A híd első évada nemcsak a skandináv televíziózásban tette szinte megugorhatatlanul magasra a lécet. És bár sem a második, sem a harmadik évad nem tudta megismételni a kezdőszezon – végső soron nagyon is egyszerű és átlátható – komplexitását, az a bizonyos léc megrezdült ugyan, de a helyén maradt.
Aki sorozatrajongóként most ismerkedne a skandináv krimik világával, és a „beavatásra” leginkább megfelelő szériát keresné, az kezdje A híddal. Vagy az Egy gyilkos üggyel (dán címe Forbrydelsen, angol címe The Killing), tapasztalt skandinávológusok körében szűnni nem akaró vita tárgya, melyik a nagyszerűbb, de hogy ez a két sorozat a műfaj csúcsa, az nem kérdéses. És bár mindkettőben ott van jóformán minden stílusjegy, amit a nordic noir felmutatott és felmutathat, A híd (Bron/Broen), a maga lenyűgöző, hideg-kékes tónusú vizualitásával, valamint karaktereinek összetettségével és különösségével a nagyon erős mezőnyből is kimagaslik, talán a Forbrydelsenhez képest is – mondjuk – fél fejjel. Az ötlet – miszerint egy gyilkosságot olyannyira határvidéken követnek el, hogy két ország nyomozói együttesen kénytelenek az ügyet felgöngyölíteni, mert nem egyértelmű, melyik állam hatóságainak feladatkörébe tartozik – olyan inspirálónak bizonyult, hogy mindjárt két remake is készült belőle: egy, amelyik az amerikai-mexikói határon játszódik (A híd/The Bridge), és egy, amelynek helyszíne a Nagy-Britannia és Franciaország közötti csatornaalagút (The Tunnel/Az alagút).
Az a bizonyos körmönfont gyilkosság az első évad első epizódjában azt jelenti, hogy a Koppenhágát Malmővel összekötő Øresund híd (mellesleg Európa legnagyobb közúti hídja, közel nyolc kilométer) kellős közepén, a Dániát Svédországtól elválasztó határvonalon egy női holttestet találnak, de úgy, hogy a test felső és alsó része különböző országokba „lóg bele”. Illetve – és most szpojler következik, nem utoljára ebben az írásban – nem is egyetlen holttest ez: két külön női hulla összeillesztett részeiről van szó, egyikük egy svéd politikusnő, másikuk egy dán prostituált, a kérdés az, hogyan és mivégre kerülnek össze.
Ekkor ismerkedünk meg azzal a felállással, amely A híd első két évadának fő aduja volt: a filmtörténet egyik legszerethetőbb detektívpárosával. Saga Norén (Sofia Helin alakításában), a malmői rendőrség szupernyomozója (valaki összeszámolta már, hányszor hangzik el a három széria alatt a „Saga Norén, Länskrim, Malmö” – szabad fordításban: „Saga Norén, malmői gyilkossági csoport” – telefonos bejelentkezés?) elüt mindattól, amit egy rendőrtisztről – a műfaji előzmények alapján – gondolnánk. Az, hogy a „szőke ciklon” külső mögött egy Sam Spade-et megszégyenítően kemény detektívet ismerünk meg, csak az alap: a svéd nyomozónő valószínűleg a műfajtörténet első, autista jegyeket mutató bűnüldözője. Viselkedészavaros és érzelmi deficites, végletekig őszinte, magányos és ebből fakadóan rendkívül sebezhető nő, aki nagyon lassan jut el odáig, hogy dán partnerében, Martin Rohdéban felismerje az emocionális-lelki értelemben vett társat, már-már barátot. A Kim Bodnia alakította Martin ugyanis látszólag épp az ellentéte: életszerető, kicsit bohém, nagyszívű férfi, ötgyerekes családapa, akinek a tetteit nem mindig a hideg szakmai profizmus irányítja; „emberből van”, ahogy mondani szokás, ez is lesz a veszte. És ha már Martin veszténél tartunk: a harmadik évad legfájóbb hiányérzete épp az ő távollétéből fakad: A híd varázsát jelentős részben a kettejük interakciója adta, és ezt Saga harmadik évadbeli új, szintén dán nyomozótársának, Henriknek a színre lépése sem képes pótolni. (Hogy miért hiányzik a legújabb epizódokból Martin? Mert épp börtönben ül – de hogy miért, azt egyelőre fedje jótékony homály.)
A harmadik évad egy nem kevésbé ördögien megtervezett gyilkossággal nyit, mint az első: az ismeretlen gyilkos az asztalt körülülő, „tökéletes családot” mintázó játékbabák közé rejt el – egy „valódi” meggyilkolt nőt. Hamarosan kiderül, hogy a hölgy boldog házasságban él... a feleségével, akivel közösen neveli a korábbi, „heteroszexuális házasságából” származó gyerekét; emellett melegjogi/genderügyi aktivista, az első ún. semleges nemű óvoda alapítója Dániában. Ezzel meg is érkeztünk a skandináv krimik egyik legfontosabb jellemzőjéhez, amelynek jelentős részben pozitív kritikai visszhangját is köszönheti a műfaj: az aktuális társadalmi problémák iránti érzékenységhez. Ha sok északi detektívtörténetet olvas vagy néz az ember, egy idő után az a benyomása támadhat, hogy egyfajta társadalomkritikai példatárat lát, a derék skandinávok pedig mintha kínosan ügyelnének arra, nehogy kimaradjon egy is a közvéleményt jelenleg foglalkoztató nagy kultúrharcos „ügyek” közül (nem lepődnék meg, ha A híd következő évadának – ha lesz olyan – a migránskrízis lenne az egyik témája).
Az első évadban rögtön öt ilyen kérdés is tematizálódik, a törvény előtti állítólagos egyenlőtlenségtől a hajléktalanokig, a másodikban egy ökoterrorista csoport ténykedése, vagyis a környezetvédelem problémája áll a középpontban, ezúttal pedig a hagyományos családfogalom megváltozása, a nemi szerepek és a szexuális kisebbségek jogainak kiterjesztése által támasztott kihívások. Előkerül egy, a tradicionális családmodellt védelmező elszánt családanya, aki éles hangú videóblogot vezet, és úgy tűnik, a gyilkosságoknak köze lehet a munkásságához, ha másként nem, hát inspirációként. De A híd-széria edzett nézőiként már sejtjük, hogy a társadalmi kontextus legfennebb táptalaja lehet a változatos módokon elkövetett bűntényeknek, nem közvetlen kiváltó oka: a Gonosz mindig a személyes élettörténetekben rejtőzik.
Arra viszont jó alkalmat teremt a bűn „társadalmiasítása”, hogy – a karaktereken keresztül – szembesüljenek az eltérő álláspontok és különböző kulturális minták. A dánok és svédek egymással kapcsolatban szorgosan ápolt sztereotípiáinak jelenléte már az első évadtól humorforrásként (is) működött, és mintha a két főszereplő – a végletekig elrajzolva – mintegy megtestesítette volna ezeket. A harmadik évadban Saga kezdetben egy – rá egyébként fizikailag is némiképp hasonlító – dán kolléganőt kap maga mellé, aki érezhetően lesújtó véleménnyel van a svéd szomszédok politikai korrektségéről, és ezt pikírt megjegyzések formájában nem is rejti véka alá. Ő azonban viszonylag hamar – itt most meg nem nevezett okokból – kikerül a képből, az új dán partner, Henrik (Thure Lindhardt) pedig legalább annyira problémás figura, mint maga Saga. Például kezdetben elhűlve figyeljük, hogy – úgy tűnik – elkötelezett családapaként szingliklubokba jár, hazatérve pedig teljes természetességgel osztja meg kalandjait a feleségével: szóval lappang itt egy nagy titok, de persze szépen lassan leesik a nézői tantusz is.
Az északi noir nagy invenciója, hogy a detektívnek magánélete is van, és nem csak oly módon, ahogyan a sok szempontból műfaji előzménynek számító hard boiled krimik nyomozóinak. Itt már nem az amerikai noir-mitológia többé vagy kevésbé alkoholista, érdes modorú kívülállóiról van szó: a skandináv detektív szerves része egy szociális viszonyhálónak, vannak rokonai, élettársa(i), gyerekei, ismerősei – és mindenek előtt hétköznapi problémái, amelyeknek jelentős része pont az előzőekhez kapcsolódik. Sagának például feltűnik az anyja, akivel évtizedek óta nem tartja a kapcsolatot, és felbolydul az egész, elfeledni kívánt múltja, amelyből lassan adagolva ezt-azt megtudunk – nem túl sokat és nem egyértelműen, de eleget ahhoz, hogy megértsük ennek a történetszálnak a kardinális jelentőségét. Pontosan az anyaszálon keresztül tárul fel leginkább a skandináv krimi egyik sajátossága (amellett, hogy a második évadban már kaptunk némi ízelítőt belőle, Martin bűnössége révén): a magánéleti vonatkozásoknak nem csak illusztratív szerepük van ebben a rendkívül szerteágazó, számtalan mellékleágazással rendelkező narrációban, hanem a cselekmény tevőleges mozgatórugói, sokszor magát a nyomozófigurát sodorva veszélybe, lelki összeomlásba vagy éppen gyanúba (ez esetben Sagát egyenesen saját anyja meggyilkolásának gyanújába).
Maga a detektív személyesen érintetté válik a bűntényben – Saga itt szeretett főnöke révén, akit a titokzatos gyilkos elrabol –, és szinte pontosan ugyanaz vonatkozik rá is, mint a többi szereplőre: lehet belőle áldozat és gyanúsított, könyörtelen üldöző és űzött vad, minden emberi gyarlósággal-esendőséggel megáldva vagy megátkozva. És ez a vonatkozás – a végül remekül összeálló „séma” szerint működő gyilkosságsorozat kicsit nyakatekert motivációja mellett – A híd harmadik évadának gyenge pontja: mind Saga, mind Henrik magánéleti pokla olyannyira lezáratlan marad, hogy ezeket a szálakat csakis egy következő évaddal lehet elvarrni.
És mi tagadás, egyáltalán nincs ellenünkre, hogy hamarosan ismét meghalljuk felcsendülni a Choir of Young Believers mindhárom évadot „kiszolgáló”, éterien szép főcímdalát.
