A netflixes Az áttörés nem akar teljes mértékben beilleszkedni a nordic noir krimik stílusába, ami egyaránt válik hasznára és kárára.
Svédország második legnagyobb bűnügyi nyomozását (az első helyen a Palme-gyilkosság áll), egyszersmind Európa első családfakutatással feltárt ügyét mutatja be A híd epizódjainak stáblistájáról ismert, a műfajban tehát jártasnak számító Lisa Siwe rendező. A forgatókönyvet Anna Bodin újságíró és Peter Sjölund családfakutató, DNS-szakértő azonos című könyve inspirálta – a két szerző szabadon és bőkezűen módosított verziói is szereplői a sorozatnak. Az áttörés érdekesen bánik a valódi dráma megragadásának és tálalásának módszerével: leginkább a főszereplők fiktív magánéleti történései adják az érzelmi fájdalom élét, viszont az áldozatok (Adnad, akit Marley Norstad játszik, és Gunilla, akit Anna Azcárate testesít meg) családjainak tragédiája is egy erős tényező a húsbavágóan rezignált hangulat megteremtésében. Nemcsak ezen a szálon figyelhető meg, hogy az alkotás szinte ugyanolyan mértékben támaszkodik a valós és fiktív elemek keverékére annak érdekében, hogy nyomasztó érzelmi hatást generáljon, de ezzel enyhe disszonanciát is kelthet azokban, akik az „igaz történetre” kíváncsiak.

A nagy népszerűségnek örvendő sorozat a 2004-es linköpingi kettős gyilkosság felgöngyölítésének tizenhat évét zsúfolja négy részbe, és így is képes tartani az északi krimitempót – olyannyira, hogy a miniszéria majdhogynem olyan hosszúnak tűnik, mint a tényleges vizsgálódás. A megrázó alaptörténetet és a szinte már „döglött aktának” nyilvánított ügy talán legerőteljesebb dramaturgiai faktora a hétköznapiság, ami egy indokolatlan, váratlan, lesújtó tragédia kapcsán csak nyomatékosítja a reménytelenség érzetét. A látvány, a díszlet, a karakterek és az epizódonként ismétlődő intro is tűpontos lenyomata a mindennapi életnek, ami nem hagyja feledni, hogy egy kisfiú és egy középkorú nő fényes nappal való megkéselése éppúgy az élet része, mint a csöpögő csap vagy a kihalt utcák.

Annak ellenére, hogy a főbb szereplők is belesimulnak a teljes hétköznapiságba, nem szabadulnak a műfaj lejáratott sablonjainak börtönéből. Adott az ügyet megoldani vágyó nyomozó, John (Peter Eggers), aki elköveti az egyik legnagyobb hibát, amelyet szakmáján belül megtehet (legalábbis egyéb filmek alapján): ígéretet tesz a gyászoló családoknak, hogy mindenképpen elfogja az elkövetőt. Amikor a gyilkosság megtörténik, épp gyermeket vár a felesége, egy epizóddal később pedig már azt láthatjuk, hogy osztott felügyelettel nevelik kamasz fiukat. John addigi élete tragikus hirtelenséggel ér véget, amikor rátalálnak a holttestekre: élete következő tizenhat évét a nyomozáshoz igazítja, és csaknem beleőrül a gyilkos felderítésének vágyába. Rajta kívül felbukkan a tipikus karakterek leltárából a minden lében kanál sajtós és a meg nem értett zseni, a családfakutató Per (Mattias Nordkvist) is: a férfi nem szűnik hangoztatni, hogy a genealógiai módszer, amelyet ő használ, milyen forradalmi, és senki sem érti, hogy mennyi potenciált rejt magában. Ezzel az egyetlen gond, hogy amikor a komplex és minden kérdésre választ adó technikát és műveletsort magyarázza, mindig ugyanazt a két-három mondatot ismétli. Így a nézők, akiket már csak a cím miatt is arra kondicionáltak az alkotók, hogy az áttörés módjára, kivitelezésére, mibenlétére fókuszáljanak, kifejtés helyett csak egy reklámfilmet kapnak a módszerről. Látják, ez egy forradalmian új találmány, amely megkönnyítheti az életüket, személyes és szakmai síkokon egyaránt alkalmazható, az elégedettség eléréséért nem kell mást tenni, mint igénybe venni ez a szakemberek által kidolgozott, alapos, úttörő szolgáltatást. Azt nem fejtik ki eléggé, pontosan mi a módja és menete, de legalább a magasztalását nem fogják vissza.

Azok a PR-szövegek, amelyeket Az áttörésről olvashatunk, javarészt igazak: újfajta krimi, ilyet nem igazán láttunk. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a bűneset leginkább csak téma szinten jelenik meg, a széria tényleges műfaja a dráma. A pszichológiai folyamatok, a gyász, a reménytelenség, a nyomozó görcsös megoldási kényszere, a családon belüli dinamikák több időt kapnak, mint a tényleges nyomozás, amelynek inkább a hatásával, semmint a folyamatával szembesülünk. A krimi ugyanis általában a rejtéllyel, a hiányzó puzzle-darabkákkal bírja maradásra a nézőt, és az minél váratlanabb, szövevényesebb és bonyolultabb, annál nagyobb hatással bír. Az a bizonyos darabka általában az elkövető kiléte, indítéka, az áldozat(ok) személyazonossága, a bűncselekmény kivitelezése, vagy bármilyen történetelem, amire az alkotás rávezetne minket – például az a bizonyos címbéli áttörés, ami megoldja a több mint másfél évtizedes rejtélyt. Esetünkben a krimi nem operál a titok potenciáljával – az első részben megismerkedünk az áldozatokkal és családjukkal, azt is látjuk, ahogy valaki azt írja egy cím nélküli Word-dokumentumba, hogy ölnie kell, végignézzük a két járókelő megkéselését. Az egyedüli titok a gyilkos a kiléte, amelynek felfedését olyan szemtelen és primitív félrevezetéssel odázzák el az alkotók, hogy talán ennek a bevállalása a legmeglepőbb fordulat a minisorozatban.

A fent kifejtettek miatt nem meglepő, hogy egy-két feszültebb jeleneten kívül Az áttörés mellőz mindennemű katarzist. A sorozatra amúgy is bevallottan inkább a mély drámaiság jellemző, ami kiterjed a széria minden részére, hiszen a marketing szerint Siweék sorozata azzal reformálja meg a bűnügyi filmek zsánerét, hogy az emberi, lelki tényezőket hozza előtérbe. Ezek valóban kitöltik az alkotás egészét, de annyira, hogy nem is hagynak helyet semmi másnak – olyan dolgoknak sem, amelyek a sorozat hasznára válnának.