Pablo Larraín Velencében debütált filmjében Augusto Pinochet egy öngyilkos hajlamú vámpír lesz. Az El Conde ötlete briliáns, a megvalósítás viszont kissé vérszegény.
Ha létezne hírességek csarnoka vérengző diktátorok számára, abban Augusto Pinochet előkelő helyet foglalna el. A tábornok 1973-ban vette döntötte meg a chilei kormányt, és vette kezébe a hatalmat, hogy fasiszta diktátorként 1990-ig rettegésben tartsa az országot. Rémuralma során többezer embert végzett ki, illetve vetett börtönbe, ahol válogatott kínzásoknak vetette alá őket. Hogy mennyire döbbenetesen kegyetlenül bánt az emberekkel, azt a 2015-ben nyilvánosságra hozott CIA-akták óta még tisztábban látjuk. Szexuális tortúráktól („természetellenes cselekmények kutyák bevonásával”) a süketre pofozásig elképzelhetetlen dolgokat követtek el a parancsára. Annak ellenére, hogy nem egyszer kísérletet tettek Pinochet elítélésére, sosem jártak sikerrel. Mindig volt, aki közben járjon az érdekében (így például Margaret Thatcher). Ezért Pinochet úgy halt meg 2006-ban, hogy – bár pénzügyi csalásai miatt találtak rajta fogást – emberiségellenes bűntetteiért sosem felelt.
Fegyverünk a kamera – A chilei film története
Benito Mussolininek tulajdonítják a megállapítást, mely szerint „A film a legerősebb fegyver, amely a rendelkezésünkre áll”. Ezt Francisco Franco azzal egészítette ki, hogy „A kamera nagyobb súllyal bír számunkra, mint egy puska” – a kijelentését természetesen konkrét és átvitt értelemben is érvényesnek vélte a spanyol tábornok. Míg ők (és más európai diktátorok is) felismerték a film jelentőségét az állam irányításának életében, addig Latin-Amerikában a mozgóképet inkább az alulról szerveződő népi mozgalmak használták fel a céljaik elérésére. Ezen a téren mind közül Chile emelkedik ki leginkább.
Ezt igyekezett helyrehozni Pablo Larraín El Conde című filmjében. Kétséget kizáróan annak a szörnyetegnek mutatja be Pincohetet, amilyen valójában volt, mégpedig a szatirikus horror eszközével. Eszerint ugyanis Pinochet (Jaime Vadell) egy szó szerinti rém, azok közül is az egyik legősibb: vámpír. Ezzel a húzással pedig Larraín egyszerre rombolja le Pinochet és a vámpírok mítoszát is. A vámpírok tipikusan a kitaszítottakat képviselik, éppen ezért tudunk szimpatizálni velük. Pinochetet is megveti a közhangulat (még mellszobra sincs – tragédia!), sőt, saját magát száműzi a nyilvánosság elől, halálát valójában csak megrendezte. Larraín viszont ezúttal nem ajánl fel egyetlen azonosulásra hívó tényezőt sem Pinochet karakterében. Inkább – Taika Waititi után szabadon – a fasiszta diktátorból egy szánalmas, önsajnáló, megkeseredett vénembert csinál. Pinochet ugyanis megunta az örökéletet: rosszul esik neki, hogy tolvajként gondol rá az utókor, ezért öngyilkosságot tervez. Ez remek alkalom Larraín számára, hogy explicitté tegye a tényt, hogy a vámpíroknak a túléléshez szüksége van az állandó vérfogyasztásra – ezt tagadná meg magától a diktátor. Pinochet azonban – borzasztó fenevad lévén – nem elégszik meg a klasszikus nyakharapós technikával (azt amúgy is az átváltoztatásra használják), nem: ő konkrétan kitépi és smoothie-t csinál áldozatai szívéből.
A mítoszrombolás itt még nem ér véget. A vámpírsághoz a kollektív tudatunk erotikus konnotációkat társít, az El Conde vészrívóiban ezzel szemben semmi szexi nincs. Pinochet ritka visszataszító figura, még fiatalkorában is: vámpírrá ébredése kész erőszak, csupa agresszió. Ha találunk is erotikára utaló momentumokat, azokat vagy incesztusos áthallások itatják át, vagy a Sátán megkísértésének direkt allegóriájává válnak. Utóbbi elsősorban Paula Luchsinger apácáján keresztül, aki Pinochet ördögűzőjeként érkezik a családhoz. A diktátor végtelenül ostoba gyerekei az örökség reményében apjuk halálát várják, ők Pinochet személyre szabott vérszívói. Felesége, az amolyan Lady Macbeth-ként bemutatott Lucía (a külsőre is kísértetiesen hasonló Gloria Münchmeyer) viszont addig nem hagyja meghalni Pinochetet, amíg az nem változtatja őt is vámpírrá.
Az utódok idioszinkratikus karakterei – valamint az apáca velük készített interjúi –, Edward Lachman pazar beállításaival együtt egy sötét Wes Anderson-filmet idéznek. Sötét, mert a film humora a Wes Anderson-féle bolondozás skálájának abszolút másik végletét képviseli. És azért is, mert az amerikai rendező pasztellvilágától eltérően fekete-fehérben bonyolódik a cselekmény. A színek (főleg a vérvörös) hiánya elérzéktelenít a film szörnyűségeire – bár a vámpírok rémtettei meg sem közelítik a való életbeli történteket. A fényképezés persze a Nosferatura tett direkt utalásként működik, az El Conde azonban inkább szatíra, mint horror.
Ám nem is a horror Larraín célja: monokróm világa egy alternatív valóság, mely hibátlan vászonná válik a rendező már-már szájbarágós üzenetének felvázolásához. Az El Conde végsősoron ugyanis egy tanmese. Nyilván: a „Pinochet egy vámpír” egy szellemes, de nem túl kifinomult metafora nem csupán a diktátor aljasságára, de az örökké jelenlévő, az emberiséget folyton kísértő gonoszra is. Amit, ha nem akadályozunk meg (lásd Thatcher), sőt, ha netán akad olyan, aki elő is segíti a ténykedéseit, akkor a történelem elkerülhetetlenül megismétli önmagát. A finálé beszíneződése pedig azt jelzi, hogy a jelenben is körülöttünk rejtőzik gonosz. És nem csak Chilében: univerzális figyelmeztetés ez, melyet érdemes megfogadni a magyaroktól az amerikaiakig mindenkinek. Még akkor is, ha talán már-már a szemünket szúrja ki a túl direkten lengetett vörös zászló.
Mert ez az El Conde legnagyobb hibája. Az ötlet zseniális, a megvalósítás viszont kevés. Nem elég vicces, nem elég kifinomult és nem elég kritikus. A felszín alatt nem várnak ránk megfejtések különböző rétegei, és nem köteleződik el a végletekig a helyzet bizarrsága mellett. Larraín nem mélyíti bele a fogát az abszurdum ütőerébe, inkább csak a bőrt karcolgatja – pedig a lehetőség meztelen nyakként kínálkozott fel előtte. Ha Larraín egy kicsit bátrabb lett volna, az El Conde megkaphatta volna azt a groteszk camp-jelleget, amire a film koncepciója szomjazott. Ehelyett egy izgalmas felütést kaptunk, mely ugyan magával ragadóan stilizált és ötletes, de mégis kissé vérszegény kivitelezést eredményez.
