Átok, de kinek? – Takashi Shimizu: The Grudge 2. / Az átok 2.

2007. március 20.

Amikor az európai és amerikai közönség először találkozott a 90-es évek japán horrorfilmjeivel, a hatás sokkoló volt. Az egyrészről Hitchcock lábnyomában egyensúlyozó, másrészről slaggal vért locsoló nyugati horrorok után alapvető újdonságot jelentett az a típusú lélektani rémület, amelyet a keleti rendezők ránk uszítottak. Előbb-utóbb azonban mindenből kifogy a lendület.

A homokdűnék filozófiája – Nacer Khemir: Bab' Aziz / A sivatag hercege

2006. augusztus 15.

Az orientalizmus kétség kívül reneszánszát éli napjainkban, a divat bizonyos szintjeitől kezdve a könnyűzenén át egészen a filmművészettel bezárólag. Legyen bár szó a távol-keletről átszüremkedő spirituális horrorműfajról, vagy éppenséggel a Jafar Panahi és Abbas Kiarostami fémjelezte iráni újhullámról, a kilencvenes évek második felétől ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés irántuk.

Mesebeszéd – Tímár Péter: A Herceg haladéka

2006. április 20.

Mi tagadás, a Le a fejjel! rendezése és a Na végre itt a nyár!-ban való közreműködése óta nehéz előítéletek nélkül beülni Tímár Péter filmjére. Jelen esetben ezektől könnyű elszakadni, A Herceg haladéka ugyanis egészen más film, mint ez utóbbiak. Más, de nem jobb. Pontosabban fogalmazva, mint játékfilm nem jobb.

Almodóvar tegnap és ma – Pedro Almodóvar: La ley del deseo / A vágy törvénye

2005. június 15.

A filmforgalmazók jóvoltából az utóbbi időben érdekes játékban vehet részt minden arra vállalkozó Almodóvar-rajongó. Ki talál több előképet a rendező korai alkotásaiban? – így hangzik a frappáns kérdés, természetesen csak elméletben. A dolognak persze van apropója is, egy éven belül ugyanis már a második nyolcvanas években készült művét láthatjuk mozivásznon, egyet azok közül, amelyek a késő-kádári érában még csak nem is álmodhattak hazai bemutatóról. A hasonlat bár több mint szentségtörő (Almodóvar vonzza az ilyesmit): de mégis valahogy olyan ez, mint visszafelé olvasni a bibliát. Előbb a kész mű, utána az előképek, okozat és ok, időrendben felcserélve.

A kisember nagy bosszúja – Park Chan-wook: Oldboy

2005. május 15.

Miközben idehaza a filmszemlén és legutóbb Berlinben is mindenfelől kritikusok kórusai zengedeztek az európai film ötlettelenségéről, addig a távol-keleten egyre burjánzóbb a filmipar. Nem is csoda, hogy sokan ebből az irányból várják a vérátömlesztést, amelyre mind az európai, mind az amerikai film rászorulna. Lejárt az az idő, amikor a japán, kínai, koreai filmek csupán egy-egy kikacsingatós filmparódiára elegendő inspirációt nyújtottak a nyugati filmnagyhatalmaknak. Nem véletlen, hogy Tarantino (többek között) leforgatta Kínában a Kill Billt, és az sem, hogy éppen az őáltala vezetett cannes-i zsűri szavazta meg a Park Chan-wook által rendezett Oldboynak a zsűri nagydíját.

Sorstalan játékfilmpaletta – 36. Magyar Filmszemle – Budapest, 2005. február 1–8. – Játékfilmek

2005. március 15.

Az idei filmszemle rengeteg meglepetéssel fogadta nézőit. A humor és – a játékfilmes zsűri szavaival élve – az alkotói düh mindenképpen értékelendő a bemutatott alkotásokban. Úgy tűnik azonban, a magyar filmgyártás hadilábon állt a történetmeséléssel az elmúlt évben. A forgatókönyveket a rendezők írják – talán ezen csúszhatnak el a filmek. A zsűrik mégis kiosztották minden díjukat, úgyhogy akad értékelendő a magyar filmben.

Bő levű Rómeó – Oláh J. Gábor: Rap, Revű, Rómeó

2004. augusztus 15.

Az, hogy a magyar populáris film fellendülőben van, lassan kezd közhellyé válni. Az már korántsem ilyen egyértelmű, hogy a mostanában elkészülő úgymond kommerszfilmek közül mindegyik beletartozik-e ebbe a felfelé ívelő irányba. Ilyen határeset az említett kategóriában Oláh J. Gábor Rap, Revü, Rómeó című műve is, amely érdekes és több szempontból szokatlan jelenség a magyar filmpalettán.

Kockázatok nélkül – John Hamburg: Along Came Polly / Derült égből Polly

2004. június 15.

John Hamburg forgatókönyvíró és rendező unottan lapozgatott a mappái között. Nézzük csak, dünnyögte magában, melyik sztorit nem forgattam még le Bennel. A CIA-s papás, esküvős már volt, az a divatbalfácános már szintén megvolt, aztán itt van a kockázatelemzős szerelembeesős. Na, ez még nem volt. „Valami csinos szőke, akin egyből nevetnek a nézők" – rémlettek fel emlékezetében a producer, Danny DeVito szavai. Hmm, legyen, mondjuk Jennifer Aniston, tőle mindenki elmosolyodik, morfondírozott, ami nem is baj, tekintve, hogy úgyse tudtam a női főszereplőnek épkézláb szerepet írni...

Az évszázad legforróbb nyara – Gabriele Salvatores: Io non ho paura / Nem félek

2004. május 15.

1978 nyara. Olaszországban tombol a politikai terrorizmus. A 70-es évek második felében több mint 4000 terrortámadás, több száz túsz és 135 milliárd líra kifizetett váltságdíj írható a szélsőséges szervezetek számlájára. Tavasszal rabolták el és végezték ki Aldo Moro volt miniszterelnököt és az olasz kereszténydemokraták elnökét.

Mexikói minimál – Carlos Reygadas: Japón / Japán

2004. április 15.

Miután az állatbarátok még a főcím előtt elhagyják a vetítőtermet, az elszántakra még közel két órányi filmnézés vár, amely során a mű rendezője reményei szerint mindenki mélyen magába fordul, és meditatív hangulatba kerül. A későbbi csalódások elkerülése végett ajánlatos még az elején leszögeznünk, hogy a filmnek, amely alapvetően mexikói-spanyol koprodukcióban készült, némi holland és német segítséggel, semmi köze nincsen Japánhoz. Japánok még csak az említés szintjén sem jelennek meg az alkotásban, de még csak japán autóra vagy mikrohullámú sütőre se számítson senki.