A Rólunk szól alkotója, Dan Fogelman mozifilmje az év legmegosztóbb romantikus drámája, ami olyan szinten játszik a néző érzelmeivel, hogy az ember nehezen dönti el: szereti vagy utálja-e Az élet magát.
Nagyon ritka, hogy egy filmhez ennyire ambivalens legyen a viszonyom, mint Az élet maga esetében: az egyik pillanatban még könnyekig meghat, a másikban viszont úgy érzem, csúnya manipulálás áldozata lettem. Az élet maga ugyanis patikamérlegen kiszámolva adagolja egymás után a sokkoló tragédiákat és a megindítóan szép pillanatokat, s ha egy film ilyen szinten hat az érzelmeinkre, nagyon nehéz félretenni azokat, hogy objektíven értékelhessük a látottakat. De talán nem is szabad kivenni az érzéseinket az egyenletből, hiszen végső soron ez egy melodráma fő mértékegysége. Ezzel pedig a film író-rendezője, Dan Fogelman is tisztában van, sorozatában, a Rólunk szólban pedig megmutatta, hogy remekül képes játszani az néző érzelmeivel.
A harmadik évadánál tartó szériánál azonban még nem támadtak kétségeim a közvetített üzenet őszinteségén. Bár mind a Rólunk szól, mind Az élet maga – ahogy címük is utal rá – az élet hullámvasútjáról mesél, Fogelman filmje már most jóval megosztóbb, mint töretlen népszerűségnek örvendő sorozata. Ezt pedig egyetlen, aljas és fájdalmas fordulattal éri el, melyre még úgy sem lehet felkészülni, hogy a történet eleje előrevetíti a tragédiát – ezt a rettenetesen sokkoló pillanatot pedig nem hagyja elfelejteni, mivel a film folyamán legalább három különböző szemszögből mutatja be újra és újra.
Nem tagadom, hogy az élet tele van kiszámíthatatlan jó és rossz fordulatokkal egyaránt, így ebből a nézőpontból meg tudom bocsátani a karakterekre mért viszontagságok véget nem érő sorát. Főleg, ha figyelembe vesszük Az élet maga üzenetét, melyet a film végén expliciten ki is mondanak: az élet, bármennyire is kegyetlen tud lenni, összességében mégis gyönyörű. És bár jobban örültem volna, ha nem ilyen szájbarágósan zárják le a történetet, mégis ünnepelnivalónak tartom ezt a fajta pozitív életfelfogást – egy utópisztikus világban mindenki eszerint élne.
Emellett pedig van még egy aspektus, amiért jó filmnek nevezhető Az élet maga: a már elcsépelt történet-a-történetben-szerkesztés ötletes tálalása. A film ugyanis Samuel L. Jackson fergeteges narrációjával nyit, az általa elmesélt rövidke sztori pedig tele van iróniával – kifigurázza például a hollywoodi filmek lehetetlenül jóképű férfi főszereplőit –, abszurd humorral és önreflexióval. Ez az önreflexió pedig az egy mondatban használt legtöbb motherf***er koronázatlan királyának cameója után is tetten érhető, mégpedig a film fejezetekre bontott struktúrája révén. Ám Fogelman ezen is csavar egyet, mivel – ahogy előre sejthető – Az élet maga valójában egy író-olvasó találkozón felolvasott regény cselekménye. A fejezetekre bontásnak emellett más funkciója is van: a többrétegű történet könnyebb megértésére szolgál.
A film két pár kapcsolatának alakulását fejti ki bővebben. Az első páros (Olivia Wilde és Oscar Isaac) két amerikai fiatal, szerelmük túlidealizált – ezáltal igyekszik elérni Fogelman, hogy minél mélyebben invesztálódjunk érzelmileg a sztoriba, hogy a ránk és a karakterekre váró tragikus fordulatok még jobban megrázzanak minket. A másik pár (Sergio Peris-Mencheta és Laia Costa) története sokkal inkább egy szerelmi háromszög, melyben az őszülő Antonio Banderas a harmadik fél. Ez a szegmens Spanyolországban játszódik, így a szereplők is kizárólag spanyolul beszélnek.
Ezen szerelmespárok gyermekeinek szinten szentelnek egy-egy fejezetet, viszont ahhoz, hogy fiatal felnőttként ismerjük meg őket, a rendező mindkettejük gyerekkorát letudta egy-egy montázzsal. Amerikában CGI segítségével megvalósított timelapse-szerű felnövést nézünk végig, míg Spanyolországban a szőlőültetvények között szaladgáló fiú válik egyre nagyobbá. Bár szívesen nevezném ötletes megoldásoknak, az amerikai kislány, Dylan gyermekkorának felgyorsítása inkább a lusta filmes megoldások kategóriájába esik. Főleg úgy, hogy Dylan a húszas éveiben sem kap elég játékidőt, amit viszont az őt alakító, igazán tehetséges Olivia Cooke megérdemelt volna.
Mivel a legelső fejezet lassú építkezéshez képest majdnem az összes többi rész elnagyoltnak, kevésbé kifejtettnek tűnik, felmerül a gyanú, hogy Az élet maga sorozatként jobban működött volna. A több évtizeden átívelő történet – ami a szereplők suta megöregítésén, illetve a jelenetek ikonográfiáján nem látszik meg – egy néhány évados terjedelemben kevésbé érződne zsúfoltnak. Ennek következtében pedig – ahogy a Rólunk szól esetében is – elhinném, hogy Az élet maga is őszinte, és nem csak azért sírok rajta, mert nem tudom nem megkönnyezni.
