Biztos ismeritek azt az érzést, amikor hosszú idő után ismét megkóstolod a kedvenc kajádat, amihez csak nagyon ritkán jutsz hozzá, és valamiért már nem ízlik annyira, mint amikor először próbáltad. Közben érzed, hogy nem vele van a baj: a változás benned lehet, mert ez ugyanolyan ízletes, de azt az időközben idealizálttá lett első élményt már nem lehet visszahozni. Nos, ez kicsit hasonló a helyzet Taika Waititi második Thor-filmjével.
És itt tényleg ki kell hangsúlyozni: nem a filmmel, vagy Waititivel van baj, valószínűleg sokkal inkább arról lehet szó, hogy amióta nem is olyan régen egész egyszerűen berobbant a köztudatba az új-zélandi író-rendező, eszméletlen mennyiségű minőségi munkát tett le az asztalra. Mind olyan alkotásokat (legyen szó a Hétköznapi vámpírok film- vagy sorozatverziójáról, az Oscar-díjas Jojo Nyusziról, vagy éppen a már említett Thor: Ragnarökről), amik kiválóan és abszolút egyedi stílusban keverik az abszurd humort és a komolyságot (gondoljunk csak a Jojo Nyuszira, amiben a South Park-szerűen harsány kacagtatás mellett mégiscsak Hitlerről és a második világháború borzalmairól van szó), így pedig – már csak a mennyiség miatt is – elkerülhetetlen lett, hogy hozzáidomuljunk és kicsit meg is szokjuk Waitit humorát.
Még így is baromi szórakoztató film lett a Thor: Szerelem és mennydörgés, korrekt forgatókönyv, laza humor, remek zenehasználat és színes-szagos, képregényesen harsány látványvilág jellemzik, csakhogy az a koktél, ami elsőre revelációként hatott, másodjára már nem képes akkorát ütni. Amíg a Ragnarökben a hátunk borsódzik az Immigrant Songra a film csúcs-csatájában a szivárványhídon szanaszét csapkodó északi villámisten láttán, amikor ugyanez a konstrukció – csak éppen ezúttal a Guns ’n Roses November Rainjének gitárszólójára –, akkor elkerülhetetlen lesz az ismétlődés-érzés.
Na de lássuk, hol is tart most éppen a Bosszúállók: Végjáték óta nem látott Thor (Chris Hemsworth), a viharisten, aki nem kapott Disney+-os sorozatot, de az eredeti felállásból most már ő büszkélkedhet a legtöbb szólófilmmel. Amikor legutóbb találkozhattunk vele, eléggé elhízva és a depresszióból egy jó kis Thanos-verés erejéig időlegesen kikászálódva pusztította az ellent és a söröket. Mostanra valamennyire továbblépett a korábbi traumáin, ám teljesen nem tudta begyógyítani lelki sebeit, így szabadidejében egy fa alatt meditál, és várja, hogy a Peter Quill (a meglepően karizmátlan Chris Pratt) vezette Galaxis őrzőinek szüksége legyen az ő karizmaira. Ilyenkor feltápászkodik, szétüt mindenkit, akit kell, még mosolyog is hozzá, de érződik a szomorú tekintetén, hogy nem igazán találja a helyét új társaságában. Végül Gorr, az Istenölő (Christian Bale) megjelenése miatt kettéválik a csapat, az Őrzők mennek jobbra, Thor balra, hogy egy univerzumot fenyegető veszély leküzdése során Valkűrrel (Tessa Thompson), Jane Fosterrel (Natalie Portman), Korggal (Taika Waititi) és két sikító kecskével az oldalán visszaszerezze szerelmét és motivációját.
Az előzetes kritikák mind kiemelték Gorrt, mint az MCU eddigi egyik legjobb gonoszát, és bár az aktuális főgonosz alakítása során Bale valóban nem alibizett el semmit, és a tőle megszokott színészi elánnal hozza a lánya halála miatt a fejét istenek meggyilkolására adott Gorr szerepét, maga a karakter viszonylag kevéssé izgalmas. Nem attól lesz különleges egy képregényfilmes antagonista, hogy milyen motivációk miatt vág neki a küldetésének, hanem attól, hogy a történet során akár még szurkolni is lehetne neki. Gondoljunk például a Fekete Párduc Koncolójára (Michael B. Jordan), akinek leginkább annyi a bűne, hogy szembeszegül a főhőssel, és kissé kifogásolhatóak az eszközei, de sem az őt elindító motivációt, sem pedig az általa elérni kívánt végcélt igazán ördöginek beállítani nem lehet). Gorr is lehetett volna egy érdekes karakter, de a mitológiai alakok legyilkolása sosem lép túl nála egy egyszerű bosszútörténetnél, miközben számos érdekes tematikát lehetett volna ezen keresztül tárgyalni a főszereplőjéül egy északi mitológiai istent választó moziban, de itt nem történik ilyen.
Ehelyett viszont kapunk egy isteni fellegvárat, ahol mindenféle mitológiai alak felbukkan Quetzalcoatl-től kezdve az indiai istenekig, és itt aztán kiélvezheti magát a féktelen humorú író-rendező, az itt játszódó jelenetek Rick és Morty-san fergetegesek (Russel Crowe Zeusza imádnivalóan szemétláda), viszont kissé hiányzik mögülük a valódi mondanivaló. Mert miközben Jane Foster harca a rákkal teljesen jó színezet és kontraszt az isteni nagyságú konfliktusokkal szemben, a Nagy Kérdésekről (pl. hogy akkor mégis milyen az istenek és híveik közötti viszony az isteni erőkkel felruházott hősökkel teli MCU-ban) kevésbé képes tárgyalni Waititi, pedig itt azért megkövetelné a téma és az antagonista személye.
Ettől függetlenül soha rosszabb Marvel-filmet! Szó sincs visszalépésről a Ragnarökhöz vagy akár az MCU általános minőségéhez képest, sőt. Csak éppen ugyanazon a viccen nem tud kétszer is ugyanolyan jót derülni az ember, még akkor sem, ha azt ugyanolyan lelkesen mondják el neki, mint első alkalommal.
