A látatlanban is Almodóvar 8 és ½-jének fémjelzett önéletrajzi eposz, bár nem ereszkedik Fellinihez hasonló mélységekbe, őszinte vallomásai által mindenki számára tartogat valami személyeset. És mi ez, ha nem a mozi valódi esszenciája?
Almodóvar Cannes-i filmfesztiválon bemutatott élet- és karrierösszegző eposzában ki más alakíthatná a rendezőt, ha nem elsőszámú múzsája, az utóbbi időben – sikertelenül – akciósztár-babérokra törő Antonio Banderas. A rendező anagrammájaként Salvador Mallónak (Banderas) keresztelt főszereplő egy testi és lelki roncshalmaz. Egészségéhez hasonlóan karrierje is zátonyon. Az egykori alkotó magányosan tengeti hétköznapjait barcelonai legénylakásában, bánatát, egy igazi rendezőhöz méltón, önsajnálatba és drogokba fojtja. A jelen fájdalmaiból újra és újra a rendező emlékeibe menekülünk, a múlt pedig a cselekmény második rétegeként szövi bele magát a történet anyagába. Egy mélyszegénységben telt gyermekkor képei elevenednek meg, megszépülve a kreatív és életvidám ifjú Salvador szemei által. A párhuzamosan két síkon futó narráció teljes őszinteséggel vezet be minket egy szinte zavarbaejtően valóságos élet részleteibe és nem kímél a fájdalmas, vagy éppen pikáns részletektől sem. Nagyjából ilyen érzés lehet titkos szemlélőként részt venni egy terápiás kezelésen, és végighallgatni, amint a páciens sorra eleveníti fel legmélyebb bánatait és feldolgozatlan élményeit.
Legfőbb témái – az önpusztításba torkolló alkotói válság, egy rég elfeledett szerelem váratlan visszatérése, vagy az anya és fia közti szeszélyes kapcsolat – közel sem nevezhetőek újdonságnak a rendező munkásságát nézve. Nem lép ismeretlen területekre, mégsem válik önismétlővé, vagy monotonná. Aki jól ismeri az Almodóvar-jelenséget, az a rendező szerzői stílusát megalapozó filmes eszköztárat teljes fényében láthatja viszont: hosszas színpadi monológok, gyermeki perspektívából bemutatott felnőtt-történetek, dalbetétek és élénk pasztellszínek. A teljes arzenál felsorakozik, hogy végül egy mesterien megkomponált, érzelmes vallomássá álljanak össze. Az idén 70. születésnapját ünneplő Almodóvar nem újítja meg stílusát és nem is kísérletezik tehát, ám jól ismert eszközeit viszont biztosabban kezeli, mint korábban valaha. Az ő 8 és ½-je (ami, ha jól számolom, 30 és ½) egy könnyedebb, egyszerűbb alkotás. Igaz, nem rendelkezik reformáló erővel, vagy hasonló filmtörténeti jelentőséggel, mint Fellini eposza, ami mégis különlegessé teszi, az lélekkel teli elbeszélésmódja. Mélyen személyes történeteit úgy meséli el, hogy nézője megtalálja bennük önmagát, ráadásul mindemellett valahogy képes megragadni a filmkészítés örökös fájdalommal és dicsőséggel vetekedő esszenciáját is. Ebben rejlik Almodóvar valódi érdeme. Egy eszköztárát tökélyre fejlesztett mester érzelmes főhajtása legnagyobb szerelmei, elsősorban tehát művészetága előtt.
A rendező talán egyik legkülönlegesebb képessége az, ahogy rendkívül egyszerű, mondhatni közhelyes történeteket úgy képes elmesélni, hogy azok revelatív erővel hassanak a nézőre. A kiégett, önsanyargató alkotó megváltásának meséjét láttuk már százszor, köztük nem egyszer saját tolmácsolásában is. A Fájdalom és dicsőség azonban tisztában van mindezzel. Esetében ugyanis Almodóvar eddigi legöntudatosabb filmjéről beszélhetünk. A végtelenül egyszerű történetet elbeszélésmódja egy rétegelt cselekményhálóvá alakítja, ahol teljesen elmosódik a valóság és fikció, a játék és életrajz közti átmenet. Pedro Almodóvar önéletrajzi kikacsintásai és Salvador Mallo jellemének filmes túlzásai egy fikciós autobiográfiává állnak össze (erre mellesleg még egy utalás is elhangzik a karakter szájából).
A film varázsát rendezője mellett az Almodóvar-veteránokból álló színészi gárda kölcsönzi, a stáb összhangját pedig vásznon keresztül is érezni lehet. Különös tekintettel Banderasra, aki mintha szárnyakat kapott volna a súlyos teher alatt. Ez pedig (amellett, hogy tanúsítja: Banderas jóval több is tud lenni, mint DVD-akciósztár) a rendező színészeire tett hatását is remekül illusztrálja. Játéka letisztult, manírnak nyoma sincs, viszont sugárzik belőle a szeretet és tisztelet barátja iránt. Tökéletes egyensúlyt talál imitáció és alkotás között, túlzás nélkül nevezhető ez a szerep Banderas legnagyobb alakításának. Almodóvar másik ikonja, Penelope Cruz szintén túltesz magán a rendező fiatalkori édesanyjának szerepében. A múltban játszódó jelenetekben feltűnő erőskezű anyafigura a film és a cselekmény egyik fő hajtóereje, Cruz pedig finom érzékenységgel kelti életre küzdelmeit, hogy fiának szebb jövőt teremtsen a nyomorból. Erős karakterét nézve válik egyértelművé az Almodóvar-filmográfia megannyi enigmatikus női jellemének valódi inspirációja.
Akár egy mélyről jövő, őszinte vallomás, amit az ember csak a hozzá legközelebb állókkal oszt meg, Almodóvar filmjét hangvétele teszi egyedülállóvá, nem filmművészeti, vagy stilisztikai érdemei. Mesterien megkomponált darab, egy velünk élő filmes titántól, ami ha a történelemkönyvekbe feltétlenül nem is, a nézői szívekbe annál könnyebben belevési magát. Bár karrierösszegező, mégsem érezzük végső lezárásnak a filmet. Sokkal inkább tűnik egy korszak, semmint egy életmű befejező darabjának egy olyan alkotótól, akiben bőven maradt még mesélnivaló.
