Sorozatban közölt, rendhagyó, szubjektív portré a tavaly elhunyt cseh rendezőről.
„Sorozatban közölt, rendhagyó, szubjektív portré a két éve elhunyt cseh rendezőről”: szinte szóról szóra ugyanez volt a leadje a tavaly tavasszal közölt Miloš Forman-sorozatomnak. Amikor annak pontot tettem a végére, felszusszantam egy kicsit, úgy tűnt, hogy sikerült kiírni egy csomó mindent magamból. Ennek a „csomó mindennek” része volt a személyesség is: a korai Forman-filmek olyanok, mintha az én gyerekkoromban, az én környezetemben játszódnának, néha még a mai napig magyart hallok bele a vaskos cseh mondatokba. Nos, ha a korai Forman-filmek személyesen megérintettek, akkor ennek a sokszorosa mondható el a Menzel filmjeiről, akiből nem lett amerikai rendező, hanem megmaradt csehnek, és még a nyolcvanas években is olyan autentikus cseh környezetekben forgatott, ahol megállt az idő – az én időm is. A további személyes érintettségről pedig csak annyit, hogy amikor 2013-ban a TIFF elhívta Kolozsvárra az akkor még idősödés jelét egyáltalán nem mutató Menzelt (legényesebben szökellt a lépcsőkön, mint a fesztiválszervező Tudor Giurgiu), képes voltam ácsorogni egy darabig a Republica (akkor már Florin Piersic) mozi előtt Az én kis falum vetítése után, hogy kezet foghassak vele. A rövid kézfogás olyan volt, mint egy-egy filmjének egy-egy kulcsjelenete: nem kísérte párbeszéd, működött anélkül is.
Ma töltené a 83-at, ha a koronavírus el nem viszi tavaly novemberben (a halálhírében még nem szerepelt ez az apró, de fontos adalék, a felesége csak később mondta el a helyi hírportáloknak, amikor már nem volt akkora „hírértéke”). A 83 nem olyan sok egyébként – mindenki a 106 évesen elhunyt, száz fölött is aktív Manoel de Oliveirát hozza fel mint követendő példaképet –, de valahol elkerülhetetlennek tűnt, hogy Menzel is kövesse Chytilovát (2014), Němecet (2016), Formant (2018) és a szintén tavaly elhunyt Ivan Passert, ezzel végleg pontot téve (ha nem számoljuk ide a nemsokára 83-at töltő Juraj Jakubiskót, aki szlovák és később diplomázott) a cseh újhullámra. Menzel volt a legfiatalabb közülük (Věra Chytilová, akivel padtársak voltak, kilenc évvel volt idősebb nála), de ő lett a legkorábban híres a 29 évesen kapott Oscarjával. És ha már újhullámról van szó: a cseh(szlovák) újhullám is – a legtöbb újhullámhoz hasonlóan – nem kidolgozott programot-kiáltványt vagy neadjisten stílust jelentett, hanem minden egyéb fölött egy szellemi közösséget, amelynek kezdetei összefonódtak a prágai művészeti egyetem filmiskolájával, a FAMU-val. A FAMU-ra hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint egy ősöreg intézményre (és kétségkívül az is), de nem árt észben tartani, hogy amikor a Menzelék évfolyama végzett ott, még csak 16 éve létezett – összehasonlításként, már a kolozsvári Sapientia-EMTE filmszaka is „öregebb” ennél két évvel.
A főiskola és a kezdetek
Nincs főiskola vizsgafilm nélkül, és szerencsénkre – no meg Menzel pechjére – különböző archívummentési erőfeszítéseknek köszönhetően elérhető egyik legelső jegyzett rövidfilmje. Paradoxon, de a legjelentéktelenebb diákkori szösszenete tekinthető meg talán a leggyönyörűbb formában. Az 1959-es, színes (!) Domy z panelu (Panelházak) ott pihen a következő, immár „rendes” kisjátékfilm, az Umřel nám pan Foerster (Foerster úr meghalt) cíművel együtt mellékletként egy szinte nyolc órára rúgó indiai dokumentumfilm Blu-Ray kiadásán. Lépjünk azon túl, hogy milyen elképesztő dolog, hogy egy filmfőiskola ennyire vigyáz az ott diplomázottak szárnypróbálgatásaira, és azon is, hogy filmképileg – színek, kontraszt, élesség stb. – milyen lenyűgözően néz ki még 2021-ben is egy „belső fogyasztásra” szánt, hatvanéves filmecske. A lényeg ott van a képek mögött: Menzel témaérzékenysége. Mintha csak egy előkészítő tanulmányt bámulnánk az említett, 1985-ös Az én kis falumhoz: a derűs képekben hatalmas konfliktus feszül – no nem emberek között, hanem inkább korszakok között. Pedig Menzel (és később állandóvá váló operatőre, Jaromír Sofr) saját elmondása szerint csak úgy kimentek és lerakták a kamerát egy építkezésnél, mert az eléggé látványosnak tűnt. Persze, mint mindig, Menzel ezúttal is szerénykedik: az már igenis rajta múlott, hogy a szocializmus dicső vívmányaként bemutatandó, rohamtempóban épülő, előregyártott betonelemekből felhúzott rideg panelházak kontrasztba kerülnek az omladozó, salétromos falú, de otthonos, nosztalgikus prágai békebeli múlttal.
Az említett, záróvizsgafilmként fungáló Foersterben (1963) pedig – minden hibája és rövidsége ellenére – már teljes dicsőségében ott működik a nemsokára újhullámosként ünnepelt alkotói véna. Mintha csak egy Hrabal-írásból készült szösszenetet néznénk, pedig a nagy egymásratalálás – nem is beszélve arról, hogy Harabalt is csak később engedték publikálni – még váratott 2-3 évet magára. A film nagyrésze egy öregember kedélyesnek tűnő, de végtelenül szomorú monológja, ami a sorok közt az elmúlásról szól, és amit egy ruhákat teregető nő mozgása ellenpontoz, majd a halál banalizálása keretez. Az egész – immár költséghatékonyan fekete-fehér –, 14 perces rövidfilm szinte egy fészekben maradt, kikeltetlen seregszemléje azoknak a témáknak, amelyek Menzel pályafutását jellemezni fogják: elvágyódás, nosztalgia, némi frivolitás, kéretlen, talán nem is létező csábítás, a triviális felmagasztálása a magasztos trivializálása mellett, képi huncutság (ha tehetjük, figyeljük meg, hogyan játszik a frissen mosott ágyneművel), a kisemberek iránt érzett mérhetetlen szeretet, a békaperspektívából szemlélt történelem. Bővebb cselekményleírással nem érdemes foglalkozni, amúgy is viszonylag komplikált megnézni ezt a korai művet: nem fontos a „sztori”, ahogyan a párbeszédek is mellékes fontosságúnak tűnnek sokszor. Hrabal műveiben is „sok a duma”, ennek ellenére kitűnő vizuális alapanyagként szolgálnak, főleg, ha az ember a „duma” mögé tekint. És Menzel mögéje tekintett.
Gyöngyök a magasban
Ha van újhullámos programfilm, akkor a Gyöngyök a mélyben (Perlicky na dne, Pearls of the Deep) az. Mi sem megfelelőbb forma egy frissen végzett, új filmnyelv(ekk)el kísérletező generáció közös bemutatkozására, mint egy novellafilm. Vagy szkeccsfilm. Vagy antológia. Vagy omnibus-film, ahogy mostanában hívják. Nem véletlen, hogy a FAMU-n frissen végzett, később (a nyugati sajtó, ki más által) újhullámosnak becézett generáció egyik első próbatétele egy Hrabal-elbeszélésfüzér adaptációja. Bohumil Hrabal már a negyvenes évek vége óta szeretett volna közölni (addig melósként dolgozott, ami életreszóló sztorialapanyagot jelentett számára), első kötete azonban 1959-ig váratott magára... illetve 1963-ig, mert végül csak akkor engedték megjelenni. A mindössze két évvel későbbi filmmel megegyező című kötet annyira friss volt, hogy igazából magyarázatra sem szorul, hogy miért csapott le rá a Menzelék generációja. A Gyöngyök a mélybennél beszédesebb címe nem is lehetne ennek a filmfüzérnek: annak ellenére, hogy a főiskolát alig elvégzett fiatalok készítették, az öt filmecske mindegyike kész auteur-i világszemléletről tanúskodik, ha technikai, stilisztikai, dramaturgiai értelemben nem is tökéletesre csiszolt alkotások – és nem csak azért, mert mindegyikük Hrabal-adaptáció. Az akkor már ötvenéves író nem ragaszkodott kínkeservesen ahhoz, hogy minden úgy legyen, ahogy ő leírta, sőt, színészként is erősíti a gárdát, ha csak epizódszereplőnként is köti össze a „gyöngyöket”.
A minket érdeklő rövidfilm a Baltazár úr halála, rögtön a Gyöngyök első darabja, ami első ránézésre nem túl érdekes – egy motorbicikli-verseny alkalmából összesereglett tömegben vagyunk, ahol néhány ember egyre ittasabb állapotban az autóverseny mint halál nemességét tárgyalja hol szenvtelenebbül, hogy nosztalgiázósabban, mindenesetre konyhafilozófiai szlengben. Amennyire hrabali ez a tabló (végtelennek tűnő kedélyes sztorizgatás szövi át finoman a morbid témát), annyira menzeli is, ez viszont csak akkor tűnik fel, amikor elhallgatnak a színészek, és rázendítenek a képek: a teleobjektívvel felvett, keringőritmusra kerengő motorbicikli-balett azon ritka pillanatok egyike, amikor téma, rendező és operatőr (itt Jaroslav Kucera) egymásra találnak. Az epizód keserédes végére – amint a címben „finoman” utalnak rá, az egyik versenyző meghal – már minden a megszokott hrabali kerékvágásban megy, a hazafele autózó társaság tagjai a kedvenc söreikről beszélgetnek. Az omnibus másik négy rövidfilmje – Menzel mellett Chytilová, Jires, Nemec és Evald Schorm – is megérdemelne egy misét, főleg ha a teljes alkotás paradigmaváltó szabad(os)ságát, újhullámindító mivoltát nézzük.
Ma már lehetetlen megmondani, mennyire katalizálta Hrabal életművét ez a szkeccsfilm, fordítva viszont egyértelműbben látszik, hogy az ő irodalmi alapanyagai felbecsülhetetlen fontosságúak voltak a cseh nuvelvág sikere tekintetében. Menzelnél látszik ez a legjobban: annyira magáévá tette (de lehet, hogy mindig is az övé volt) ezt a kisemberekre fókuszáló, szeretettel és játékossággal teli, súlyos témákat könnyedén tárgyaló, az intellektualizmust látszólag elutasító beszédmódot, hogy még a nem Hrabal-alapanyagból készült filmjeit is áthatja. Másfél évvel a Gyöngyök a mélyben után egy újabb szkeccsfilm következik, igaz, ez sokkal kompaktabb, műfajibb, és van egy erős összekötő kapocs köztük, mégpedig a főszereplő Borůvka rendőrhadnagy-nyomozó, aki egyfajta önreflexív, vicces cseh Columbo vagy Maigret. Az 1966 eleji Bűntény a leányiskolában (Zlocin v dívcí skole) szintén adaptáció, a később emigránssá váló Josef Skvorecký írásaiból készült, és annak ellenére, hogy az egyes szegmenseinek elvileg sokkal több közük kéne legyen egymáshoz, a rendezők stílusa (Menzel mellett Ivo Novák és Ladislav Rychman) erős kontrasztot képez a filmek között. Ami az első szegmensben még halálkomolynak tetsző nyomozós sztori, az a harmadik (utolsó), Menzel-féle részhez érve már a műfajparódiát súrolja: Borůvka hadnagy folyamatosan kiszól a képből a nézőhöz, állandóan nyelvbotlásai vannak – meg úgy általában az egészet átlengi egyfajta menzeles, majdhogynem mesei elemeltség, ha szürrealizmusnak nem is lehetne nevezni. A színészgárdát színesítő, Formantól lopott, fura arcú amatőröket használó casting-technikáról nem is beszélve. A film – főleg mindhárom részét együtt nézve – nem egy formanyelvi vagy narratív bravúr, de arra mindenképp jó volt a Baltazár úrral együtt, hogy kiderüljön a Barrandov filmgyár fejesei számára: a fiatal Jiří simán elbírna most már egy teljes játékfilmet is.
Szigorúan ellenőrizetlen debüt
Ma már elképzelhetetlennek tűnik, hogy a dolgok ilyen gyorsan kövessék egymást: a Szigorúan ellenőrzött vonatok (Ostře sledované vlaky) című Hrabal-kisregény 1965-ben jött ki, és alig egy évre rá, 1966 novemberére Menzel már készen volt a filmverzióval. A szoros együttműködés (Hrabal a forgatókönyv megírásában is aktívan részt vett) azt jelezte, hogy a két alkotó végleg egymásra talált. És így is volt: az eddigieken kívül Menzel még négy nagyjátékfilmet készített Hrabal-írásokból a szerző több-kevesebb involválásával, ami a filmtörténet egyik legszebb és legtermékenyebb író-rendező szimbiózisának számít. Arról a paradoxonról nem is beszélve, amit már pedzettem: még a nem hrabali alapanyagból készült Menzel-filmekből is árad egyfajta hrabali mesélőkedv – a paradoxon ebben mindössze az, hogy más rendezőknél még a hrabali alapanyagból készült filmeknél sem működik...
Ha a Szigorúan főhősét alakító Václav Neckár kamaszos – vagy már-már kissrácos – fejét nézegetve arra gondolunk, hogy de hiszen ez Menzel kiköpött mása, nem járunk messze a valóságtól. Menzel eleinte magát castingolta volna be a főszerepbe, de talán még nem bízott annyira a saját rendező-színész-kétlakiságában, hogy levezényeljen egy egész forgatást így. Mindenesetre beleírt a forgatókönyvbe egy nyúlfarknyi szerepet – az orvosét –, hogy a két karakter találkozásakor (tényleg, mint két tojás) nyilvánvalóvá tegye számunkra: a szégyellős, a férfikor kapujában ácsorgó, alig pelyhedző állú, halkszavú Miloš Hrma forgalmista-gyakornok bizony ő maga.
Röviden fogalmazva a film (és a könyv) egy – jellegzetesen könnyed cseh – háborúellenes szatírába csomagolt felnőtté (férfivá) válás története. A kis vonatállomás mintegy kisvárosi békeszigetként ragyog: körülötte javában zajlik a második világháború, át is vonulnak a frontra tartó vonatok (innen a cím), de „lakói” – a férfivá érés három stádiumát bemutató három vasúti alkalmazott – inkább ilyen-olyan női fenekekkel, galambokkal, no meg az eiaculatio praecoxszal vannak elfoglalva. Ahogyan annak lennie kell. De közbeszól a háború, és mi tudjuk, hogy a filmvégi robbanás is pont olyan korai, mint a főhős magömlése...
Ha kedves ismerőseinkkel néhány sör – teszem azt, Pilsner Urquell, de akkor már inkább nymburki Postřižinské – mellett elcsevegnénk az irodalmi adaptációkról, és előjönne az unos-untig ismételgetett argumentum ad nauseam, miszerint jó irodalmi adaptáció nem létezik, a film labdába sem rúghat a könyv mellett ésatöbbi, nos, akkor elő lehet rángatni – sok más jó példa mellett! – ezt a filmet. Menzel és Hrabal nagyon okosan kikerülték a tipikus hrabali hősök szószátyárságát, és tablókban fogalmazták újra a könyvet. Csak azt tartották meg az amúgy is rövid kisregényből, ami (jobb szó híján) megfilmesíthető, a többit olyan nagyszerű, párbeszéd nélküli képekbe sűrítették, mint pl. az ikonikus meghiúsult vonatos csókjelenet (amit hiába keresünk a könyvben). Noha a performativitásra, börleszkre és a közönség iránti előzékenységre hajlamos Menzelben megvolt a happy end kísértése – le is forgattak egy alternatív befejezést –, végül hálistennek megtalálták az arany középutat az alapanyag végén lévő, filmben hitelesen ábrázolhatatlan agónia és a némafilmesen egyszerű csattanó között.
A film ma is kitűnik nemcsak nagyszerű képeivel, alakításaival, hanem ritmusával is. Hogyha megnézzük az 1968-as Oscar-gálán – ezen szúrták ki végre Hitchcock szemét egy életműdíjjal – a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díj kiosztóját, amint egy pofátlanul fiatal Jiří Menzel veszi át Danny Kaye-től a szobrocskát, akkor megértjük, honnan jön ez az ökonomikus, tömörítő fogalmazókészség. Alig hallható, szerény köszönőbeszéde mindössze ennyi volt: „I am very happy that Americans like Czech films. Thank you.”
Szeszélyes tavasz
Csak az Oscar után, 1968 tavaszán jött ki, de már javában le volt forgatva Menzel következő filmje, a Szeszélyes nyár (Rozmarné léto), és akarata ellenére tökéletes összefoglalója a prágai tavasznak: egy szépen induló évszak, a még csak alig elkezdődött fürdőszezonnal, aminek kellős középébe ront – mit ront, bevonul! – egy idegen elem, és még a rossz időjárást is magával hozza. A filmben egy falucska állóvizét kavarja fel alaposan egy cirkuszi mutatványos érkezése (ha ez nem egy cseh Zampanò-parafrázis, akkor semmi sem az, s tény, hogy Menzel maga is többször bevallja Fellini iránt érzett csodálatát), de főleg az artista „asszisztense”, a szöszi Anna.
Ha a Szigorúan ellenőrzött vonatokban még nyilvánvaló volt, hogy ki csábít kit, itt már sokkal kétértelműbb. Itt a „szöszi szerelmei” három korosodó, pocakosodó karikatúra a felsőbb osztályok mindegyikéből: a kvázi-értelmiségi és vállalkozó Dura úr (itt játszik először Menzel-filmben a hatalmas Rudolf Hrusínský), a katonatiszt Hugo, illetve Roch kanonok. Az ő hármuk nyara úgy telik, ahogyan egy cseh nyárnak telnie kell: merengő filozofálgatással, illogatással, eszegetéssel, de amikor viszont végre szemtől szembe kerülnek a vágy titokzatos tárgyával (s van itt azért Pasolini-féle Teoréma-áthallás is, talán nem véletlen, hogy a két film egyidőben készült), ugyanolyan impotenseknek bizonyulnak, mint a Vonatok szerethetően nyámnyila főhőse. Amikor a kétszemélyes cirkusz végre elhagyja a települést, úgy változnak meg a szereplők és a viszonyok, hogy közben minden marad a régiben. Pesszimista lezárásnak tűnik ez így, de ha jobban belegondolunk, a status quónál nagyobb optimizmus nem is létezik...
Ha a Vonatok a zseniálisan filmre adaptált irodalom tézisfilmje, akkor a Szeszélyes nyár ugyanennek az állatorvosi lova. Nem arról van szó, hogy nem működne, nagyon is működik, ma is élvezhető film, de a szereplők mozgása (csetlése-botlása), cselekedetei, no meg úgy általában Jaromír Sofr ismét nagyszerű képei erős kontrasztban vannak azzal, ahogyan a karakterek beszélnek. Vladislav Vancura erősen stilizált, nagyon könyvszagú párbeszédeihez nem akartak (nem mertek?) hozzányúlni Menzel és dramaturgtársai, ettől az egész filmnek – még a magyar szinkronos verzióban is – egy elegánsan össze nem illő, skizofrén hangulata lesz. Az egészet tetézi az, hogy emelkedett, magasröptű eszmefutattásaik ellenére mindegyik karakter toprongyos, szakadt ruhákban flangál. Úgy látzik, Menzel komolyan vette a kihívást, hogy összeházasítsa a magasztost és az alantast. Így már az is logikusabbnak tűnik, hogy maga a rendező bújik a mutatványos Arnost szerepébe, és fura, teljesen „bohóctalan”, mimikátlan módon alakítja azt. (Ezen a ponton illene kitérni Menzel színészi munkásságára is, pláne hogy egy csomó magyar filmben szerepelt, például Szabó István vagy Bereményi Géza alkotásaiban, de az egy teljesen másik írás lenne. Talán arra is sor kerül majd.) Ez az öncastingolás teljesen összhangban van azzal az alkotói hitvallással, amit Menzel lépten-nyomon hangsúlyozott, miszerint ő mindössze egy filmgyártó iparos, aki csak szórakoztatni akar.
Ez a szórakoztatásra törő attitűd tűnik a következő alkotása, az 1968 végén, a prágai tavasz leverése után bemutatott Bűntény a mulatóban (Zločin v šantánu) vezérlőelvének is, amivel visszatér az előző Bűnténynek ha nem is „helyszínére”, de szerzőjéhez és műfaji miliőjébe: ugyanazon Josef Skvorecký írásai alapján készült krimi-vígjáték, mint az 1966-os szkeccsfilm, csak Borůvka nyomozó helyett erőltetett, nem mindig jó hangú színészek által előadott musical-betéteket kapunk (persze hogy Menzel maga is felbukkan egy bohóc-cameóban). Ha megfigyeljük, hogy Menzel milyen gyerek- vagy ifjúkori mozgóképes hatásokról vallott Fellini, Renoir és a többiek mellett, akkor máris nyilvánvaló, hogy ez a film színtiszta eszképizmus a világháború előtti időkbe, amikor a cseh mozikban Martin Frič rendező vígjátékai voltak a legkelendőbbek. Maga a film nem öregedett túl jól, cirkalmasan gabalyodó cselekménye és rejtőjenős poénjai valószínűleg nagyobbat csattannak csehül, mint angol felirattal. Ezzel viszont nagyjából véget is ér a Menzel és az egész cseh újhullám szabadossága, kísérletező kedve. A prágai tavasz megtorlása után bekeményítő cenzúra hosszú évtizedekre dobozolja a következő filmjét, és helyette nem is rendezhet újat több mintöt évig. De ne szaladjunk előre, ez a következő heti epizód témája...
A Menzel-napló következő része ide kattintva, utolsó része pedig ide kattintva olvasható.
