[Cannes 2023] Todd Haynes új filmjében mindenki kizsákmányol valakit.
Natalie Portman a May Decemberben egy közepesen, inkább a tévéből ismert színésznőt alakít (szóval korántsem saját magát), aki egy vidéki kisvárosba látogat, hogy egy látszólag átlagos háziasszonyt, Gracie-t (Julianne Moore) tanulmányozzon – ugyanis az ő életéről szóló filmben fog hamarosan szerepelni. Amikor a May December első negyedórájában lassan kiderül, hogy pontosan mi is az a filmrevalóan érdekes ebben a bizonyos nőben és családjában, világossá válik a film címe is: a „május-december viszony” az amerikaiaknál azt a fajta kapcsolatot jelöli, amelyikben az egyik fél jóval idősebb a másiknál. És máris kilóg az előítélet-lóláb: miért nem úgy fogalmaztam meg, hogy „amelyikben az egyik fél jóval fiatalabb a másiknál”?

Haynes ilyesféle előítéletekkel is foglalkozik ugyan filmjében, a sztori magja azonban kicsit máshol van: a kizsákmányolás természetrajzáról és az identitás törékenységéről regél. Történt ugyanis, hogy a tanulmányozandó Gracie huszonvalami évvel ezelőtt elcsábított egy tizenéves fiút, Joe-t (Charles Melton), ezáltal aztán nemcsak a börtönt és a tabloidok címlapját járta meg, hanem végül családot is alapítottak, a gyerekeik épp most érettségiznek. A fura család annyira gondosan dédelgeti a status quót, mint az időközben nem is annyira jószántából, mint kényszerből, de apává cseperedett Joe a lepkebábokat, amelyekbe – kicsit szájbarágósan – a kedves nézőnek magát a gyerekkorától megfosztott Joe-t kellene belelátnia, akinek sohasem adatott meg a pillangóvá válás. Amint az tőle várható volt, Haynes alaposan belerúg a hagyományos nemi szerepek méhkasába is: az ilyen kapcsolatok általában fordítva alakulnak ki, idős férfival és fiatal lányokkal/nőkkel – itt viszont az idősebb Gracie amellett, hogy törékeny hisztikirálynő, puskát is ragad, ha kell, és elkeseredetten próbálja működtetni kis matriarchátusát, miközben Joe egyértelműen a passzív fél.

Ahogyan az öregedés jeleit már egyértelműen mutató Gracie uralja csendes, talán csak magában fortyogó fiatal férje életét, úgy kezdi uralni a hollywoodi betolakodó a család hétköznapjait. Olyan titkokat, rég vagy „talán soha” el nem mondott kényes témákat feszít fel állandó kíváncsiskodásával, amelyek az egyébként is törékeny családi békét veszélyeztetik. Gracie kizsákmányolta és kizsákmányolja huszonvalahány évvel fiatalabb férjét annak gyerekkorában és most is, erre tevődik rá Elizabeth, aki kettejüket zsákmányolja ki, ragadozóként kannibalizálja élettörténetüket, hogy a „tökéletes alakítást” valósíthassa majd meg a képernyőn. A filmvégi önreflexív jelenetben pedig az is felvillan, ahogyan maga a rendező zsákmányolja ki a témát és a színésznőt egyaránt: az épp forgó alkotás csak formailag különbözik a korábbi, szenzációhajhász tévéfilmtől, amit fitymálva néznek az „indie” alkotók, tartalmilag kevésbé, bármennyire is mesterien teszi Elizabeth magáévá a tanulmányozott Gracie gesztusait, szófordulatait, kiejtését, mimikáját, egyszóval külsőségeit és mindössze azokat.

Elizabeth jobb detektív, mint színésznő: poirot-i ügyességgel rakja össze azt a hatalmas puzzle-t, aminek a közepén Gracie és Joe „szenzációs” házassága áll: megszólaltat exférjet és féltestvért is, ha kell – de a legelső jelenetben postán kapott „ajándék ürülék” rejtélyének már nem akar vagy mer utánajárni. Pedig az a bűzlő kis csomag jelzi a legjobban a fura pár közösségben elfoglalt ambivalens helyét. Szerencsére Haynes beenged minket a május-december-hálószobába is, és hálistennek „non-exploitatív” módon nem a huszonegynéhány évvel ezelőtti zaftos részletekkel foglalkozik, hanem annak traumatikus utóéletével. Azért hipertudatos alkotóként állandóan jelzi a néző felé, hogy pontosan mennyire a kiszákmányolós műfajban utazik: a napközbeni szappanoperák drámai hangvételét idéző, refrénszerűen újra és újra bevágott, ironizáló zenei motívummal távolítja el a közönségét épp csak annyira, hogy az pár percre kizökkenjen és reflektálhasson a látottakra. Ez a kis zenei motívum pont fordítva működik, mint ahogyan a telenovelákban szokott (kitaszít bevonzás helyett), Haynes így a mozgókép mint olyan kereteit is jelzi: beismeri, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket filmen úgysem lehet elmesélni. Meg lehet-e mutatni valamit csak külsőségeiben, hogy közben mégis igazi legyen? Át lehet-e venni teljesen valakinek az identitását, vagy csak mimézisre futja? Minél törékenyebb egy személyiség, annál könnyebb feltörni a héját és (el)fogyasztani mozgóképen?

Izgalmas esettanulmány a May December, a Portman-Moore kémia remek (előbbinek Oscar-jelölést is érhet, ha nem is merészkedik Persona-mélységekbe), az amerikai kisváros fülledt, pletykaszagú levegője is izgalmas. De Portman karakterének frappáns kis filmközépi kiselőadásában annyira jól összefoglalja a lényeget két perc alatt, hogy az egész kissé feleslegessé is válik utána.