A filmforgalmazók jóvoltából az utóbbi időben érdekes játékban vehet részt minden arra vállalkozó Almodóvar-rajongó. Ki talál több előképet a rendező korai alkotásaiban? – így hangzik a frappáns kérdés, természetesen csak elméletben. A dolognak persze van apropója is, egy éven belül ugyanis már a második nyolcvanas években készült művét láthatjuk mozivásznon, egyet azok közül, amelyek a késő-kádári érában még csak nem is álmodhattak hazai bemutatóról. A hasonlat bár több mint szentségtörő (Almodóvar vonzza az ilyesmit): de mégis valahogy olyan ez, mint visszafelé olvasni a bibliát. Előbb a kész mű, utána az előképek, okozat és ok, időrendben felcserélve.
Nem kell persze túlmisztifikálni a helyzetet; ha félredobjuk a sánta hasonlatokat, úgy is fogalmazhatunk, hogy Almodóvarnál újból és újból visszatérnek bizonyos eseménysorok, karakterek és karakterhordozók, ha úgy tetszik, panelek és színészek. Az egy évvel ezelőtt bemutatott Szenvedélyek labirintusában mindez még nem volt ilyen egyértelmű. Nem is csoda, elvégre 1982-ben még épphogy csak második filmjét készítette a mester. Ekkor még csak az alapmotívumok voltak szembetűnők: furcsa figurák, homo-, transz- és más egyéb szexualitás, átoperálás, és persze az isteni Banderas, aki élete második filmjében homoszexuális arab terroristát játszott. Hasonló a helyzet (csak Banderas hiányzik) a Mit tettem, hogy ezt érdemlem? című, 1984-es opusszal is, amelyet pedig a Magyar Televízió Almodóvar-sorozatában vetítettek, s amely, akárcsak az előbbi, még közelebb áll a vígjátékhoz, mint a dráma komoly műfajához. A vágy törvénye azonban már mai szemmel nézve is igazi Almodóvar – már amennyiben a később is felbukkanó motívumok az igaziság feltételei. Ezek ugyanis bőven akadnak.
Kezdjük talán a kép a képben (film a filmben, színház a filmben és így tovább) játékkal, elvégre a film is így kezdődik. Kiadós melegpornóval indítunk, a mozi végén mellékesen feltűnő fiatal rendőrrel, amelyet két izzadó homlokú, szakállas ötvenes próbál hitelesen szinkronizálni, s amelyről kiderül, hogy ez Pablónak (Eusebio Poncela), a sikeres és természetesen meleg rendezőnek a legutóbbi munkája. Ennek a filmnek a bemutatóján csöppenünk az eseményekbe, itt tudjuk meg, hogy Pablónak van egy színésznő testvére is, Tina (Carmen Maura), akiről szép lassan mindenki megtudja, hogy valaha fiúgyermekként jött a világra, s aki egyedül neveli a hozzá igen hasonló lányát. Ők játszanak Pablo új darabjában is, ami lehetőséget nyújt arra, hogy – akárcsak legutóbb a Beszélj hozzá!-ban – színházi performanszban is részünk legyen (amelyben mellesleg a lány tátogó éneke kísér tetiesen emlékeztet a Mulholland Drive hasonló jelenetére). A film és a színház mellett a média, különösen a televízió az, ami Almodóvar előszeretettel szerepeltet filmjeiben. Ezúttal is részt vehetünk egy látszólag teljesen lényegtelen és felületes interjú felvételén, amely csupán arra jó, hogy felfigyeljen rá Antonio Benitez (Antonio Banderas), aki egyre mániákusabban beleszeret a rendezőbe.
Mániákus szeretőnk igyekszik ráerőszakolni magát Pablóra, majd miután nem jár sikerrel, megöli annak jelenlegi barátját. Hogy a történet ne legyen olyan egyszerű, ugyanolyan rikító inget visel Pablo és a gyilkos Benitez is, s persze mindenki Pablót gyanúsítja. Az események innentől gyorsan peregnek, Pablo először egy fára csavarodva, majd a kórházban végzi – amnéziásan. Mire visszatér az emlékezete, addigra az isteni Banderas már elcsábította az öccsét, akarom mondani a húgát. A végkifejlet utóbbi lakásában következik be, Benitez halálával együtt, aki a nappali Mária-oltár előtt végzi vérbe fagyva. Almodóvar természetesen nem bírja ki, hogy a film utolsó képsorain ne állítson be valamiféle perverz, meleg pietát – az utalás félreérthetetlen. Még szerencse, hogy Almodóvar spanyol, Pasolini a hatvanas évek Olaszországában kevesebbért is kapott pár hónap börtönt.
Ha lecsupaszítjuk a történetet, és megfosztjuk a furcsa figuráktól, a szerelmi sokszögektől és a túlburjánzó érzelmektől, akkor a korai filmjeit kivéve mindegyikben végül egy klasszikus krimihez jutunk el, amelyet a rendező jó ritmusérzékkel, és nem utolsósorban (ön)ironikus humorral beszél el. Hiába, Picasso is tudott szabályos galambot rajzolni, ha akart, elvégre az avantgárd művészeinek is ismerniük kell a klasszikus festészet minden fogását, még ha nem is úgy használják azokat, mint elődeik. Valószínűleg ez az, amiért nagy rendező vált Almodóvarból. Ha filmjeiben csak fordulatos bűnesetek lennének, egy lenne a sok közül, ha pedig csak nem konvencionális szexualitású emberek mindennapjait és az érzelmek sokféleségét mutatná be, minden valószínűség szerint elszigetelt melegrendező lenne. A kettő ötvözésével azonban – amelyet már a nyolcvanas évek közepén készített filmjeiben is megfigyelhetünk – világsikerre tett szert.
Nem csoda tehát, hogy a kusza viszonyok között ezúttal is bűntény húzódik meg, szerelemféltésből elkövetett gyilkosság, ha így jobban tetszik. A film azonban ezúttal sem a bűntényről, sokkal inkább annak okairól, vagyis magáról a szerelemről, a szeretetről és annak különböző válfajairól szól. A szeretetről, amely Almdóvarnál sohasem beskatulyázható, és sohasem kiismerhető. A baráti, a testvéri, az anyai, az apai vagy szeretői vonzalom nem ismer határokat, és a legváratlanabb pillanatokban bukkan elő, vagy éppen derül ki róla, hogy egészen más viszonyt takar. Így válhat az apából anya, a gyerekből szerető, a kollégából gyerek. A rendező nem siklik el olyan epizódszereplők mellett sem, mint a nyomozópáros: azok, akik más filmben csupán unalomig ismert karakterek, itt kinyílnak, és betekintünk a magánéletükbe is.
A történet az általános almodóvari jellemzőkön túl sokkal konkrétabb párhuzamok vonására is lehetőséget nyújt, különösen a rendező legutóbbi három filmjével kapcsolatban. Tina, az anyává operált apa, akit itt is nő alakít, és lánya szinte egy az egyben a Mindent anyámról alapfelállását elevenítik fel, szemmel láthatóan kevésbé kidolgozott formában. Nem csoda, hogy ezt a tematikát egy teljes filmben is kidolgozta, hiszen itt még valóban maradnak kettejük történetében elvarratlan, ám annál ígéretesebb szálak. A Rossz nevelés leendő karakterei ugyanígy megjelennek, ám a szituáció itt még sok szempontból tisztább, egyenes párhuzam azonban nem vonható a filmek között. A téma két feldolgozása között eltelt majd húsz év alatt a spanyol mester alaposan átszőtte a szálakat, egyes szereplőket összevont, máshol pedig tulajdonságaikat több figurába osztotta szét. A kapcsolat azonban egyértelmű. Megmaradt a rendező, a semmiből előbukkanó mániákus szerelmes és a nő, aki visszatér hajdani fiúiskolájába, s annak kápolnájában igyekszik feleleveníteni régi emlékeit.
Ezzel persze korántsem soroltuk fel az összes fellelhető párhuzamot, de nem is ez a célja annak, hogy ezek a régi darabok műsorra kerülnek. Sokkal inkább az, hogy rámutassanak, mennyire szerteágazó és bizonyos szempontból mégis mennyire koherens filmtermést mutat fel az a rendező, akit mi csak kiforrott filmjeiben ismertünk meg. Mindamellett nagy örömet is szereznek a rajongóknak, akik talán könnyebben vészelik át a mester következő filmjének bemutatásáig tartó időszakot, ha közben láthatnak néhány régebbi alkotást is.
