Ahogy a Mandalóri esetében is jót tett a Star Wars-univerzumnak a műfaji gyökerekhez való visszatérés, úgy a Transformers-franchise is végre meglépte, amit a sokszázmillió dollárból készült, legtöbbször Michael Bay-vezényelte, CGI-animált „filmek” nem mertek, és a nyolcvanas évek után ismét egy animációs mozifilmmel jelentkezik. Ami ugyan nem kevésbé játékreklám, de legalább néhány fokkal élvezhetőbb, mint „élőszereplős” elődei.
A Transfomers talán mindig is a legőszintébben kommerciális indíttatású rajzfilmes projekt volt a mostanra klasszikusnak (de a mai 30-40 évesek számára legalábbis nosztalgikusnak) számító ’80-as-’90-es évekbeli amerikai rajzfilmes felhozatalból, ugyanis egy percig sem titkolta, hogy nem érdekes történeteket akar elsősorban elmesélni, hanem minél többféle, robotból autóvá, repülővé, egyéb járművé, vagy éppen boombox-szá és egyéb használati tárggyá átalakuló játéknak bemutatkozási platformot biztosítani. A recept pedig tagadhatatlanul működött, az eredeti sorozat négy évad és 98 epizód után fejeződött be, és időközben még egy egész estés, moziban bemutatott résszel is növelte a Hasbro játékgyártó bevételeit (nem is beszélve az azóta dollármilliárdokat fialó filmes franchise-ról).
Pont ez utóbbi lényegesen megosztóbb alkotás volt, mint amennyire az ember egy Transfomers rajzfilmtől elvárná. No nem amiatt, mert éppen a főgonosza, a mindent megzabáló robotbolygó, Unicron lett Orson Welles utolsó szerepe, hanem amiatt, hogy a Hasbro, új kiadású játékrobotjait reklámozandó le akart számolni a régi, a gyerekek által megszokott főszereplőkkel, ezért aztán szinte megszámlálhatatlan mennyiségben ömlött itt a robotvér (vagy dízelolaj), és olyan közönségkedvenc karakterek is az örök mátrixmezőkre távoztak, mint Optimus fővezér.
A Transformers Egy rendezéséért felelős, igazi CGI-animációs veterán Josh Cooley is azok közé tartozott, akiket gyerekként traumatizált a piros-fehér-kék kamion-mellkasú, megnyugtatóan mély orgánumú (az eredeti sorozatban és később, évtizedeken át, többek között még a Bay-filmekben is Peter Cullen adta hozzá a hangját) Optimus halála, így tudatos döntés volt részéről, hogy a fővezér és ősellensége, Megatron előtörténetét elmesélő animációs filmben jóval kevesebb lesz a robothalál. Amiben viszont mégis hasonlít a 2024-es kiadás az 1986-oshoz, az a felsorakoztatott neves szereplőgárda: a régi verzióban olyanok kölcsönözték hangjukat egy-egy robotnak, mint a már említett Welles, a Star Trek Spockja, Leonard Nemoy, az akkoriban a Nulladik órával és sztárstátuszba katapultált Judd Nelson, vagy éppen a Monthy Python-alumnus Eric Idle. Ehhez képest az új kiadásban Chris Hemsworth, Scarlett Johansson, Keegan-Michael Key, Steve Buscemi, Laurence Fishburne, Jon Hamm és még sokan mások ültek a mikrofonok mögé – az már egy teljesen más kérdés, hogy aki magyar szinkronnal nézné meg a Transfomers Egyet, annak mindez egyre megy.
Nekik marad a történet és a látvány, amelyek közül szerencsére egyik sem olyan agyzsibbasztó, mint az a minden minőségi film antitéziseiként működő, Michael Bay-rendezte, ki tudja hány részt megérő Transfomerekre jellemző volt. A történet hangvételéből és egyszerűségéből érezhető, hogy ezúttal elsősorban nem a még fel-nem-nőtt 30-40 éves „gyerekek”, hanem ténylegesen a mostani fiatalok a célközönség, egyúttal pedig nem a franchise korábbi nézőit (és potenciális vásárlóit), hanem inkább az újakat igyekszik megszólítani a Hasbro, és egy eredettörténetet kapunk, amiben eredet ugyan tényleg van, eredetiség viszont egy jottányi sem.
Orion Pax (Hemsworth, magyar hangja Makranczi Zalán) egy átalakulásra képtelen bányászrobot, aki bizony (ki nem találnánk) többre vágyik az élettől! Ezért mindenféle kalamajkába sodorja magát és legjobb haverját, D-16-ot (Brian Tyree Henry, magyar hangja Gémes Antos), többek között egy gyorsulási versenybe is beszökik, és ezzel egészen a csupafém bolygó, a Kibertron ötvenedik szintjéig fokoztatja le magát és D-16-ot. Itt azonban az egyedülléttől kissé megkattant robot, B-127 (Keegan-Michael Key, illetve Pál András) segítségével olyan információra lelnek, ami egészen más megvilágításba helyezi az aktuális fővezér, Őrszem (Jon Hamm/Széles Tamás) által terjesztett narratívát az évekkel korábban, nagy csatában elhunyt transzformer-fővezérkarról, és az azóta fennálló, kaszt-jellegű társadalmi berendezkedéséről. A történet végkövetkeztetése pedig szokás szerint: a jók mindig győznek, a kitartással el lehet érni a célt, „a valódi erő benned van” – és az összes többi megszokott lózung.
A sztoriban tehát mindenkinek a megszokott szerepe van: a gonoszok gonoszak, a főszereplő jóindulatú lázadó, a simulékony politikus valójában áruló, a comic reliefnek be nem áll a szája, a rózsaszín robot meg csaj (bár, hogy ez utóbbi szereplő léte, illetve a rajzfilmben szereplő nők kis száma mit jelent a robotok társadalmára és szaporodására nézve, abba inkább ne is gondoljunk bele). Az egyedüli, kicsit legalább érdekesebb karakter a D-16-é, akiről ugyan a legelejétől foga sejteni lehet, hogy valójában ki lesz belőle, és hogy nem éppen olyan joviális, mint amilyennek mutatja magát, kissé erőltetett, de még így is hatásos karakterfejlődése van annyira hihető, mint amennyire annak idején Anakin Skywalkeré volt a prequel-trilógiában. Mindenki más tökéletesen sematikus, ami egyrészt elvráható egy gyerekeknek szóló, elsősorban játékok eladását szolgáló rajzfilmtől, másrészt viszont például a hasonlóan cinikus célú, indokolatlanul jól sikerült Lego-film megmutatta, hogy ezt a kiszámíthatóságot bőven fel lehet oldani iróniával, humorral és épp csak egy csipetnyi önreflexióval. Humor terén különösen közepes a Transformers Egy, talán egy-két olyan mondat van, amin konkrétan felnevetett az általam látott vetítésen a szinte kizárólag gyerekekből és szülőkből álló közönség, a többi poén a mára kifejezetten unalmassá vált Marvel-sémára épül.
A látvány szerencsére a helyén van, időnként egészen gyönyörű helyszíneket animáltak a készítők, a szereplők krómos csillogása, a fémváros organikussága legtöbbször kifejezetten jól esik a szemnek, arról nem is beszélve, hogy maguk a színes robotok is mennyivel jobban néznek ki, mint Bay lelketlen, értelmezhetetlen testfelépítésű monstrumai. Az akciójelenetek viszont itt is kissé túltoltak – nem hiszem, hogy akár felnőtt, akár gyerek érdemben követni tudná, hogy ki lőtt le kit, ki hol ugrott honnan hova, vagy éppen melyik eltörhetetlen robot áll győzelemre a másik eltörhetetlen robottal szemben.
Mindezen hiányosságaival együtt is teljesen okés film a Transformers Egy, messze jobban áll neki a színes animáció, mint a szürke CGI-élőszereplő keverék, és az is, hogy elsősorban az igazi gyerekeknek akar tetszeni. A történet kommersz, de korrekt, a szereplők klisések, de nem buták, a látványvilág pedig kellően gazdag. Egy egész estés játékreklámtól pedig ez nem is olyan kis teljesítmény.
