„Az árulások a háborúban gyermetegek a békeidőben elkövetett árulásainkhoz képest”* – írja a sivatagkutató Almásy László egy karácsonyi bonbon papírjára, míg a szeretőjére vár – és egyben meg is fogalmazza Az angol beteg egyik tételmondatát.
Már az előzetes alapján sejteni lehetett, hogy az eredeti Mad Maxet is jegyző George Miller harminc évnyi maxtelenség után nagyon szórakoztató és látványos esztelenséggel kelti életre mai technikával és filmes nyelvvel a sivatagi pusztaságban száguldozó egykori rendőr karakterét. De hogy ekkorát üssön ez a film, arra nem lehet eléggé felkészülni.
Egy különös szervezet tagjai elhunyt személyek helyét veszik át hozzátartozóik kérésére, pénzért. Egy férj úgy küzdi le az unalmat, hogy ismeretlenként kezdi szemlélni környezetét. Családi road movie Chiléből válni készülő szülőkkel és két gyerekükkel, valamint egy vérbő dél-koreai bosszúfilm. Alább néhány rövid kritika a TIFF utolsó napján még megnézhető filmekről.
Szappanoperába oltott humanista (feminista?) tanmese, csodaszép képekkel és elragadó arab dallamokkal. A Lüszisztráté-történet komolyabb, összetettebb változata, egy Törökországban megtörtént eseménnyel ötvözve. Az ötlet kísértetiesen emlékeztet a néhány éve készült Abszurdisztánra, mégis érdemes megnézni Mihăileanu új filmjét.
Thomas Edward Lawrence ezredes önéletrajzában folyamatos hézagok találhatóak. Ha egy kontár rendező filmesíti meg az életét, biztosan pátosszal körbelengő, pasztellszínű, szélesvásznú, közel-keleti Elfújta a szél kerekedett volna ki a dologból. David Lean azonban a kor modernista hangulatát megszimatolva, egészen újfajta hollywoodi héroszt kreált. Az eredmény 7 Oscar-díj.
Az orientalizmus kétség kívül reneszánszát éli napjainkban, a divat bizonyos szintjeitől kezdve a könnyűzenén át egészen a filmművészettel bezárólag. Legyen bár szó a távol-keletről átszüremkedő spirituális horrorműfajról, vagy éppenséggel a Jafar Panahi és Abbas Kiarostami fémjelezte iráni újhullámról, a kilencvenes évek második felétől ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés irántuk.
Az én generációm – az érett kommunista társadalom média-blokádjának kontextusában – még a vad oldalra tett kirándulásként fogta fel a tucat-horrorfilmeket és a csapatos videó-nézést. Talán ezért is tűnhetett valószínűtlennek a memóriánkba égett fejszés üldözések visszatérte, de amint Danny Boyle 28 nappal később című filmje vagy az Azonosság maga bizonyítják, a minimál dramaturgia, az alulvilágítottság és a nyolcvanas évek speciális effektus-mentessége működőben van.
