A Halványkék szemek gótikus homályt és Poe-i rettenetet ígér, de nem tud többet nyújtani egy thrillerelemekkel átszőtt, kosztümös whodunnit detektívtörténetnél – annak viszont nem rossz.

A napra pontosan 214 éve született Edgar Allan Poe maga sem gondolta volna, hogy mindaz, amit viszonylag rövid és hányatott élete során megírt, kiapadhatatlan inspirációs forrásként szolgál majd évszázadokon át a különböző művészeti ágak – elsősorban az irodalom és az ő korában még nem is létező film –, illetve a tömegkultúra számára. Sőt nemcsak az életműve, hanem az életpályája is, amellyel jól példázható az elátkozott költő mítosza: az alkoholista (egyesek szerint drogfüggő, de ez nem bizonyított) poéta, akinek élete bővelkedik botrányos epizódokban, aki feleségül veszi a saját unokahúgát, különös hangulatú, újszerű műveivel nehezen fogadtatja el magát, hogy aztán tisztázatlan okokból, alig negyven évesen hagyja itt az árnyékvilágot – halhatatlanként. Poe műfajteremtő alkotó, akit a nevével leginkább azonosított gótikus homály, transzcendens rettenet, a baljós fantasztikum és a különösség kultusza mellett egy nagyon is racionális alapokra építkező műfaj, a detektívtörténet atyjaként ismerünk. Annak a bizonyos Poe-i („poesque”) atmoszférának a mozgóképre adaptálása azonban rendkívül nehéz feladat, és keveseknek sikerült igazán jól megragadni az amerikai mester költeményeinek és elbeszéléseinek szellemét, de ez sosem tántorította el a filmipart az újabb és újabb próbálkozásoktól. Legutóbb A holló (The Raven – mi más is lehetne egy Poe-mozifilm címe?) kísérelte meg a márkanév narratív újrahasznosítását, felemás sikerrel – az új évet pedig a Netflix (!) saját gyártású produkciójával kezdhettük (miután ledaráltuk Tim Burton Poe-allúziókkal nem fukarkodó gótikus tiniszériáját, a Wednesday-t).

A Halványkék szemek a fent említett, végül botrányba fulladó életepizódok egyikéhez nyúl vissza, ahhoz a rövid időszakhoz, amikor a szárnypróbálgató ifjú költő az Amerikai Egyesült Államok hadseregének West Point-i katonai akadémiáján szolgált kadétként. Szörnyű haláleset történik itt, az egyik kadét – úgy tűnik – felakasztja magát, az öngyilkossági teóriát azonban árnyalja az, hogy a hullaházban a fiatalembernek sebészi alapossággal eltávolítja a szívét egy ismeretlen tettes. Az akadémia vezetői, az intézmény hírnevének csorbulásától és az esetleges washingtoni politikai retorzióktól tartva, felbérelik a magánéleti tragédiái (feleségének, majd lányának elvesztése) következtében visszavonultan élő nyomozót, Augustus Landort, derítene fényt a rettenetes rejtélyre. Az alkoholproblémákkal küzdő, karcos modorú öreg róka (Christian Bale megbízhatóan színvonalas alakításában) kénytelen-kelletlen kötélnek áll, és elég hamar segítőtársra lel egy csavaros észjárású, poétikus lelkületű tanoncban, egy bizonyos Edgar Allan Poe-ban.

A film egyik legfőbb erénye a verseit álombeli látomásai alapján író, enyhén anyakomplexusos, melankolikus és izgága költőt megformáló Harry Melling színészi játéka – nem lennénk meglepve, ha az elkövetkezőkben neve feltűnne a különböző szakmai díjvárományos jelöltlistákon (Bale és Melling mellett a szereposztásban találjuk Charlotte Gainsbourgot, Gillian Andersont, Lucy Boyntont és Toby Jonest is). Kettejük nyomozásának hátterét a szeles, borongós, havas New York állambeli táj képezi, és a borzalmas gyilkosság, a kivágott szív mellett egyéb Poe-i rekvizitumok is feltűnnek (bármily hihetetlen, röpke pillanatra még egy holló is), a történet pedig tele van sötét fordulatokkal, többrendbéli gyilkossággal, betegességgel, éteri szerelemmel, okkultizmussal, misztikummal, kísértő múltbeli árnyakkal, egyszóval minden adott ahhoz, hogy az amerikai poétának ne csak az alakja, hanem a szelleme is uralja a vásznat. Mégis, a gótikus-ködös hangulat sem fedheti el, hogy a Halványkék szemek nem lép túl egy korrekt módon összerakott, mérsékelten izgalmas, kosztümös rejtvényfejtő whodunnit bűnügyi történet műfaji keretein – bár a végén bekövetkező lélektani és narratív csavar kétségkívül javít az összképen.

Scott Cooper filmje ugyan kreatív módon igyekszik használni egyes Poe-hoz köthető motívumokat, ezek azonban többnyire megmaradnak a „díszletezés” szintjén, vagyis egyfajta nézőcsalogató ürügyként szolgálnak – ennek a magyarázata pedig alighanem az, hogy a film nem Poe művei alapján készült, hanem Louis Bayard azonos című regényének adaptációja. Aki nem ismeri az író-költő életművét vagy nem végez némi utólagos kutatómunkát, annak fel sem tűnik, hogy a verssorok, melyeket az ifjú Poe recitál szerelmének, Leának, a filmben elhangzó állítással ellentétben nem a Lenore című költeményből származnak, nem is Poe írta őket és a szóban forgó vers nem is tartalmaz a címadó halványkék szemekre vonatkozó utalást (ráadásul a szerző a cselekmény ideje, azaz 1830 után jó másfél évtizeddel vetette papírra) – annál inkább Az áruló szív című novellát idézik. A nyomozó neve pedig előfordul egy másik szövegben („egyszer írok magáról valamit”), a Landor házában, de vajmi kevés köze van a filmbeli karakterhez. A Halványkék szemek mindazonáltal kellemes (és a Netflixtől üdítő módon, mindenfajta kötelező woke-izmustól mentes) egyszeri nézemény a komorabb tónusú bűnügyi történetek kedvelői számára, amely után – ha nem túl nagy elvárásokkal ülünk a képernyő elé – nem szól a holló: „Sohamár!”