Alig négy éve, hogy az első Fekete Párduc berobbant a mozikba, és megmutatta, hogy igenis van piaci igény egy jórészt színesbőrű szereplőkkel operáló képregényfilmre, amit a film jóval több, mint 1 milliárd dolláros világszintű bevétele is bizonyított. Nem volt kérdés, hogy a Marvel folytatni szeretné a sikerszériát az első részt tető alá hozó alkotókkal, azonban közbeszólt a sors.
A címszereplő szuperhőst, T’challa királyt alakító Chadwick Boseman ugyanis alig két évvel a Fekete Párduc premierje után elhunyt (még 2016-ban diagnosztizálták rákkal), és elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy senki sem szeretné, ha egy más színész venné át Boseman helyét a maszk mögött. Így pedig cseppet sem meglepő (talán éppen ezért is minősül spoilernek az előzeteseket is elnézve), hogy a Fekete Párduc 2 T’Challa (képernyőn kívüli) halálával indít, az viszont már kevésbé volt nyilvánvaló, hogy ez nem csak egy öt percnyi tiszteletadás lesz a történetben, hanem az egész film a gyászfolyamatról fog szólni.
Szuperhősjelmezbe bújtatott királydráma – Ryan Coogler: Black Panther / Fekete Párduc
A Fekete Párducnak nem az az egyetlen előnye a legtöbb mostanában készült Marvel-blockbusterrel szemben, hogy a képregények lapjairól a gyöngyvásznakra teleportáló szuperhősök univerzumának ismerete nélkül is tökéletesen élvezhető. Mellette szól az is, hogy Wakanda új királyának története olyan szuperhősmozi, amelyben végre nem a lassan unalmassá váló emberfeletti képességek révén való világmegmentésen van a hangsúly.
Wakanda hőse és királya egy meg nem nevezett betegségben meghal, testvére, Shuri (Letitia Wright) legbőszebb próbálkozásai ellenére, aki megpróbálja szintetizálni az előző részben felégetett szent növényt, amitől a Fekete Párduc is az erejét nyeri. A fiatal uralkodó halálát követően fehér gyászruhába öltözik az ország (különösen szépek és meghatóak a temetését bemutató, magasztos, gyászos és örömteli képek), a megüresedett trónra pedig édesanyja, Ramonda (Angela Bassett) királynő kerül. A megkeseredett uralkodócsalád konfliktusba kerül a ENSZ-szel, miután többször is támadás éri a felbecsülhetetlen értékű vibránium-készleteket, amit Wakanda továbbra sem hajlandó exportcikként értékesíteni más országoknak, viszont az előző rész óta most már mindenkinek tudomása van róla, hogy az ország birtokában nagy mennyiség van az egyszerre mesés és veszélyes (nukleáris robbanások létrehozására is alkalmas) anyagból.
Ráadásul, mint kiderül, nemcsak Wakandában található vibránium: a tenger alatt a CIA egy másik lerakódott adagra is bukkan, ám mielőtt rátehetnék a kezüket, egy kék bőrű cápazsokékból álló, a titokzatos, szárnyas bokájú Namor (Tenoch Huerta) által irányított sellőkülönítmény lecsap a csapatra, szemtanúkat sem hagyva maguk mögött. A gyanú így Wakandára terelődik, úgyhogy Shurinak, Okoyének (Danai Gurira) és Nakiának (Lupita Nyongo’o) az új fenyegetéssel és az amerikai egységekkel is szembe kell szállnia, hogy a védelmező nélkül maradt afrikai ország biztonságát garantálják.
Most már nem egyszer írtam le, hogy az utóbbi években megjelent képregényfilmek rákfenéje a dagályos játékidő, ezúttal is 2 óra 41 percig teszi próbára türelmünket egy újabb MCU-produkció. Ezúttal azonban – kivételesen – nagyrészt védhető a film hosszúsága (na jó, most is csak úgy mondjuk 2 óra húsz percig, a többi már így is túlzás). Lévén, hogy egyszerre kell a pörgős első rész méltó utódjának lennie, bemutatnia egy teljesen semmiből jövő, különálló népet és fajt (a maja motívumokra felépített, víz alatt civilizálódó Talokanokat), egy komplex, kémkedéssel teli történetet, munkát adni a korábbi rész szereplőinek, és mindeközben méltóképpen tisztelegnie Boseman emléke előtt. Ennyi minden pedig nehezen fér el egy jó ritmusú filmben, és bár Coogler alapvetően minden külön szálat teljesen korrekt és élvezhető módon dolgoz fel, egyben már elég fárasztó lesz az összes (gyakorlatilag kétfilmnyi) történés.
Aki dögös zenére komponált akciójelenetekre vágyik, megkapja – csak éppen kettő között ki kell bírnia egy halom lassabb, dialógusos részt, amikor két szereplő a gyászról beszél. Aki pedig inkább az emberi drámáért ülne be a moziba, annak a továbbra is a minden MCU-filmet kötelezően lezáró csihi-puhit, a főhős és az antagonista közötti, dramaturgiailag ritkán (bár ezúttal igencsak) megokolt, CGI-parádéval megspékelt ökölharcot kell kibírnia. Aki pedig a Fekete Párducot várja, függetlenül attól, hogy bújik meg a maszk mögött, annak is ki kell ülnie szinte két órát, amíg az új, csillogó hacukát kapott hős végre megjelenik a színen.
Dagályossága ellenére azonban a második Fekete Párduc még mindig talán az MCU negyedik fázisának (aminek elvileg ez a lezáró filmje) legjobb alkotása, ez köszönhető többek között annak, hogy a mostanra kissé unalmas zsánerré vált Marvel-humort lényegesen visszafogták a készítők, de annak is, hogy az első rész sikeréről példát véve ezúttal sem egy teljesen fekete-fehér történetet kapunk, amiben a főhősünk jó, a gonoszunk pedig gonosz. Namor egyszerre tud könyörtelen pszichopata és elnyomott népét féltő, érthető döntéseket hozó, békére áhítozó király lenni, de még az előző részben a Párduc Q-jaként megismert, itt már akaratlanul főhőssé előlépett Shuri is egy árnyalt karakter lesz, akinek első, Párducként való megjelenése egyszerre felemelő és baljóslatú (bár a film végén kicsit talán túlságosan is hamar válik bosszúállóból ismét megmentővé).
A zene továbbra is kiemelkedő, bár talán nem képes az első rész energikus, hip-hoppal teli soundtrackjének szintjét elérni; a képek szépek és színesek, a látványtervezés és a kosztümök továbbra is remekül kitaláltak (a maja-leszármazott Talokaniak különösen koherens és érdekes világot kaptak, annak ellenére is, hogy a Marvel Aquamanjeként is ismert Namor és népe könnyen lehettek volna ismétlésszagúak is). És külön dicséretet érdemel az író-rendező Ryan Coogler a filmet lezáró, talán az első olyan marveles post-credit jelenetért, aminek még konkrét dramaturgiai szerepe is van a történetben, ezúttal tehát tényleg érdemes megvárni (legalább az első) stáblista végét, ha már az azt megelőző több, mint két és fél órát sikeresen végigültük a moziban.
Talán nem lesz akkora durranás a második Fekete Párduc, mint az első rész volt anno, de nem is baj, a kötelező körökön mindenképpen túlmutat, izgalmasabb és szebb, mint azt várni lehetett, és, bár ez egyre nehezebbé válik, ténylegesen új színt hozott az egyre inkább túlnépesedett, most már harmincadik filmjét taposó Marvel-panteonba. És szépen is gyászol, fehérben a Feketét, ami egyáltalán nem volt nyilvánvaló.
