Egy film az ünnepségről, a vendégekről, a vendéglátóról... és ne is áltassuk magunkat, rólunk.

Amikor a hatvanas évek eleji cseh(szlovák) újhullámról beszélünk, a legtöbbször Menzel, Forman és Chytilova korai filmjei ugranak be: a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Tűz van babám, a Százszorszépek, netán az Intim megvilágításban Ivan Passertől. Örök rotációban mennek még a kereskedelmi tévék műsorán is. Nem véletlen, hiszen ezek a filmek a korszakkal járó tematikai komorság ellenére emberséggel és derűvel szólnak a nézőhöz. Kortalanok. Akkor is, és a mából is felfoghatóak „feelgood” mozinak. Vannak azonban kevésbé vidám, de nem kevésbé fontos, későbbi alkotásai ennek az újhullámnak, amelyek sokkal direktebb módon, kevésbé áttételesen tükrözik azt a korszakot, amiben készültek. Ezek igazi „feel bad” mozik, de attól még ugyanolyan kortalanok, mint vidámabb testvéreik. Ilyen a Hullaégető Juraj Herztől, a Fül Karel Kachynától –  és talán mind közül a legszubverzívebb: Az ünnepségről és a vendégekről. Ácsi-ácsi, hogyhogy nem egy vidám film Az ünnepségről? Hiszen ott a műfaji megjelölésben is: politikai szatíra. Azon pedig kacagni szoktunk, nem? Hát nem, vagy nem mindig. Főleg, ha a szatirizálni óhajtott valóságot a kellős közepéből nézzük.

Az ünnepségről stáblistája az akkori fiatal cseh filmkészítés all-star gálája. A kamera mögött Menzel állandó munkatársa, Jaromír Sofr ül, a legfontosabb cseh operatőr Miroslav Ondříček mellett (nemcsak politikai üzenete miatt örökzöld ez a film, hanem egyszerűnek tűnő, szinte kizárólag természetes fényt használó, lenyűgöző operatőri munkája miatt is). A rendezői székben Jan Němec, az „újhullám fenegyereke”, talán az összes akkori alkotó közül a legpimaszabb – nem véletlen, hogy kevés filmet ismerünk tőle, soha nem tudott megalkudni a rendszerrel, pályája nagyjából kettétört ezzel a mozival. A forgatókönyvet Ester Krumbachovával együtt jegyzi – ugyanez a Krumbachová még egyszer előfordul a stáblistán, jelmeztervezőként. Ráadásul ő az „ötletgazda” is. És Němec felesége is. Szóval nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: ő ennek a filmnek a motorja. És nemcsak ennek a filmnek: meghatározó fontosságú alkotója volt az újhullámnak annak ellenére is, hogy sohasem dédelgetett rendezői álmokat (a Százszorszépek forgatókönyvét is ő írta).

A kamera előtti névsor nem kevésbé illusztris, de nincs köztük profi színész, az ünnepelni induló társaságot írók, zeneszerzők, más filmesek alakítják: a csoportot elhagyó pasas, a „disszidens” például egy precíz casting-döntéssel Evald Schorm rendező, Němec, Menzel és Forman pályatársa. De a társaságba betolakodó, furán viselkedő fiatalember sem színész, hanem Jan Klusák zeneszerző. A fura szemüveggel ellátott, legbeszédesebb piknikező pedig Jiří Němec pszichológus, antikommunista filozófus, a rendező unokatestvére. Egyszóval a film sava-borsát a Němec-Krumbachová házaspár értelmiségi baráti/családi köre teszi ki, egyáltalán nem véletlenül, az egész film egyfajta elemelt, „civil” hangulatot kap ettől, még közelebbinek érezzük a karaktereket.

Idilli nyitánnyal indul a film, mintha A burzsoázia diszkrét bájának kicsiny csapata végre leülhetett volna elkölteni azt a bizonyos étkezést. Egy viszonylag jól öltözött, de nem nagypolgári társaság piknikezik az erdő közepén, mindenféle olyasmiről beszélgetnek, amibe a néző nincs is bevonva, nem is érti, lehet, hogy nem is fontos. Pedig érdemes a film párbeszédeire azok érthetetlensége ellenére is figyelni: sokszor mintha csak alibiból léteznének, de aki emlékszik, hogyan kellett 1989 előtt beszélni, az rögtön érteni fogja a stikát. Semmit sem lehetett kimodani, mindig minden másvalamiről szól, mint amiről elsőre gondolnánk, ergo minden félreérthető. Az idill nem tart sokat: a társaságot elsőre szelídnek tűnő, de ellenállhatatlan erőszakkal lekapcsolják és elhurcolják egy ünnepségre, amin részt kell venni, és punktum. Miért ellenkeznek? Az ingyen étkezésnek mindenki örül, nem? Nem véletlen a Bunuel-párhuzam: most már mintha A kivégző angyal vacsoratársaságát látnánk, de míg ott a kiszabott határok természetfelettiek, szürrealisták voltak, itt ember által létrehozottak. Viszont ugyanolyan abszurdak és erősek.

Az emberek közti viszonyt érdemes nézni ebben a filmben, azt, hogy miképp lesz egyenrangúságból alárendeltség, hogyan működik (vagy nem) a közösség, és hogy ez mennyire jellemezheti a tágabb értelemben vett közösségek, társadalmak, országok viselkedésének mintáját. Nem is tudjuk, hogy hívják a társaság tagjait, nem is fontos, hiszen pont a kollektív mozgásról szól. A legijesztőbb a hatalom viselkedésének természete: kiszámíthatatlan. Ha kiszámítható lenne, tudnánk, merre mozdul, talán lehetne paraszti józan ésszel dolgozni ellene. De a hierachia teteje rapszodikus, rigolyás, össze-vissza cikázik, és ennek követése felemészti az embert. Az autoriter hatalom által alkalmazott erőszak sohasem durva, inkább ravasz. (Még) nem az az elsődleges célja, hogy tönkretegye az embert, hanem hogy kezesbáránnyá változtassa. (Még) nem éhezetetni, kisemmizni akarja az embert, hanem behálózni, együttműködővé tenni. Hogy önszántából jelentsen. Ezért a legfontosabb célpontja pont a kispolgár.

Az angol címnek van egy visszaadhatatlan, véletlen humora: a party egyszerre jelent bulit, ünnepséget, de politikai pártot is. Nos, a párt nem nézte jó szemmel a filmet: 1966-ben betiltották (több másik filmmel együtt), az elvtársak nem voltak hülyék, értették, hogy minden kimondatlan szó ellenére is róluk szól. Pedig a film direkt azért lett ilyen abszurdra, elemeltre, ködösen allegorikusra írva, hogy ne lehessen belekötni. Muszáj volt találniuk valamit, és az lett a hivatalos kifogás, hogy a vendéglátó főnök olyan, mint Lenin… 1968-ban, a prágai tavasz idején megint meg lehetett nézni egy ideig, aztán 1990-ig megint nem vetítették nyilvánosan. (Érdemes megnézni Němectől az Oratóium Prágáért című dokfilmet is, amit 1968-ban forgatott a szovjet tankok bevonulásáról). Němec és Krumbachová 1969-ben elváltak, Němecet csak a tévében engedték dolgozni, majd 1974-ben emigrált, és sohasem tudott már ekkora fontosságú filmet letenni az asztalra, jelentős alkotást nem igazán látunk tőle ezután (előtte is csak egyet, a rendezői deübtjét: Az éjszaka gyémántjait).

Nagyon finom eszközökkel, sohasem szájbarágósan, hanem mesteri szubverzióval, mégis egyértelműen mutatja meg a film, hogyan működött az a fajta szocializmus, ami végsősoron az egyén feladásáról szólt. Ha a mai fiataloknak ez látszólag nem is mond túl sokat, én az ellenkezőjével érvelnék: kísértetiesen hasonlít a „surveillance” kapitalizmusra is, ahol szintén önként (és dalolva!) mondunk le magunk egy jókora részéről azért, hogy különféle „ingyenes” szolgáltatásokat kapjunk a Google-től vagy a Facebooktól, a cancel culture-ről nem is beszélve, ahol a disszenterségnek, a mainstreammel egyet nem értésnek ugyanaz a jutalma, mint a szovjet típusú kommunizmusban. A nálunk keletebbre ablakon kihajigált újságírókról, börtöben megmérgezett ellenzékiekről nem is beszélve.