Lézercsaták, intergalaktikus állatkert, házasság egy idegen lénnyel – és még ennél is több kalandot ígér a John Vardar vs. a Galaxis, amelyben egy szerencsétlen földlakót elrabolnak az űrbéli robotok, hogy a tudta nélkül beléültessék az univerzum legveszélyesebb fegyverét.
Rögös utazás vár tehát arra, aki John Vardar mellé szegődik: az 57. Sitges Fantastic Filmfesztiválon debütált mesét kultikus tudományos-fantasztikus filmek pillérjei köré szőtték, miközben az egymásra támadó ufók és gépek épp a háborúellenességet hivatottak propagálni.
Nyomokban valóban fel lehet fedezni a filmben a 2001: Űrodüsszeia, a Star Wars és a Star Trek hatásait, azonban a jól elrejtett easter eggek helyett főleg ezen sci-fik mára már megszokottá vált, sokat feldolgozott elemeit emelték át – nagyvonalakban. Ezek persze a célközönségnek abszolút elhanyagolható inspirációs források lesznek, hiszen a John Vardar vs. a Galaxis hiába viseli a 12-es karikát, efölött a korhatár fölött már nehezen élvezhető. Dicséretes, hogy az író-rendező Goce Cvetanovski és az alkotásban résztvevő négy ország – Észak-Macedónia, Bulgária, Horvátország és Magyarország – az összefogásról, a toleranciáról és a béke fontosságáról írt történetet, amely témák ráadásul alapvetően jól közvetíthetőek lennének a legfiatalabbak számára, ugyanakkor ironikus módon a film legnagyobb hibája a minden aspektusában jelenlévő fragmentáltság.
Széttartó cselekménye és gyenge humora nemcsak kizárja az idősebb nézőket, hanem a készítők műnemhez való hozzáállását tükrözi: lehet és kell is gyermekeknek animációs filmet készíteni, de a látványorientált, ezáltal üzenetet nehezen közvetítő, szeriális felépítésű művek mintha degradálnák a befogadók képességeit – jelen esetben a film hangneme alig összeegyeztethető az ajánlott közönséggel. A cselekményt főként popkulturális utalásokra építették, emiatt önálló sztoriként nem állja meg a helyét: a véletlendramaturgiának köszönhetően egy-kettőre megjavult robot; a bosszúálló rabok lázadása; egy teljesen másik bolygón zajló esküvős intermezzo mind-mind különálló epizódok, amelyeket végül nem sikerült egy masszává gyúrni.
Sőt, az elején felvezetik, mit láthatunk majd a „valaha készült legflúgosabb űroperában”, a lezárásban pedig össze is foglalják, mi zajlott a szűk másfél órában – mondhatni erre szükség is van, mert a filmből magából nehezen derül ki bármi. Ennek egyik oka, hogy a szereplőkről és azok motivációiról szinte semmit nem tudunk meg, az ok-okozati hézagokkal nem törődtek, a film nagyobb egységei csak laza kapcsolódást mutatnak egymással. Az pedig egyáltalán nem segít, hogy John Vardar egy, a gyermekek számára példaként szolgáló hős helyett egy sikertelen színész, akinek nincs szerepe a saját kalandjában, csupán sodródik az árral, és kiszolgáltatott helyzetek sorozataiba keveredik. Érthető, hogy a túlidealizált szuperhősök korában földhözragadtabb karaktert próbáltak kreálni, akinek értékrendje és érdemei a néző elérhető közelségébe kerülhetnek, ám a kompetencia teljes hiánya miatt az állítólagos fejlődéstörténet már a kezdeteknél hamvába hal.
Paródiaként aposztrofálják a filmet, azonban a készítők ahelyett, hogy valóban eltúlozták vagy reflexióval kezelték volna az alapul vett műfaj, netalántán maga az animáció műnemének specifikumait, csupán újragenerálták a futurisztikus közeget, a képregényfilmek vizuális megoldásait, sőt, még egy dalbetét is helyet kapott a klisék sorában. Merészebb, markánsabb koncepciót feltételeznénk annak tükrében, hogy a szellemesség fontos tényező volt az alkotók szempontjából.
Ugyanez a megosztottság érvényesül a film stílusában is. Az aprólékosan kidolgozott háttér és a stilizált figurák együttes alkalmazása nem újkeletű, a John Vardar vs. a Galaxis képi világa, valamint használt fogásai a kilencvenes évek Cartoon Network-rajzfilmjeit idézik. Ez az ábrázolás megjelent Cvetanovski korábbi animációs kisfilmjében is (Hansel and Gretel: The True Story, 2010), illetve általánosan bevett gyakorlat, hiszen minél letisztultabb egy karakter, annál könnyebb mozgatni. Így a problémát inkább az jelenti, hogy ezen képek minősége és milyensége sem konzisztens: bizonyos jeleneteken jobban érezhető a megmunkáltság, míg néhány másik mintha csupán letudandó feladat lett volna. Kiváltképp bosszantóak az olyan apró, talán nem is mindenkinek szembetűnő részletek, mint amikor egy kar rossz helyre hajlik, egy elem elcsúszik, vagy egy glitch miatt egy snitten keresztül remeg egy ujjvég. A mozgatásnál szintén felfedezhetőek ellentétes minták: míg néhol teljesen fluid mozgásokkal dolgoztak, addig helyenként a limitáltabb animációból ismert darabosság a jellemző. Elvitathatatlan, hogy egy ilyen alkotás létrehozása nehéz feladat, ezért fájó, ha elsiklanak a részletek felett. A változó színvonalat magyarázhatja a különböző országok és stúdiók bevonása, viszont számos ember négy éven át tartó kitartó munkájának gyümölcse érettebb kellene legyen.
Mindig eseményszámba megy, ha egészestés magyar (akár koprodukcióban készült) animációs filmet láthatunk a vásznon, ezért részemről nagy várakozás övezte a John Vardar vs. a Galaxist. Öröm látni, ha támogatásban részesül egy-egy ilyen projekt, viszont amilyen ritka alkalom, érthető, ha az elvárások is magasak. Az Umatik filmgyártó cég (Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja, 2014) nagyjából 15-20 percet készített az alkotásból, illetve az utómunka is Magyarországon zajlott a Nemzeti Filmintézet Filmlaborjában, ám ez a film nem tükrözi hűen a magyar szakemberek kiválóságát. Cvetanovski filmje ártalmatlan, ezzel együtt jellegtelen; egyszerre sok és nagyon kevés, főleg annak tekintetében, hogy az előkészületek már 2009-ben elindultak Mihajlo Dimitrievski illusztrátor rajzai alapján, majd a 2022 elejére tervezett bemutató végül idénre csúszott.
