A cseh rendezőlegendáról szóló portrénaplónk utolsó részében másodszor is Oscarra jelölik, ezúttal díj nélkül – majd az egész cseh filmgyártásra rászakad a kapitalizmus.
Menzel filmjeiben castingrendezőnek lenni? Nem lehetett nagy kihívás, rendezőnk ugyanis nagyon bölcsen folyamatosan ugyanazokhoz az alkotókhoz fordult, legyen szó a kamera mögött (vagy a cigifüstös irodákban) ücsörgőkről – Jirí Sust zeneszerző, Jaromír Sofr operatőr, Jirí Brozek vagy Jirina Lukesová vágók –, netán a színészekről. Ezért is volt nagy meglepetés, amikor 1985-ben, a keserédes Hrabal-alapanyagoktól ismét kissé arrébblépve, a Magány az erdőszélen írójához, szinte naiv világlátásához és bukolikus helyszíneire visszatérve egy magyar színésszel forgatja le Az én kis falumat (Vesničko má středisková).
Kis falu, kis emberek
Pedig Bán Jánosnál logikusabb választás nem is lehetett volna Zdenek Sverák sztorijának (egyik) főszerepére: autentikus cseh környezetben a nyelvet nem beszélő és nem értő magyar tudja a leghitelesebben előadni a szeretnivaló értelmi fogyatékos langalétát, aki ugyanannyira a faluközösség része, mint amennyire ki is lóg belőle. A szereposztás igazán frappáns és teljes viszont csak a köpcös, leginkább a (szintén 1985-ös) Super Mario Bros. című videójáték címszereplőjére hasonlító Marián Labudával lesz: kettejük chaplini börleszket sem nélkülöző összhangja adja a film érzelmi gerincét. A komikum, amint azt már réges-régóta tudjuk, időzítés kérdése: beszédes, ahogyan a dicsőséges szocialista kollektív gépjárműparkja (nálunk: SMT) felé menet a hórihorgas Otík megpróbálja tartani a ritmust a zömök Pávekkel. A falubéli szerethető emberek panoptikuma többek között az elmaradhatatlan Rudolf Hrusínskývel egészül ki a régi világból – talán pont a Sörgyári capriccióéból – átmentett poétalelkű, elvarázsolt doktor szerepében, de itt van az elmaradhatatlan donhuán-mellékszereplő is, amelybe Sverák saját magát castingoltatta be.
Bevallom, nem egyszerű feladat erről a filmről írni: kb. negyedszerre látom, és noha ezzel együtt a hibáit is egyre inkább észreveszem, azok ellenére mégis egyre jobbnak tűnik. Pedig jól tudom, hogy a benne bemutatott világ pimaszul naiv, humanizmusa szinte gyermeteg – nem akarok hazugot írni, de jól tudjuk, hogy a kommunista kolhozok élete nem volt ilyen virágos, még Csehországban sem. Igaz, ami igaz: a film fő konfliktusa a „rendszer” felől érkezik: egy prágai nagykutya nézte ki Otík házacskáját hétvégi nyaralónak (mintha a Magány az erdőszélen történetének reciprokát látnánk, ugyebár), és pártsegítséggel a nagyvárosba, épülőfélben lévő panelblokkba (naná, hogy visszaköszön itt Menzel egyetemista filmje is!) költöztetné az együgyű árvát, akit a falu egyfajta közös gondozásban támogat.
Menzel lépten-nyomon szerette hangsúlyozni, hogy ő csak szórakoztatni akar, közelebb áll hozzá Chaplin, Fellini és Martin Frič, mint a csak ásításra ingerlő Antonioni meg Bergman – és filmjei látszólag ezt is igazolják: szinte mindegyikük szatirikus vígjáték átlagemberekről, nagy hősök, nagy titkok és nagy szenvedések nélkül. Én ellenérvelnék: a filmjei protagonistájára hajazó együgyűség csak egy tudatosan felépített imidzs: a nagyon is tudatos életművet és stílust építő rendező, ha nem is minősül a szigorú bazini „minőségellenőrzési” értelemben auteurnek, igenis van egy sajátos menzeli fílingje, egy mára talán ódivatú, de működő ritmusa. Érződik, hogy a színház felől érkezik (kevés beállításban, a színészekre sokat bízva mesél), de alkotásai mind igazi mozgóképek, amelyeket nem lehetne reprodukálni semmilyen más művészetben. Ahogyan a kamera szemérmesen elfordul a galambnyakat életében először elroppantó Otík kezeiről, helyette inkább expresszív arcán megpihenve – színtiszta filmes költészet, még akkor is, ha nem éppen azoknak a (neo)realizmusból táplálkozó ideáloknak felel meg, mint amelyeket általában az újhullámok hirdetnek, s mint ahonnan ugyebár Menzel is indult akkor már húsz éve.
Az én kis falum meghozta Menzelnek a második Oscar-jelölését, az 1987 március végén megrendezett ceremónia viszont arculcsapásként is értelmezhető: A merénylet (De aanslag) happolta el a díjat, ami az Oscar-díjak történelmében az (azóta aztán egyre gyakoribb) WTF-pillanatok egyike. De még előtte a lassan nyiladozó vasfüggöny lehetővé tette, hogy Menzel még bevállalhasson egy nyugatnémet bérdirektorkodást a Die Schokoladenschnüffler (kb. A csoki-kopók, 1986) című rendőrös vígjátékban. Ha az előbb mentegettem Menzelt humanista, (ál)naiv vígjátéki hozzáállása miatt, ezúttal semmi nincs a mentségére. Ez a film – hálistennek effektíve sehol se lehet megnézni, hacsak nincs belőle egy DVD-nk, ami nincs – még a 12 évvel azelőtti, kommunista rendszernek tett gesztusánál (az Aki aranyat keres, ugyebár) is borzalmasabb. Amaz a szocialista propaganda brigádos-isteneinek áldoz, emez meg az együgyű kapitalista filmgyárok öltönyöseinek. A cseber és a veder tipikus esete.
Konyec a régi szép időknek?
Amikor Menzel újból nekilátott egy Vladislav Vancura-alapanyag adaptálásának (emlékeztetőül: a legutóbbi a Szeszélyes nyár volt), még nem tudhatta, hogy a könyv – és ezáltal a film – címe mennyire profetikus lesz. A Vége a régi időknek (Konec starých časů) ugyanis 1989-ben jött ki, amikor, hát hogyismondjam… vége lett a régi időknek. Természetesen a film a nyolcvan évvel azelőtti „régi idők”, a monarchia állapotait „siratja” közvetlenül az első világháború után, az első csehszlovák köztársaság születésének pillanatában. A háború után üresen maradt gyönyörű és hatalmas cseh kastélyok egyikébe egy újgazdag parvenüt neveznek ki jószágigazgatónak, aki meg szeretné végleg kaparintani az uradalmi épületet a hozzátartozó erdőkkel együtt. Ehhez azonban a feltörekvő, a nagypolitikában magát első alkalommal képviselő parasztságot is meg kellene győznie. De – ahogyan az előző Vancura-adaptációban, meg sok más Menzel-filmben is – egy hívatlan betolakodó érkezése kavarja fel a dolgokat.
Igazi pikareszk hős lévén, sohasem lehet tudni, hogy pontosan mi az, ami fontosabb a sármos csábítónak – aki Alekszej Megalrogov hercegnek adja ki magát –, a társadalmi fel(jebb)kapaszkodás vagy a szex. Megsúgom: mindkettő, de ez a kettősség többé-kevésbé jellemző a film többi férfiszereplőjére is. Megalrogov nemcsak kártyában ver meg minden férfit, hanem az udvarlás művészetében is túlteljesít, de még szélhámosságában is nagyobb úriember, mint a birtok új ura. Úgy látszik, az érték igazi lakmuszpapírjai ebben a korban (is) a hölgyek: az ér valamit, aki az ő szemükben ér valamit.
A két Vancura-adaptációt elnézve látszik a legerősebben, hogy mennyire fontos (nemcsak Menzelnek) a jó alapanyag: Hrabal ugyan nem a képernyőre írt, de annyira egymásra hangolódtak, hogy írásait csuklóból tudta mozira adaptálni a rendező; Sverák pedig eleve mozis forgatókönyvekben gondolkozott (nagyszerűen sikerültek fia, Ján Sverák rendezésében készült filmjei is, egyikért – a Koljáért – el is vitte a harmadik cseh Oscart 1996-ban, ha ideszámoljuk az inkább szlovák Üzlet a korzónt is). A Vancura-regényeket ehhez képest kissé nyögvenyelősebben sikerült gyöngyvászonra adaptálni, könyvszagúbbnak tűnnek, sőt, a Vége a régi időknek még az ok-okozatisággal is hadilábon áll néha Menzel pszichologizálást mellőző, „józan paraszti” rendezési stílusában – de a továbbra is nagyszerű színészeknek, a korhű környezetnek hála még ma is fogyasztható film. Az 1989-as bársonyos forradalommal való áthallásai ellenére – vagy talán pont azért – nem maradt a Menzel-filmográfia fontos darabja.
Mai fejjel elképzelhetetlen lenne, hogy egy teljes ország nagyjátékfilm-gyártását állami monopólium felügyelje. Pedig így volt ez – a keleti blokk többi állama mellett – Csehszlovákiában is, ahol a Barrandov-stúdió fejesei karriereket törhettek kettőbe egy döntéssel, amint láthattuk az 1968 utáni betiltás- és megtorlás-hullámban. Ez a fajta szocialista állami stúdiórendszer azonban másrészt hasznos is volt, biztosított a nemzeti filmgyártás számára egyfajta folytonosságot, amelyben a rendezőnek – miután megkapta a forgatókönyv alapján az engedélyt – nem kellett aggódnia, hogy leáll a forgatás, elfogy a pénz, vagy éppenséggel nem tud majd forgatni x vagy y helyszínen. Amennyire paradoxonnak tűnik, de a legjobb rendszerkritikus filmek – mint Menzel és Hrabal Pacsirtái – pont a rendszernek köszönhetően készültek el. A rendezők a filmgyár alkalmazottai voltak – mint egy világosító vagy egy sofőr –, és ebben a rendszerben nem kellett aggódniuk a betévő falatért, legalábbis amíg ki nem verték a végső biztosítékot. A bársonyos forradalommal együtt viszont ezeknek a régi időknek is vége lett: átálltak úgymond piacgazdasági modellre, így meg a régi viszonyok fenntarthatatlanok lettek. A cseh filmeknek már nem egymással – esetleg a keleti blokk többi országának hullámzó filmtermésével – kellett megküzdeniük, hanem a beáramló hollywoodi alkotásokkal is. A legtöbb filmgyári alkalmazottat egyszerűen kirúgták, így aki a régi rendszerben azért nem kapott melót, akkor most meg már emezért nem kapott. Persze egy olyan Oscar-díjas, közönségkedvenc rendezőnek, mint Menzel, elvileg nem kéne megküzdenie a finanszírozásért – és ha bizonyos szinten, legalábbis ideig-óráig így is volt, feléje sem röpködtek sokáig csak úgy a bankókötegek.
Operák koldusa
Az 1989 utáni eufóriában (emlékszünk, végre bemutathatták a Pacsirtákat is) valahol természetesnek tűnt, hogy sok rendező előszedjen a fiókból valamit, amire már rég készült, de az előző rendszerben nem valósíthatott meg. Menzel számára ez egy (pontosabban két) betiltott előadás adaptációját jelentette: a frissen megválasztott, első demokratikus cseh államfő, Václav Havel színdarabjait, amelyeket azelőtt nem játszhattak színészek Csehországban. Az Audiencia kétszereplős, egyhelyszínes tévéjáték a lehallgatások és besúgások természetéről – mára jobbára elérhetetlen; a közismert opera alapján a komcsi állapotok karikírozása végett (át)írt Koldusopera (Žebrácká opera) viszont nagyon elérhető, még magyar szinkronja is van, viszont számomra érthetetlen módon mozifilmnek volt eladva. Holott ez is tévéjáték, vagy még annál is rosszabb: lefilmezett színház, annak minden nyűgével – ripacskodó színészek, dohos díszletszag, mozitlan beállítások, filmszerűtlen ritmus és dramaturgia. Még az ötletszerűen, nem beszélő szerepben egyetlen snitt erejéig feltűnő Jeremy Irons is kilóg belőle. Ha kicsivel hamarabb készül el, ma talán hazájában kultuszfilm, így azonban csak egy megkésett, érdektelen társadalomkritika, elmagyarázott poén – döglött lovat minek rugdosni? Cselekményét tekintve nagyrészt hű marad John Gay operájához, még a neveket is megtartja, és noha nyilvánvaló, hogy a fenntarthatlan „rablógazdasági” viszonyokat karikírozza, a vicc elhasalt.
Valahogy így járt Menzel a következő, 1993-as filmjével, az Ivan Csonkin közkatona élete és különleges kalandjaival (Život a neobyčejná dobrodružství vojáka Ivana Čonkina) is. Amikor már szabad oroszokat szívatni, disszidens orosz író művét adaptálni – ismét Sverák segített a forgatókönyvvel –, akkor meg már minek? Arról nem is beszélve, hogy a keleti blokkban már mindenkinek herótja volt az orosz beszédtől, erre Menzelék bátran eredeti nyelven forgatták le Vlagyimir Nyikolajevics Vojnovics regényének filmváltozatát. Igaz, ami igaz, ez a film ezerszer kevésbé rosszul öregedett a Koldusoperánál, nem kis részben azért, mert lefilmezett színház helyett Menzel ismét szabadban, természetben, „rendes” helyszíneken forgatott, másrészt meg azért, mert a film politikai vonatkozásoktól függetlenül is vicces.
Ha Švejk-áthallásokat keresünk az Ivan Csonkinban, lehet, hogy találunk párat, de alapvetően rosszfelé keresgélünk. Amennyire esszenciálisan cseh figura Švejk, annyira átültethetetlen más kultúrába. Így aztán az Ivan Csonkin is kissé más húrokat penget: habár több Menzel-filmhez hasonlóan itt is egy egyszerű (hogy ne mondjak együgyűt) figura a protagonista – tehát valahol a Vonatok, Az én kis falum főhőseinek, no meg Pepin bácsinak a távoli rokona –, a népábrázolásban már nem fedezhetjük fel ugyanazt a leereszkedő szeretetet és műgondot. Menzel az orosz muzsikokat és katonákat nem csetlő-botló, de szeretni-, sőt óvnivaló jóindulatú csacsinak ábrázolja, hanem koszos alkoholistának, netán konkrétan szarevő Micsurin-paródiának, vagy olyan sötét bunkónak, aki egy blöff (?) hallatán képes elhinni, hogy szíve választottja egy megtermett kandisznóval hált őelőtte. Ami a Hóvirágünnepben dorgáló, de alapvetően törődő hangnem, itt csontig maró gúny, amit már kell semmilyen pártbizottság előtt tompítani, legfeljebb a producer mondhatja meg, hogy mi működhet a végső verzióban, és mi nem – ez Menzelnek az első olyan filmje, amelynek stáblistáján végre producer is szerepel (a Barrandov-filmgyár nem hirdette fennhatóságát, legfeljebb a gyártásvezető neve került ki a filmek végére, az Ivan Csonkin viszont már rendes nemzetközi koprodukcióban készült).
A film nem lett instant siker, ezért – és talán mert pont ez a nemzetközi koprodukciós keret sem jött be az idősödő rendezőnek – Menzel egy jó ideig duzzogva (nem viccelek, az egyik interjúban azt mondta, hogy csak a világ veszít, ha ő nem filmez, ő maga nem) háttérbe vonul. Sokkal több ideig nem dolgozik (a színházat meg operát leszámítva), mint amikor a prágai tavasz megtorlásaként eltiltották pár évre. 2006-ig nem jelentkezik új nagyjátékfilmmel.
Búcsú Hrabaltól
Nem mintha nem próbálkozott volna. Az 1998-as Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál csendjét egy botrány zavarta meg: Jiří Menzel filmrendező egy vesszővel kergette ki Jiří Sirotek producert az egyik teremből, mivel az eladta az Őfelsége pincére voltam című Bohumil Hrabal-regény megfilmesítési jogait egy tévének. Menzel úgy vallotta, hogy az alig egy évvel azelőtt egy tragikus, de nagyon is hrabali balesetben (állítólag galambetetés közben esett ki az ablakon) elhunyt író neki ígérte, mi több, neki szánta a gyöngyvászonra álmodás privilégiumát. Meg sem kísérlem összerakni az ezután következő éveknek a forgatókönyv fejlesztésével, leállításával, újraindításával, átruházásával kapcsolatos kronológiáját – amerikaiul úgy hívnánk ezt, hogy development hell –, elég az hozzá, hogy Menzelnek csak a 2000-es évek közepére sikerült elkészítenie utolsó Hrabal-adaptációját – és utolsó előtti filmjét.
(De szép is lett volna, ha az előző bekezdést úgy fejezhettem volna be, hogy „utolsó filmjét”. Az Őfelsége minden hibája ellenére méltó lezárása lett volna az életműnek. De nem, 2013-ban készített még egyet, a Don Juanokat [Donšajni], amiről inkább most, zárójelben írnék, megbontva a kronológiát, hogy happy enddel zárhassam le ezt a cikksorozatot. Ott bujkál ugyan szinte minden menzeli elem a digitálisan forgatott képek mögött, meg a humor is meg-megvillan, de hervasztó, hogy egy Oscar-díjas rendező öregségére egy majdhogynem amatőrnek tűnő filmmel jelentkezik, amire a költségvetés mérete se lehet mentség. Nem szoktunk gyakran morfondírozni ezen, de a digitálisra való tranzicionálásnak is legalább annyi szomorú martaléka lett, mint annak idején a hangosfilm megjelenésének…)
Az Őfelsége külföldi fogadtatása parádés volt, például a romániai mozikban a legnézettebb európai film volt 2008-ban. Ehhez a nézettséghez magam is mindjárt minimum két mozijeggyel járultam hozzá. Deres januári hidegben mutatták be, és annyira jólesett megfürödni a filmet nyitó sörszagú prágai napsütésben, hogy még az sem zavart, hogy az adaptáció jelentős eltéréseket mutatott Hrabal zseniális alapművéhez képest, kétszer néztem meg egymás után. A cseh nézők már annyira nem örültek ezeknek az eltéréseknek, számukra a regény nemzeti kincs, és ezáltal minden csehnek kicsit a személyes ügye is. Az sem tett jót a film otthoni megítélésének, hogy már a forgatókönyv is Hrabal nélkül íródott. Azt persze lehetetlen lenne megmondani, hogy Hrabal mennyire bólogatott volna a kész film láttán, és hülyeség is ilyesmin spekulálni, az viszont tény, hogy a filmnek rosszabb a híre, mint maga a film. Ha a Vonatok végére tervezett happy endet még sikerült Hrabalnak meghiúsítania, ahhoz már nem volt életben, hogy az Őfelsége negédességét visszafogja, így hát végülis ez lett a hat adaptáció közül a „legmenzelesebbik”, és – ki tudja, mennyire előre eltervezett módon – a rendező számára életműösszegző is.
Van itt a történeten látszólag csak végigbukdácsoló, keveset beszélő, szinte együgyű főhős, aki biztosítja a „történelem békaperspektívából” szerzői hozzáállásához a „békaságot”; vannak gyönyörű nők, akikről lehetetlen eldönteni, hogy csábítók vagy csábítottak; van itt élet-, étel- és emberszeretet, a legsanyarúbb történelmi korokat humorral és ügyességgel átvészelő cseh attitűd; van itt verbális és képi humor is; még egy-egy korábbi filmjének beállítása is megidéződik. Ám ha megfigyeljük, ez Menzel egyetlen nem lineáris cselekményű mozija: sokatmondó az, hogy a film jelenének fakóbb, komorabb képeiben narrál az idősödő főhős egy színes-szagos, talán sohasemvolt, de mindenképp letűnt korszakról. Mintha maga a rendező regélne a saját fiatalságáról, amikor ilyen-olyan cselekkel, ügyeskedéssel, chaplinesen „bukdácsolta” végig a hírnév hepe-hupáit. Nem véletlen, hogy a film egyik jelenetében ott figyel Menzel jóbarátja, Szabó István. Ami neki a Mephisto, az Menzelnek az Őfelsége, csak épp mindkét filmben ki kell cserélni a nácikat kommunistákra...
**
Beszédes, hogy szinte mindegyik filmje a múltban játszódik – onnan sokszor jobban lehet reflektálni a jelenre, főleg egy cenzúrázott filmgyártásban –, de ettől még nem válnak kosztümös mozivá. Talán az Őfelségén kívül. Ám még a(z akkori) jelenben játszódó filmjei is időtlenek. Ha megpróbáljuk főhőseit egy csokorban nézni, mindegyik egyfajta boldogságot, sőt otthont keres. Ha menekülnek, akkor „hazamenekülnek”. Szinte mindegyikük švejkien együgyű, vagy nagyon okosan annak teszi magát. Jóindulatú bohócok, ha úgy tetszik – férfi Gelsominák. Talán az a titkuk, hogy tudják: a nagyon okosakat megzabálja és vagy kiköpi, vagy lenyeli, de mindenképp tönkreteszi a rendszer, mint Miloš Forman főhőseit. Némaságukban zseniális túlélők, és minden képkockáról süt a szeretet, amivel megformálták őket.
Apropó, képkockák: Menzel állandó operatőrtársától, Jaromír Sofrtól legtöbbször „színházias” beállításokat kért, kistotálokat, szekondokat, amelyekben a színész a teljes fizikumával jelen lehet – talán a Vonatokban van a legtöbb közeli, de ott sincs sok. Vígjátékban ez alapkövetelmény: egy szomorú arc tökéletes ellenpontozása a csetlő-botló test. És ha már test: Menzel pimaszul ünnepli a női test szépségét. A #metoo korában talán furának vagy visszatetszőnek tűnhet, de meg kell értenünk: nála a male gaze nem a felsőbbrendűség jele, hanem az elvarázsolt csodálaté – mint amikor a kisiskolás első alkalommal kukkol be a lányöltözőbe.
Olyan értelemben nem igazi „auteur”, hogy nem volt zseniális forgatókönyvíró – jó forgatókönyvre volt szüksége a kibontakozáshoz. Ezeket hálistennek megkapta Hrabal vagy Sverák alapanyagaiban, azokkal viszont csodát tudott művelni. Ha figyelembe vesszük színészi munkásságát is, még erőteljesebben kitapintható az életműből egyfajta affinitás a performatív, börleszkes, attrakciós mozi iránt. Szerényen azt vallotta, hogy ő mindig is „csak” szórakoztatni akart. Ebben az önbagatellizálásában is főhőseihez hasonlít: minél jobban elhisszük neki a lekicsinylő szavakat, annál jobban meg tud lepni, amikor előbukkan valami megmagyarázhatatlan szépség a viccek mögül.
