Még mindig nem jött el a képregényfilmek Ragnarökje, a Marvel-szekér roboghat tovább – Thor és barátainak legújabb kalandjai nemhogy lassítanák a tempóját, de újabb lendületes lökést adnak a kifulladás jeleit még mindig nem mutató franchise-nak és műfajnak.
A Galaxis őrzőinek második részével mélyebben a Marvel merült a vígjáték műfajában. Jó érzékkel döntöttek úgy a nyerésre álló képregényistálló tulajdonosai, hogy a kevésbé komolyan vehető, kreatív kavalkádot hozó hősök köré lazább filmet épít, messze nem annyira a mostanság divatosabb „komolykodós” hangvételt célozva meg. Az Űrlordék galaxismegmentését rendező James Gunnhoz hasonlóan Taika Waititi filmje szintén a komédikus műfajon belül alkotott maradandót, full őrültre véve a figurát.
A lazább hangvételre a Thor „főszereplésével” kiadott Marvel-shortok remekül tapintottak rá, a legújabb asgardi világmegmentés mellett ugyanolyan nagy hangsúlyt kapnak a szereplők közötti viszonyok, évődések is (a film dialógusait – állítólag – 70-80 százalékban improvizálták a színészek), a Thor: Ragnarök nem elsősorban a képeivel szórakoztat, mint inkább pörgő dialógusaival, amelyek a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetben is jelzik: nem lesz itt gond, szikrázókezű hősünk a legnagyobb ellenfél ütéseit is kibírja, a frizura pedig a csatában épp olyan fontos, mint a szuperkalapács.
A történet (nagyrészt) ott folytatódik, ahol a legutóbbi Thor-túra véget ért: Asgardon csak látszólag ül Odin a trónon, valójában Loki adja ki a parancsokat, illetve magát a főistennek (egészen fenomenális a jelenet, amiben az ál-Odin szemléli perverz gyönyörrel az előző filmeket csípős önreflexióval feldolgozó, Loki mártíromságát bemutató, Hamletet is megidéző színdarabot-a-filmben). Thort látomások gyötrik a közelgő világvégéről, ráadásul egy új fenyegetéssel is szembe kell néznie a kilenc világot összefogó Yggdrasilnak, a Világfának: Odin ezidáig eltitkolt lánya, a halálistennőként pózoló és megnyilvánuló (és a meglepően jól komédiázó Cate Blanchett által játszott) Hela hazatér Asgardra, és nehezvényezvén a tényt, hogy apja teljesen kitörölte a történelemből kegyetlen lányát, világ- illetve univerzum-uralomra tör.
A fő finThorgó Chris Hemsworth-nek végre is lehetősége van megcsillogtatni vígjátéki énjét, de Mark Ruffalo Bruce Bannerje, illetve Hulkja a film abszolút pozitív meglepetései: zöld szörnyként megfelelő ellenfele a szuperhősnek (a képregényrajongók végre megtudhatják, ki győzne egy párbaj során: a viharisten, vagy a genetikai torzszülött), Dr. Bannerként pedig tökéletes „újfiú”, akin keresztül a néző az isteni világ emberekre fenyegető veszélyeivel ismerkedhet meg, és egyúttal, amolyan anti-Crankesen, vigyáznia kell, hogy még a vérnyomása se emelkedjen meg.
Néhol esik csak át a pegazus másik oldalára a Thor 3, egy-két poén túlságosan is imponálni akar a mozibajáró, online kultúrában jártas közönségnek („You had one job!” mondják az egyik szereplőnek, ezt pedig le sem fordítom, mert úgyis mindenki így ismeri), amivel azért ki lehet rángatni a nézőt a film létrehozta hangulatból. Szerencsére általában jól vannak megírva és időzítve a film poénjai, megfelelően vannak adagolva kellemesen idióta kreatív elemek (űrlények, helyszínek), külön szórakoztató a rendező által „hangolt” Korg, aki nyúlfaroknyi szerepében is emlékezeteset alakít.
Az idén is kár volt fogadni arra, hogy megtörne a Marvel lendülete, tovább várjuk (illetve nem igazán) az első igazi mellényúlást, a Thor-trilógia harmadik (és állítólag befejező) darabja látványos, de főleg szórakoztató, helyenként bátor, és remekül „kasztingolt”, emellett önálló filmként azok számára is teljesen érthető, akik esetleg nem szeretnék az összes Bosszúállók-kalandot megnézni előtte. A képregényfilmek halotti Thorát ezúttal is elnapolhajuk, a Marvel pedig idén is elegánsan adta fel a leckét a DC-nek (aki a novemberi Igazság Ligájával bizonyíthat) a többszereplős szuperhősfilmek terén.
