láthatóan Ruby fogja össze és koordinálja, ugyanazon az elven működik, mint a John Wick-univerzum bérgyilkos céhje. Mark Protosevich azonban nem elégedett meg egy olcsó utánzattal, helyette 19-re lapot húzott, a Sugar legnagyobb fordulata mégis annyira merész és meghökkentő, hogy arra még a korai M. Night Shyamalan is elégedetten csettintene. Ám hiába alakul át ponttá a sok-sok kérdőjel visszamenőlegesen, mivel a mindent új alapokra helyező csavar inkább csak letaglózó, mintsem zseniális. Mintha az alkotók maguk is érezték volna, hogy a történet önmagában papírvékony, és nem bíztak eléggé abban, hogy Colin Farrell menősége, illetve a nosztalgikus hangvételű önreflexivitás képes lesz nyolc epizódon át kitölteni a cselekmény hézagjait.

Mert bár az unalmas közel sem lenne igazságos jelző a sorozatra, az viszont tény, hogy két-három rész után vontatottá válik, ahogy idővel azért a narratív trükkök is veszítenek bájukból. A high concept irányába kacsingató fordulattal is legfőképp az időzítés miatt nehéz megbékélni, John Sugar valódi kilétének felfedése ugyanis egybeesik az eltűnt Siegel lány ügyének megoldásával, pontosabban a kettő szorosan összefügg egymással. Az addig komótos, ráérős cselekményvezetés ezért az évadzáróra magasabb sebességbe kapcsol, és mire a helyére illesztenénk a kirakós minden darabkáját, már le is gördül a stáblista.

Meglehetősen kétes jövő elé néz tehát a Sugar: ha zöld utat is kap a második évad, erősen kérdéses, hogyan fognak még egyszer ugyanennyi bőrt lehúzni majd az alkotók az emberbarát magándetektív sztorijáról. Pláne, hogy Protosevich végül úgy döntött, innentől nyílt kártyákkal fog játszani, márpedig az épp a megidézett zsáner ellen dolgozik, ha a folytatásban már a gyanú legkisebb árnyéka sem vetül rá a karakterekre.