Natalie Portman első tévésorozatában minden megvan, amit manapság várhatunk egy trendi thrillertől. Épp ezért válik nagyon hamar kiszámíthatóvá.
A sokféle nézői elvárás korszakában klasszikus értelemben vett műfajiságról ma már kevésbé lehet beszélni, így az, hogy az Apple TV+ új sorozata a thriller vagy a noir címkét kapja a legtöbb leírásban, szinte teljesen irreleváns. Persze az alapvető műfaji jegyek megvannak: nagyvárosi közegben bűnbe sodródó, erkölcsi integritásukat vesztő hősöket követünk, és már az első pillanatokban kiderül, hogy nem mindenki éli túl a történetet.
A kortárs médiakörnyezetben ezek a zsánerek gyakran társadalmi témákkal, politikai-kulturális dilemmákkal kapcsolódnak össze, ez pedig erre a sorozatra is jellemző: az 1960-as évek Baltimore-jában játszódó történet magától értetődően hozza képbe a faji ellentéteket, de a női önmegvalósítás, a szerepjátszás és érintőlegesen a sajtó szerepe is megjelenik a szériában. A Nő a tóban tehát minden tekintetben trendi sorozat, viszont a hét epizódos évad végéhez közeledve egyre erőteljesebben tehetjük fel a kérdést, hogy elég-e ez? A manapság tapasztalható tartalomdömpingben elfogadjuk-e, ha egy sorozat hozza az elvárt sztenderdeket, de ennél többet nem vállal?
De mindenekelőtt vissza az alaptörténethez, ami szerint egy skatulyá(k)ból kitörni kívánó nő, Maddie (Natalie Portman) két gyilkossági ügy megszállottjává válik. Tessie Durst (Bianca Belle) és Cleo Johnson (Moses Ingram) eltűnésében az a közös, hogy fiatal nőként sem a társadalom, sem a hatóságok együttérzésére nem számíthattak. Maddie-ben viszont dolgozik az igazságérzet, vagy legalábbis ideiglensen el tudja hitetni magával, hogy a közösségért teszi mindazt, amit tesz, ezért saját nyomozásba kezd, felgöngyölíti a helyi alvilág szálait.
Baltimore (máig) rendkívül izgalmas város, ami a tévétörténet egyik mérföldkövének (Wire / Drót) helyszíneként egyértelmű asszociációkat hív életre a néző fejében. Egy kulturálisan nagyon gazdag metropolisz, amit szétfeszítenek a faji ellentétek, s ahol gyakorta kezelhetetlen méretűvé válik a bűnözés. Alma Har'el (Bombay Beach, Honey Boy) vezetésével az alkotógárda jól használja a városból adódó lehetőséget: kiismerhetetlen, veszélyes forgatagnak tűnnek az utcák, s mintha maga a helyszín is felelős lenne azért, ahogyan a karakterek viselkednek. Ráadásul Har’el az évad második felében jó érzékkel a szürrealizmus felé irányítja a történetet, ami jól illeszkedik az egyébként is alkalmazott tudatfilmes megoldásokhoz. Merthogy a karakterek a tudatuk padlásán járnak, ahogy azt a narrátor egy ponton meg is jegyzi. Ráadásul a történet végén egy olyan csavarral is találkozunk, amely sokkal elfogadhatóbbá válik azáltal, hogy a sorozat korábban is jelezte: nem minden képernyőn látott esemény az objektív valóság része.
A narrátorhang egyébként is remek fűszere a sorozatnak, hiszen kezdetben úgy tűnik, az egyik halott lány vezet végig minket a történeten, végül azonban kiderül, hogy ennél eggyel bonyolultabb a helyzet. De még így is ez az egyik leghatékonyabb húzása a sorozatnak, az ironikus, fanyar humorú kommentárok ugyanis a széria egyik központi témáját, a történetmesélés fontosságát és annak etikai dimenzióit tárgyalják. „Akkor ölsz meg igazán, ha tovább meséled a történetemet” – fogalmaz az utolsó epizódban az egyik fontos szereplő, s ezt ebben a kontextusban úgy kell érteni, hogy a gyilkosságok körüli igazság kiderülése valóban szembesítené a várost a romlottságával, ám ha tovább tudjuk mesélni az ismert történetet, a legenda életben maradhat.
De persze az is fontos kérdése a sorozatnak, hogy Maddie miért válik megszállottjává a két gyilkosságnak. A Nő a tóban e téren valóban a klasszikus noirokra hajaz, hiszen az erkölcsi határok folyamatos semmibe vételével majdhogynem a nő maga is bűnrészessé válik. Ez pedig jót tesz a sorozatnak, mert a nyomozás önmagában nem túl izgalmas, ráadásul a történet második felében helyenként logikai bukfenceket is rejt. Maddie viszont árnyalt karakter, akiben nagyon erős megfelelési kényszer dolgozik, és bár szeretne makulátlan háziasszonynak mutatkozni, másra sem vágyik, mint hogy kötöttségek nélkül élhesse meg a nőiségét. Hiába vezérli jó szándék, erősebb benne a törtetés (az idei sorozatfőszereplők közül talán a Palm Royale Maxine-jéhez áll a legközelebb). Natalie Portman az elmúlt évtizedben mestere lett az ilyen szerepeknek, mostani alakításában Jackie Kennedy és a May December Elizabeth-je egyaránt felismerhető, a színésző hanglejtése, váratlan hangulatingadozásai kiismerhetetlenné teszik a karaktert.
A főszereplővel tehát nincs gond, ám a tartalmilag a sorozat egyáltalán nem tud újat mondani. Cleo (Moses Ingram szépen helytáll) karakterén keresztül a Nő a tóban a formálódó polgárjogi mozgalom idején mutatná be a fekete közösségek működését, s azt, hogy az idealizmus mellett politikai opportunizmus is hajtotta az egyes szereplőket, ám erről az elmúlt évtizedekben ennél szinte csak jobb filmek és sorozatok készültek. Minden dilemma nagyon leegyszerűsített, ráadásul a szérián belüli önismétlés esete is fennáll, hiszen Madie és Cleo hasonló módon küzdenek a női érdékérvényesítésért. A történet által megpendített zsidó-afroamerikai ellentét (a másik szemében mindkét csoport a többségi társadalom része) szintén izgalmas mellékszál lehetett volna, de néhány hatásvadász párbeszéden túl keveset kapunk ennek a kérdésnek a tárgyalásából.
Az első rész végén a készítők Jean-Marc Vallée-re (Mielőtt meghaltam, Vadon, Hatalmas kis hazugságok) emlékeztek, hiszen eredetileg ő látott neki Laura Lippman regényének adaptációjához. És bár a stílus emlékeztet Vellée munkáira, Alma Har'el szerzői produktumaként is jól funkciónál a Nő a tóban, a rá jellemző váratlan képzet-és hangulattársítások illenek a történethez, ám pont azt az arany középutat nem sikerült eltalálni, amit a Vallée-nek (meg persze másoknak) többször igen. Az Apple TV+ sorozata így thrillernek nem elég izgalmas, drámaként és társadalmi látleletként pedig megbukik.
