Kevés viccesebb sorozat akad most a streamingcsatornák kínálatában Taika Waititi és Jemaine Clement vámpírjainál. És kevés meglepőbb is, az új-zélandiak agyament vérszívói ugyanis még két évad után is szuperviccesek.
Ha valami olyan fergetegesen jó és üdítő, mint amilyen a Hétköznapi vámpírok volt 2014-ben, akkor jogos lehet abbéli félelmünk, hogy a sikerfilmeket nehezen elkerülő sorozatosítás – még ha pénzügyi szempontból az is – nem a legfényesebb ötlet. Így volt ezzel e sorok írója is, akinek a 2005-es rövidfilm által ihletett másfél órás darab nagy kedvence, hiszen ennyi agyament poént biztosan nem lehet úgy belesűríteni egy tízrészes évadba, hogy ne billenjen át azon a bizonyos vékony mezsgyén az izzadtságszagú fárasztás mezejére. Pláne nem két évadba. És láss csodát, a Waititi-Clement alkotópárosnak ismét sikerült.
Waititinél jelenleg nemigen akad elfoglaltabb ember Hollywoodban, hiszen dolgozik a Marvelnek, Star Wars-filmet és sorozatot ír, és még a saját álomprojektjével, a Jojo nyuszival is volt ideje Oscart nyerni mindeközben. Az új-zélandi filmes hiába lett Hollywood legújabb üdvöskéje, dicséretes módon arra mindig szakít időt, hogy saját szerelemprojektjeibe beszálljon: a Hétköznapi vámpírok-sorozatban hol beugrik ismét eljátszani Viagót, hol rendez egy-egy epizódot a produceri feladatok mellett. Nyilván az ő nevével könnyebb eladni a sorozatot, ám az oroszlánrészt ebben alkotótársa, Jemaine Clement vállalta, aki persze szintén feltűnik párszor Vladislav szerepében, amellett, hogy a sorozattá adaptálást neki köszönhetjük.
Az alkotók már a filmmel is remekül ráéreztek arra, hogy az agyonhasznált vámpírmítoszt csak megfelelő fekete humorral lehet élvezhetően a feje tetejére állítani, ehhez találóan passzintották hozzá a mockumentary műfaját. Ez azonban tipikusan az a humor, amely nem mindenkinél fog betalálni, nem minden rekeszizmot fog a megfelelő helyen felbirizgálni, hiszen kellően agyament, és biztosan akad olyan, akiknek egyáltalán nem viccesek a kissé idióta vámpírok. Clementéknek azonban nem is az a célja, hogy kompromisszumokra törekedjenek azzal, hogy mindenki által könnyen befogadható vámpírokat teremtsenek.
A Hétöznapi vámpírok spinoff, ám történetében egy-két epizódot leszámítva nagyon lazán kapcsolódik a filmváltozathoz. Nem is ez a lényeg itt, hiszen a felállás ugyanolyan pofonegyszerű, mint a film esetében. Ismét egy csapat vámpírt követ egy filmes stáb, akik betekintést nyújtanak abba, amire az angol cím utal: mit is csinálnak a sötétben. Főhőseink itt gyanúsan magyar nevű európai vámpírok, Nandor és Laszlo, valamint utóbbi nagyszájú felesége, Nadja; a sorozat pedig kiszélesíti vámpírügyi ismereteinket egy olyan új típusú lényre is, amelyről vámpírfilm még ugyan nem készült, mégis mindannyian jól ismerjük őket: velük él Colin Robinson, az energiavámpír. Neki nincsenek nagy szemfogai, nem ég el a napon, sőt, zsabó sem bongyorodik a nyakában, mégis pusztítóbb mindegyiknél: a jelentéktelen külsejű férfi abból nyeri erejét, hogy halálra untat embereket. Azzal a lendülettel ismét felhangozhat a vészharang: hogy lehet húsz részen keresztül érdekes egy olyan karakter, akinek a szövegelésétől tíz másodperc után bárki legszívesebben főbe lőné magát? Úgy, hogy az alkotók értik a dolgukat, és kihozzák a legtöbbet ebből a karakterből is. Velük él még egy másik telitalálat-karakter, Guillermo is, aki Nandor familiárisa, ami bár vámpírul elég jól hangzik, tulajdonképpen csak egy csicska, aki eltünteti a kiürült hullákat, felmossa a vért, és elintézi a vámpírok egyéb szennyesét is.
Bár az első évad kezdeténél úgy tűnt, lesz egy fő történetszál – Afanas báró érkezése, hogy legorombítsa az Újvilágot nem leigázó vámpírokat –, a sorozat hamar inkább a series típusú sorozatok felépítését követi, azaz minden rész egy külön kis lezárt történetet jelent, persze ezzel együtt egy-egy történetszál végignyúlik az egész évadon. A második évadban talán a legfontosabb ilyen Guillermo vámpírvadász vonala, de itt is inkább a helyzetkomikumokra épít a sorozat. A második évad amúgy már láthatóan nagyobb bizalmat kaphatott pénzügyi fronton is, látványosabban oldhatták meg a földöntúli jelenségek bemutatását, bár ez azon nem változtat, hogy továbbra is az a legviccesebb, amikor a vámpírok csak beszélgetnek. Vagy csak sokatmondóan belenéznek a kamerába. Ahogy az első évadban, itt is fergeteges cameókat kapunk – bár Haley Joel Osment is jó, Mark Hamill vámpírja felteszi a kérdést, hogy miért nem adott még eddig senki ennek az embernek agyament vámpírszerepeket? A dokumentumfilmes stábot továbbra is remekül illesztik be a történetbe, nem csak lustán követi kamerájuk a szereplőket, hanem egy sor találó megoldással érzékeltetik a nézővel – továbbra is zseniális, ahogy néha-néha véletlenül megtámadják őket a különböző éjszakai teremtmények – hogy milyen műfajt is néz.
A második évad, ha lehetséges, még az elsőnél is magasabb szinten pörög, és egyszerűen nem bír elfáradni. Nem is kell neki, hiszen az FX (nálunk az HBO GO-n nézhető) máris berendelte a harmadik évadot: az agyament, mégis végtelenül szerethető vámpírbanda visszatér. Kérdés, hogy valóban kifogyhatatlan-e Clementék zsenije, hiszen Nandorék története mellett We’re Wolves címen egy vérfarkasos spinoffot is terveznek. Egyelőre szerencsére egyáltalán nem tűnik úgy, hogy bármi elszívná a kreatív energiáikat, így továbbra is nagy élvezettel állíthatják a feje tetejére a poros vámpírmítoszt úgy, hogy közben visítva nevetünk rajta.
