Kritika | Dan Fogelman: Life Itself / Az élet maga Kritika | Dan Fogelman: Life Itself / Az élet maga

Szelaví?

Dan Fogelman: Life Itself / Az élet maga

ÉRTÉKELD A FILMET!
Az élet maga
Dan Fogelman
0

A Filmtett szerint: 6 10 1

6

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

A Rólunk szól alkotója, Dan Fogelman mozifilmje az év legmegosztóbb romantikus drámája, ami olyan szinten játszik a néző érzelmeivel, hogy az ember nehezen dönti el: szereti vagy utálja-e Az élet magát.

Nagyon ritka, hogy egy filmhez ennyire ambivalens legyen a viszonyom, mint Az élet maga esetében: az egyik pillanatban még könnyekig meghat, a másikban viszont úgy érzem, csúnya manipulálás áldozata lettem. Az élet maga ugyanis patikamérlegen kiszámolva adagolja egymás után a sokkoló tragédiákat és a megindítóan szép pillanatokat, s ha egy film ilyen szinten hat az érzelmeinkre, nagyon nehéz félretenni azokat, hogy objektíven értékelhessük a látottakat. De talán nem is szabad kivenni az érzéseinket az egyenletből, hiszen végső soron ez egy melodráma fő mértékegysége. Ezzel pedig a film író-rendezője, Dan Fogelman is tisztában van, sorozatában, a Rólunk szólban pedig megmutatta, hogy remekül képes játszani az néző érzelmeivel.

A harmadik évadánál tartó szériánál azonban még nem támadtak kétségeim a közvetített üzenet őszinteségén. Bár mind a Rólunk szól, mind Az élet maga – ahogy címük is utal rá – az élet hullámvasútjáról mesél, Fogelman filmje már most jóval megosztóbb, mint töretlen népszerűségnek örvendő sorozata. Ezt pedig egyetlen, aljas és fájdalmas fordulattal éri el, melyre még úgy sem lehet felkészülni, hogy a történet eleje előrevetíti a tragédiát – ezt a rettenetesen sokkoló pillanatot pedig nem hagyja elfelejteni, mivel a film folyamán legalább három különböző szemszögből mutatja be újra és újra.

Nem tagadom, hogy az élet tele van kiszámíthatatlan jó és rossz fordulatokkal egyaránt, így ebből a nézőpontból meg tudom bocsátani a karakterekre mért viszontagságok véget nem érő sorát. Főleg, ha figyelembe vesszük Az élet maga üzenetét, melyet a film végén expliciten ki is mondanak: az élet, bármennyire is kegyetlen tud lenni, összességében mégis gyönyörű. És bár jobban örültem volna, ha nem ilyen szájbarágósan zárják le a történetet, mégis ünnepelnivalónak tartom ezt a fajta pozitív életfelfogást – egy utópisztikus világban mindenki eszerint élne.

Emellett pedig van még egy aspektus, amiért jó filmnek nevezhető Az élet maga: a már elcsépelt történet-a-történetben-szerkesztés ötletes tálalása. A film ugyanis Samuel L. Jackson fergeteges narrációjával nyit, az általa elmesélt rövidke sztori pedig tele van iróniával – kifigurázza például a hollywoodi filmek lehetetlenül jóképű férfi főszereplőit –, abszurd humorral és önreflexióval. Ez az önreflexió pedig az egy mondatban használt legtöbb motherf***er koronázatlan királyának cameója után is tetten érhető, mégpedig a film fejezetekre bontott struktúrája révén. Ám Fogelman ezen is csavar egyet, mivel – ahogy előre sejthető – Az élet maga valójában egy író-olvasó találkozón felolvasott regény cselekménye. A fejezetekre bontásnak emellett más funkciója is van: a többrétegű történet könnyebb megértésére szolgál.

A film két pár kapcsolatának alakulását fejti ki bővebben. Az első páros (Olivia Wilde és Oscar Isaac) két amerikai fiatal, szerelmük túlidealizált – ezáltal igyekszik elérni Fogelman, hogy minél mélyebben invesztálódjunk érzelmileg a sztoriba, hogy a ránk és a karakterekre váró tragikus fordulatok még jobban megrázzanak minket. A másik pár (Sergio Peris-Mencheta és Laia Costa) története sokkal inkább egy szerelmi háromszög, melyben az őszülő Antonio Banderas a harmadik fél. Ez a szegmens Spanyolországban játszódik, így a szereplők is kizárólag spanyolul beszélnek.

Ezen szerelmespárok gyermekeinek szinten szentelnek egy-egy fejezetet, viszont ahhoz, hogy fiatal felnőttként ismerjük meg őket, a rendező mindkettejük gyerekkorát letudta egy-egy montázzsal. Amerikában CGI segítségével megvalósított timelapse-szerű felnövést nézünk végig, míg Spanyolországban a szőlőültetvények között szaladgáló fiú válik egyre nagyobbá. Bár szívesen nevezném ötletes megoldásoknak, az amerikai kislány, Dylan gyermekkorának felgyorsítása inkább a lusta filmes megoldások kategóriájába esik. Főleg úgy, hogy Dylan a húszas éveiben sem kap elég játékidőt, amit viszont az őt alakító, igazán tehetséges Olivia Cooke megérdemelt volna.

Mivel a legelső fejezet lassú építkezéshez képest majdnem az összes többi rész elnagyoltnak, kevésbé kifejtettnek tűnik, felmerül a gyanú, hogy Az élet maga sorozatként jobban működött volna. A több évtizeden átívelő történet – ami a szereplők suta megöregítésén, illetve a jelenetek ikonográfiáján nem látszik meg – egy néhány évados terjedelemben kevésbé érződne zsúfoltnak. Ennek következtében pedig – ahogy a Rólunk szól esetében is – elhinném, hogy Az élet maga is őszinte, és nem csak azért sírok rajta, mert nem tudom nem megkönnyezni.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

A Filmtett szerint:

6

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat