[Cannes 2023] Ha már azt hitted, hogy nem lehet tovább fokozni a wesandersonságot, akkor tévedtél.
Van egy olyan rémálmom, amitől hidegen verejtékezve ébredek meg, ha meglátogat éjjel: a filmművészet meghalt, de nem szabad eltemetni, valaki képeslapokat küld a nevében évente a finanszírozók, a kritikusok, a nagyközönség és a film közeli hozzátartozói (a színház, az irodalom, a zene, a fotográfia, nem ebben a sorrendben) megnyugtatása végett. Ilyen képeslap Wes Anderson Asteroid City című filmje is: színes, evokatív, túlcsordul egy nem létező világ iránti second-hand nosztalgiától, de amikor megfordítod, rájössz, hogy a rendező igazából nem akar odahívni senkit, csak kérkedni akart azzal, hogy ő már ott van. Pusziltat.
Az Asteroid City minden eddigi Anderson-filmnél túlzsúfoltabb, barokkosabb, játékosabb, cukibb. Már rég nem kísérletezik, inkább minden motívumot megpróbál beletuszkolni eddigi filmjeiből: a félszegen kedves, diszfunkcionális családot, a csetlő-botló kamaszszerelmet, a kockafejeknek/ről szóló humort, no meg egy csomó remek színészt (csak Bill Murray hiányzik a manézsból, de ő nagyon). De mialatt jólesően elmerülünk Robert D. Yeoman operatőr gyönyörű, Kodakra forgatott, sivatagszínűre virazsírozott képeiben, nehéz elhessegtetni az érzést, hogy ez a film nem egy történet, hanem csak egy illusztráció. Egy olyan kifestőskönyv, amit Anderson előre kifestegetett.
Az 50-es évek legelején vagyunk, ami nem csak színeiben, formatervezésében és zenéjében tökéletesen és gyorsan idézhető időszak, hanem a háború utáni hurráoptimizmus kora is Amerikában. Tökéletes képeslapéra. Egy pici városka van születőben egy arizonai meteoritkráter körül, ide hivatalosak az ország legokosabb kockafejei szüleikkel együtt a kamasz feltalálók fizikaversenyére. Esélyünk sincs neveket megjegyezni: olyan gyorsan követik egymást a tökéletesen beállított és koreografált jelenetek, hogy a cselekmény nélkülöz bármiféle dramaturgiát, inkább egyféle felsorolás lesz belőle. Hiszen mindenkivel foglalkozni kell egy kicsit, mielőtt továbbugrunk a következő részre. Ezeket a számozott részeket egyébként feliratban is jelzi Anderson, sőt, az egész film kap egy reflexív kerettörténetet, amiben az Asteroid City című darab íróját látjuk (Edward Norton), amint dolgozik, ezáltal a szerző egyértelműsíteni próbálja oly áhított auteur-i pozícióját is, de mivégre? Attól kevésbé látszik megcsináltnak, hogy a szerző beismeri a megcsináltságot. No meg ezt nem is film a filmben, hanem akkor már inkább film a színdarabban, Anderson ugyanis nagyon színházi képekben fogalmaz: minden színész a néző felé fordulva beszél, ennek érdekében néha még a térélményt is feláldozza, mélységélesség nélkül lapítja össze. Mint egy képeslapot.
Még a kovidra és a karanténra is reflektál röviden, amikor egy váratlan és megmagyarázhatatlan esemény következtében az elnök bekeríti a kisokosok társaságát, még kitelefonálni sem szabad a sivatagból. S ahogy az ilyenkor lenni szokott, mindenki megpróbál valamit kezdeni magával unalmában. Kölykök a kölykökkel, szülők a szülőkkel. Scarlett Johansson karaktere például megmutatja a melleit pár képkocka erejéig, a kis zsenik pedig elvileg elkezdenek észrevétlenül felnőni. Csak nem sikerül nekik – mint ahogyan magának Wes Andersonnak sem. A rendező mára már annyira magabiztosan hagyja magát és filmjét sodortatni a rutin és a jól begyakorolt stílus – no meg állandó alkotótársai – által, hogy nem is látja értelmét semmiféle megújulásnak, változásnak, mindössze ugyanazoknak az elemeknek a remixét valósítja meg újra és újra.
Szó se róla, roppantul szórakoztató alkotás az Asteroid City, sőt, valószínűleg többször is megnézhető, olyan gyorsan pörögnek az Anderson-diafilm állókockái. Még odáig is elmerészkednék, hogy ez egy igazi feelgood-mozi. Mise en scène-ben verhetetlen Anderson. Csak nem árt tudatosítani, hogy a tökéletesen fülbemászó dallamok, a szemet simogató színek és a kedves, szeretnivaló színészek (Tom Hanks!) ellenére ez egy roppantul kiüresedett konstrukció. Egy gyönyörű képeslap egy képeslapról – amitől csak a hiányérzetünk lesz nagyobb.
