Terrence Malick legújabb filmje egy olyan hollywoodi ember szemszögéből nézve festi fel a talmi sikerlét szükségszerű bukását, akinek mindene megvan és nincs semmije. Egyvalami mozgatja az álomgyári sztárvalakit: az idő és tér dimenzióin túlmutató kutatás, a teljesség meglelése élete kiteljesedett üressége mögött.
Malick spirituális felfedezés- és megvilágosodás-trilógiájának záródarabjában tovább absztrahálja Az őrület határán-tól fogva finomított egyéni elbeszélésmódját. A Knight of Cups szilánkos, molekuláira szétzúzott idézőjeles cselekményvezetését a mindenkori pillanat, a képek és hangok és mondatfoszlányok által meghatározott momentumok örökkévalóságának dekadens és impresszionisztikus tartalmi logikája szervezi málhás, burjánzó, nehezen emészthető, de mégis koherens filmmé.
Malick hitvallásának hangot is a filmben. „Figyelj erre a pillanatra. Minden itt van, tökéletes és teljes” – mondja egy guruszerűség Ricknek. Egy kétélű metaforába rejtve ezt meg is ismétli. Mikor Rick (Christian Bale) egy lenyűgözően hedonista sztárbuliban kóvályog, a bódult házigazdát megformáló Antonio Banderas a következő sorokat súgja oda neki: „Bánj úgy ezzel a világgal, ahogy megérdemli. Nincsenek alapelvek, csak körülmények.” A körülmények miatt van, aki hülyére csapatja magát, és van, aki ráeszmél arra, hogy egész életében olyan valaki életét élte, akit nem is ismer. A körülményekben rejlik az elmondhatatlanság ereje, mely felszabadítja az igazi, fontos érzések ritmustalan, szabadon folyó, asszociatív és fáradhatatlan kajtatását, ami maga a Knight of Cups.
Ahogy az igazságkereső művész járja Fellini-útját, úgy eszmél rá az egyetlen megfogható valóságra, miszerint nincsenek minták, mindennek csak a megragadhatatlan darabjai vannak emlékekben, álmokban, vágyakban és tárgyakban, melyeket Malick áhítattal vegyes melankóliával próbál meg összehalászni az őt körbevevő nagy büdös mindenségből. A Knight of Cups is ego-trip, nem lehet tehát arányos. A vágóasztalon teremtett elliptikus véletlenszerűség dinamizálja álomként folyó anti-narratíváját, mely a (Malicktől eddig távol) álló fejezetekre bontás ellenére sem válik epizodikus szaggatásúvá. Ez betudható Emmanuel Lubezki ismét rendkívüli, nyughatatlanul táncoló, mindig haladó, szabadon nézelődő kameramunkájának is.
Jelen esetben a képi, hangi és verbális metaforák Malick minden eddigi munkájánál sűrűbben, rétegezettebben, és halmozottabban építik fel a To the Wonder után újfent a bressoni szerepmodellekre hajazó, passzív és szótlan porhüvelyként (diegetikus beszéd nyista, mindent a malicki tudat- és testbeszéd ural) vándorló hős világát. Rick a Kelyhek Lovagja, ami a Tarotban a szemlélődést, a harmonikus összhangot, a romantikus álmodozást szimbolizálja. Ezt azonban árnyalja a Rickre utaló keleti herceg története, aki ivott a felejtés kupájából (azaz Hollywood vizéből), és elfelejtette, hogy honnan indult, hogy királyi vér sarja. A magasból zuhan alá – akár a pelikán, melyet körbejár – és gyöngyhalászként kutatja a teljessé válás visszatérő motívumaként fel-felbukkanó igazgyöngyöt, melyet rég szem elől tévesztett.
Malick azonban a felszínen húzódó álomgyári kritikát csak elnagyolva festi fel, számára fontosabb a Rick megtisztulása felé vezető – volt szerelmek által meghatározott – emlékzuhatag és élményösszesség. Ahogy a To the Wonderben, úgy veszi Malick sorra a Knight of Cupsban is azokat a nőket, akik hatására hőse embernek – de nem feltétlenül jó embernek – érezte magát. A szeretett, félt, vágyott és elvesztett nők vezetésével Rick egyfajta testi-lelki voyeurként a jelen mérgező sekélyességének gyógyírét kutatja – azt, hogy milyen volt érezve élni.
Amikor pedig a semmiből – a trilógia szerves részeként – előkerül egy pap, a széttört történet mélyén rejlő bibliai allúziók a didaktikusságot bravúrosan mellőzve kerülnek felszínre. A feledésre ítéltetett herceg pedig átalakul tékozló fiúvá, aki minden apró tengerhullámzásban apját, az értelmet, a világosságot keresi. Malick ambivalens istenalakja pedig ott van mindenben, és nincs sehol. Illúzió, melyet meg kell ragadni, és vigyázni kell rá. Ez azonban most nehezebb, mint eddig volt, hiszen a potens szereplővé váló Angyalok Városának beton- és üvegpalotái minden élhető malicki szűzföldet maguk alá tiportak már, Az élet fája és a To the Wonder során kiforrott ellentétező tájpárok pedig a Knight of Cupsban ezért sokkal szembetűnőbbek és szívszorítóbbak (óceán-medence, felhőkarcoló-sivatag, alagút-tengerpart), az önmozgató klausztrofób város szörnyszövevénye ugyanis mintha csapdába ejtené Rick rendre feltekintő szellemét és Malick dicsőséges panteizmusát is.
A Knight of Cups hatására az arra hajalmosak megpróbálhatják megragadni a közhelyesen rohanó világ szentségeit. A próbálkozáson van a hangsúly. A végtelennek tűnő, kérdésekkel teli úton, amin Rick a film végén elindul; ami megvisel, de kiteljesít, ami Malick olvasatában többet ér minden konkrét válasznál.
