A prágai tavaszt leverik, a dolgok visszatérnek a normális (vagyis normalizált) komcsi kerékvágásba: írókat, filmeseket tiltanak be.
Talán a világ egyetlen diktatúrájában sem készült el annyi betiltott film, mint a hatvanas évek végén Csehszlovákiában: máshol volt annyira éber a rendszer, hogy a bomlasztó műveket már szinopszis- vagy forgatókönyvformában cenzúrázza, netán kiollózták az elkészült filmből a kifogásolt részeket – ha kevés volt belőlük –, de mit lehet kezdeni a már elkészült Gyászszertartással, a Tréfával, A füllel, A hullaégetővel, Az ünnepségről és a vendégekről-lel, a Jó földijeimmel, vagy a Pacsirták cérnaszálonnal? Nagyrészt egy raktárban várták 1989-et, amikor újra meg lehetett mutatni őket (kivéve, ha a rendező reszkírozott, elvitte Cannes-ba, nyert, majd a hanyatló Nyugaton maradt a filmjével együtt, mint pl. Vojtěch Jasný és a Jó földijeim). A fiókba rejtés jutott Menzel és Hrabal következő közös munkájának is: a Pacsirták cérnaszálon (Skřivánci na niti) a prágai tavasz ideje alatt forgott le, de mire bemutatták volna, vége lett a rövidke „emberarcú szocializmusnak”, visszatértek a jó öreg „embertelen arcúak” és úgy bedobozolták a filmet, hogy csak nyekkent.
Martinászok acélsodronyon
A világnak 1990-ig, pontosabban a negyvenedik Berlináléig kellett várnia, hogy megnézhesse a filmet (ahol el is nyerte a fődíjat Costa-Gavras Music Boxszával megosztva). Berlin mindig híres volt arról, hogy nem is annyira művészi vagy esztétikai, hanem inkább politikai érdemek alapján osztogatta a díjait. Ez az érv nem áll a Pacsirtákkal szemben: persze, maró a rendszerábrázolása is, ugyanakkor meg tipikus menzeli-hrabali lendülettel elmesélt, szívszorító emberi történet, ahol még az elnyomó rendszer egyes képviselői sem szerethetetlenek (mondhatni emberarcúak, ugyebár). Egy Prága melletti acélöntödében vagyunk az ötvenes évek legelején, ahová az azelőtti rendszer kegyeltjei, a burzsujok-kulákok-értelmiségiek-zenészek (brr!), no meg az országból való kiszökés közben elkapott nők kerülnek büntetőmunkával kombinált ideológiai átnevelés végett. A csoporvezető (Rudolf Hrusínský) megfogalmazásában: itt nemcsak vasat, hanem embereket is beolvasztanak.
Nem csoda, hogy szúrta az elvtársak szemét a film, pontosan azt a bűnt mutatja meg, amiben fogantattak a vasfüggönyön túli rendszerek. Egy kicsit mintha a pont akkoriban készült A tanú párja is lenne – itt is megjelenik időnként egy fekete Volga két ballonkabátos úriemberrel, akik vállonveregetés közben finoman eltüntetik a sztrájkkal, visszapofázással, rendszerkritikus gondolatokkal kacérkodó elemeket –, de minden életigenlése ellenére sokkal komorabb annál. Itt már szatírának alig leljük nyomát, pedig minden szatirikus elem megvan: szinte senki nem találja helyét ott, ahol van, vagy ahová rendelték. A filozófia professzorora csetlik-botlik az acélroncsok között, a raboskodó nőket felügyelő katona túl vajszívű és feszengve végzi feladatát, a blokkba költöztetett cigányleány pedig inkább a szekrény tetején alszik és tüzet rak a fürdőszobai csempére. Ebben a ronda, új világban senki és semmi nem leli igazából a helyét – kivéve a szerelmet. Az bárhol fel tudja ütni a fejét, és ettől lesz gyönyörű a film: a korábbi Menzel-filmekből ismert arcok (a Vonatok főhőse, Neckár és az ugyanott „seggenpecsételt” Jitka Zelenohorská) közt fejlődik valami, de még a nászéjszakát sem tudják jóízzel elfogyasztani, mert ki kell menni zászlócskát lengetni az elvtárs érkezésének tiszteletére. A ’90 után születetteknek ez már tényleg szatírának tűnhet, holott halálkomoly volt: amikor begördült a magasabb szintű elvtársat szállító autó, tényleg megállt az élet, és ünnepelni kellett. Nem csoda, hogy a központi bizottsági tagok sokáig őszintén hittek a szocializmus sikerében: egy olyan elvarázsolt színdarabban éltek, amit ők írtak és rendeztek ugyan, de a „jókedvű” munkások végtelen sora segített fenntartani a látszatot.
Az 1968-as bevonulás, no meg a „normalizálás” időszaka miatt az újhullámos alkotóknak dönteniük kellett: mennek vagy maradnak? Persze a legtöbbször ez sem „döntés” volt, hanem az életbenmaradás egyetlen lehetősége. Passer, Forman és Nemec még idejében kivándoroltak; Chytilová, Schorm és Menzel maradtak, azt reszkírozva, hogy többé soha nem készíthetnek filmet. Ez hosszú évekig így is volt – a legtöbb ideig Schorm nem fért kameraközelbe –, a jeget Menzel törte meg hat hosszú év után karrierjének talán legkevésbé ismert, de mindenképpen legkevésbé értékelt alkotásával, az Aki aranyat keres cíművel (Kdo hledá zlaté dno). Valószínűleg az lehetett az egyezség – erről vajmi keveset szól a fáma –, hogy ha elkészít egy, a rendszernek is tetsző filmet, akkor folytathatja. És lőn: szinte a Pacsirták tükörfilmjét látjuk a szerelem kiteljesedését megélni képtelen fiatal párral, itt viszont nem a rendszer tökéletlen, hanem az emberek. A fiatal Láda (Jan Hrusínský, Rudolf Hrusínský ekkor még tejfölösszájú fia) épp most tért vissza a hadseregből, és lelkesen építi a szocializmust kamionsofőrként, hogy legyen pénze az esküvőre. Szentimentális zenére vágva látjuk hosszasan a szocialista géppark (azok a naranccsárga Tátra kamionok!) és az ügyes cseh mérnökök összefogását, amint közösen építik az akkori Csehszlovákia legnagyobb gátját. Még a munkásszálló is úgy néz ki, hogy bárki megirigyelhetné: jókedvű melósok göcögve kompótozgatnak jól megérdemelt pihenésük alkalmával. Ez bizony a szoci papa mozija javából, ráadásul tiszta véletlenül a kommunizmus áldozatainak emléknapján sikerült megnéznem.
A Zdenek Sverák segítségével írt „alkufilm” egyébként furamód teljesen nézhető 2021-ben is, ha nem egyéb, a gátépítés „dokumentumfilmjeként”. Lehet, hogy azért, mert gyerekkorom tévében közvetített propagandafilmjeit juttatja eszembe, és hát a nosztalgia bármilyen mocskot képes többé-kevésbé csillogóra vikszolni – de az is lehet, hogy azért, mert a filmet eredeti nyelven, felirat nélkül néztem végig (egyszerűen sehol sem találtam feliratot, sőt, magát a filmet is erősen dugdossák, érthető okokból), ergo a cselekményt a képekből és a színészi játékból voltam kénytelen mintegy kikövetkeztetni. Érdekes, majdhogynem transzcendens kísérlet, mindenkinek ajánlom: a felirathoz szokott szemnek kell 10-15 perc, de a beszéd információhordozás helyett háttérduruzsolássá zsugorodik, ezzel együtt az operatőri beállítások, a színészi gesztusok, az intonáció ereje megsokszorozódik a filmvásznon. És ezen esetben volt is hova sokszorozódniuk: az Aki aranyat keres ha nem is konkrétan propagandafilm, de mindenképpen meghunyászkodás a rendező részéről (legalább nem volt besúgó, ugyebár…). A következő filmje viszont bőven kárpótol mindenért.
Mesés magány
Ha az eddigiek alapján nem hitte el a kedves olvasó, hogy egy-egy cseh film (legyen az Menzel-, Forman- vagy Chytilová-mozi) akár Erdélyben is játszódhatna, akkor a két évvel későbbi, 1976-os Magány az erdőszélen (Na samotě u lesa) mindenképpen meggyőzi. Még szűkszavú, huncut székelybácsi is van benne az obligát egysoros góbé-poénokkal („érteni értem, na, de nem tudom a választ” és társai). Természetesen a székelybácsi nem székely, hanem „bohém” (Josef Kemr kelti életre), de a falujában tapasztalható jelenséget jól ismerjük, ma is nagy divat, errefelé is. A nagyvárosi értelmiségiek falura való kivonulásáról van szó. Arról a naiv elhatározásról, hogy a friss levegő, a ganészag és az erdő közelsége majd visszaad valamit abból, amit a panel-életmód észrevétlenül, évek alatt ellopott. Persze nem kell kimerítő szociográfiai tanulmányra számítani – ez itt nem a Cseh falvak társadalmi szerkezete a XX. század végén című vaskos, belealvós monográfia –, a Ladislav Smoljak (akinek a nagyszerű Főúr, tűnés!-t [Vrchní, prchni, 1980] is köszönhetjük) és Zdenek Sverák forgatókönyvéből készült film egy esettanulmány szkeccse, de pont konkrétsága miatt lesz ismerős. A jóindulatúan naiv prágai család mindenképp falusi nyaralót szeretne, ezért kötnek egy olyan egyezséget az említett bácsikával, hogy bérbe veszik omladozó falú házikója egyik szobáját, hogy majd amikor az öreg meghal – vagy elköltözik a fiához, városra –, akkor az övék maradjon.
Kodependens viszonyt soha szeretetteljesebben nem ábrázolt senki mozgóképen. Még ha – egy hidegfejű elemzés nyomán – olybá is tűnne, hogy ezek az emberek itt kölcsönösen kihasználják egymást, és mindkét „fél” sakkban tartja a másikat (és hány ilyen, rossszul végződő történetet ismerünk a való életből!), még akkor sem tudunk rájuk haragudni (sokat elárul az is, hogy a kisgyerekek semmi perc alatt nagyapónak kezdik hívni az öreget). Ám pár nagyon is égető jelenkori problémára is rávilágíthat a filmet 2021-ben nézőnek, ami az életteret, az életminőséget, a belső migrációt illeti, sőt, ha létezik olyan, hogy rurális dzsentrifikáció (és miért ne létezne), akkor arra is.
Amennyire gyarlónak, vígjátékinek tűnnek első pillantásra ezek az emberek, észrevétlenül annyira idealizáltak is – ne feledjük, mégiscsak csehek. Nem csoda, hogy a mai napig irtózatosan népszerű film otthon, mondatai közszájon forognak: a Magány az erdőszélen egy igazi (közép-)kelet-európai „feel good movie”, amelyben Menzel tőle rég nem látott precizitással találja el a szentimentalista giccs és a művészi értékű családábrázolás közötti cérnavékony pászmát.
Nem így a két évre rá készített Mesés férfiak kurblival (Báječní muži s klikou). Valószínűleg már témája (a cseh ősfilm története), műfaja (echte kosztümös mozi, amelynél azért illik visszahozni a jelmezbe és díszletbe fektetett összeget) és rendezői hozzáállása (lehetőleg igazi némafilm-inzerteket forgatni) miatt is meg-megbicsaklik a szatirikus beszédmód – aztán hálistennek Menzel mindig észbekap, és megfejeli valamivel a romkomra való hajlamot. A Monarchia utolsó előtti évtizedében vagyunk, a hangulat békebeli. A legszebb fiatalságát már elfogyasztó mutatványos Pasparte (Rudolf Hrušínský) egy vándormozival járja a vidéket, és arra használja a pár perces néma tekercseket, amire kárhoztattak: olcsó vásári látványosságra, amit élő zenével kell kísérni, a címben szereplő kurblit egyenletesen forgatva, mert különben meg-megbicsaklik a frame-rate (mint ahogy Menzel rendezői vénája is).
A film pont azt a mágikus pillanatot szeretné elkapni – lefagyasztva az időben azt a mozógképet, ami ugyebár még csak alig moccant meg –, amikor a filmből művészet lesz, a vándormozikból – akkori cseh szlengben biograf – akkor még hallatlan módon Prága belvárosába, állandó lakhelyre, filmszínházba költözik (röhög is mindenki Pasparte úron, egy évet se adnak a bukásig). Ahogy annak lennie kell, a nemzet nagy tragikáját, a fiktív Emílie Kolárová-Mladát (egyfajta cseh Jászai Mari vagy Blaha Lujza lenne, de a filmben tényleg a cseh film és színjátszás nagyasszonya, Vlasta Fabiánová alakítja igen önreflexív módon) nem is annyira az új médium érdekessége, divatossága vonzza be, hanem az irigység: ha Sarah Bernhardt-t megörökítették ezzel az ördögi gépezettel, akkor egye fene, csináljunk mit is cseh filmet.
A Mesés férfiak kurblivalt leginkább az ősfilm története iránt rajongók fogják imádni: van benne eredeti, működőképes Lumiére-féle cinématographe, Menzel pedig a Szeszélyes nyárbéli mamlasz, halkszavú alteregóját melegíti fel ismét színészként, az első cseh operatőr bőrébe bújva. Nagyjából ugyanebben az időben kezd ismét feltűnni nyomtatásban Hrabal, aki – Menzelhez hasonlóan – tett néhány félreérthetetlen gesztust a regnáló hatalom felé (de talán csak a túlbuzgó szerkesztők matattak bele egy hírhedett interjújába), hogy műveit végre nemcsak szamizdatformában jelentethesse meg (az Őfelsége… és a Sörgyári capriccio is először így keringett). Kapott is kortársaitól hideget-meleget (ahogy Menzel is), de kb. 1978-tól kezdve ismét publikálhatott, ami azt jelenti, hogy ismét „adaptálható” lett. Menzel nem is tétlenkedett sokat, újból összeálltak.
Rövidre vágva
Ha az utóbbi két Menzel-filmben tapasztalunk némi eszképizmust (falura, illetve a világháború előtti időszakra), akkor talán nem tévedünk. Ez az eszképizmus pörög fel teljes fordulatszámára a Sörgyári capriccióban (Postřižiny). Ha valakinek a magyar címről, konkrétan a capriccióról eszébe jut a Szeszélyes nyár, ejsze nem téved épp olyan nagyot – itt is van egy betolakodónk, Pepin bácsi, aki jócskán megkavarja az állóvizet és némi chaplini slapstick-humort is hoz magával, ha már ilyen jól begyakorolták az effajta gegeket az előző filmmel az alkotók –, és van is olyan jó, mint a cseh eredeti (kb. Rövidre vágva). Közbeszúrnám, hogy gyűlölöm a szinkront, de talán a Monty Python-filmek mellett ez azon kevés alkotások egyike, amit időnként érdemes a magyar színészek hangjával is elő-előkapni.
A Sörgyári capricciónak az az egyik legszebb vonatkozása, hogy amennyire erős benne Hrabal önéletrajzisága (nevelőapja a nymburki sörgyár menedzsere volt, a család tényleg a főzdében élt – ma az ott gyártott sör az író nevét viseli), annyira általános közép-kelet-európai közérzetfilmmé tudott lenni. Ha szubverzív tartalmat keresünk Menzel filmjeiben, gyakran olyasmire mutatunk rá, ami nem is annak volt szánva – nos, a Sörgyári capricciónak maga a létezése egy hatalmas, pimasz szubverzió. A kommunizmus legnyomorúságosabb, legszürkébb korszakában képesek voltak egy életigenlő, vidám, merészen hedonista filmet csinálni a békebeli időkről. Ma már képtelenek vagyunk felfogni, mennyire erős gesztus ez, és éppen ezért nem is lehetne ilyen – vagy ugyanilyen hatású – filmet csinálni. (Még csak leforgatni se lehetne hasonlót: már a filmet nyitó disznóvágástól disznóként visítana fel minden nyugati fesztiválzsűritag, aztán a degradáló nőábrázolásról ne is beszéljünk – az effektíve Hrabal édesanyját alakító, rapunzeli hajú Magda Vásáryová már akkor megtapasztalta, hogy milyen, amikor a párizsi feminista sajtó alaposan „félreolvas” egy filmet. A színésznő egyébként ma liberális politikus Szlovákiában, még elnökjelölt is volt.) Persze, a cseh szocializmusbéli állapotok messze nem voltak olyan súlyosak, mint pl. a nyolcvanas évek Romániájában, de a gyermeki életöröm féktelen bemutatásánál forradalmibb ars poetica nem is kell egy ilyen rendszer esetében (hasonlítsuk csak össze, hogyan és mit esznek ehhez képest Aki aranyat keres melósai).
De hát ilyenek a csehek: puhán, humorral, étellel, sörrel – no meg finom, voyeuri erotikával – harcolnak a diktatúra ellen. Ha belegondolunk, milyen erős kultúrexportterméke a cseh gazdaságnak egy efféle film, akkor megértjük, miért tódulnak ezrek Prágába évente turistáskodni. Visszafele is működik: a nemzeti identitásokat képző vagy erősítő filmek listáján is előkelő helyet foglalna el, persze erőszakmentesként A nemzet születése vagy Az akarat diadala szöges ellentézise. S hogy egy, immár kapitalizmusban élő embernek mit mondhat az egyébként töretlenül népszerű film? Egy 2008-as Mokép-brosúrából idéznék, amivel a film magyar DVD-kiadását reklámozták: „A film fojtott erotikával mutatja be egy vidéki település polgárainak fullasztó életét, annak kisszerű érzelmeivel és vagyoni törekvéseivel.” Erre nem tudok mit mondani, inkább Menzel publicisztika-kötetének címével reagálnám le: hát, nem tudom… Bárcsak így fulladoznánk 2021-ben is.
Ha már ismét lendületben volt a Hrabal-Menzel páros, akkor rögtön folytatták is: a Hóvirágünnep (Slavnosti sněženek, 1983) szinte logikus „tükörfilmje”, ferde reciproka a Sörgyári capricciónak: ugyanúgy a Hrabal körüli dolgokat „dokumentálja”, csak a dicső múlt – a gyerekkor – helyett a kevésbé dicső jelenben járunk (Hrabal is kiköltözött falura, csakúgy, mint a Magány erdőszélen családja, ráadásul a filmet is pont ebben a faluban forgatták, a településke ma Hrabal-majálisnak is otthont ad). Még disznótor is van, csak hát vaddisznóból; ugyanúgy az evésről-ivásról szól, itt viszont a hedonizmus nem szentesített végcél, hanem egérút a nyomorúságos valóságból. Míg a Sörgyáriból a retinánkra égő kép egy gyönyörű, angyali teremtmény földi örömeit ábrázolja – Maryska egy darab sült hússal és egy korsó habos világossal –, addig a Hóvirágünnep kicsinyes, ronda férfijainak a füstölt szalámi státusszimbólum, civakodás tárgya és potenciális csömörforrás, a sör pedig valami, amivel a háttérben zsörtölő fehérnépek hangját ki lehet zárni valahogy, egészen a részeg bódultságig, vagy még azon is túl. A film legnormálisabb emberének a zakkant orvos tűnik, aki más emberek helyett kecskéi társaságát választja.
Talán ez a Menzel-Hrabal duó legtársadalomkritikusabb filmje, pedig általában nem jellemző rájuk ez a fajta korholó-dorgáló beszédmód – filmjeikben a legkisebb, legjelentéktelenebb vagy leginkább antagonista figura is valamelyes szeretettel van ábrázolva. Ám a Hóvirágünnep – és miért ne, a Sörgyári capriccio is – egyfajta reakció arra, amit a Szigorúan ellenőrzött vonatok nácija mond a csehekre: „nevető vadállatok!” Persze, a társadalomkritikát nem olyan szigorúan kell elképzelni, mint ahogyan mondjuk egy önsorsrontó magyar rendező valósítaná meg: itt az élcelődés, a szatíra is kedélyes göcögéssel kereteződik a néző részéről. Az egészen lírai pillanatok már-már slapstick-jellegű komikummal keverednek (itt Menzel pályája során először nem a megszokott operatőrével, Jaromír Sofrral dolgozott, a felgyorsított képkockák pedig elég rosszul öregedtek), még Hrabal is tiszteletét teszi a vásznon virágágyás-ganézás közben. Ha a Sörgyári pimaszul a romantizált múltbéli idillel teremtett kontrasztot az akkori cseh jelenkorhoz képest, akkor a Hóvirágünnep meg pont azért pimasz, mert nyíltan a sehova nem tartás filmje az új, sokoldalúan fejlett szocialista embertípus társadalmában.
Ekkor jelenhetett meg végre rendes formában Hrabal egyik legfontosabb regénye, az Őfelsége pincére voltam is – addig csak szamizdat formájában kerengett. Ez lesz majd Menzel hatodik Hrabal-adaptációja, sajnos immár az idős mester hozzájárulása nélkül – ám ez még messze van, a jövő hét zenéje…
