Egyet lehet érteni a Velencei Filmfesztivál zsűrijével, amikor Cristina Groşant az év fiatal rendezőjének kiáltották ki. Minden megvan benne, ami azzá teheti, csakhogy ennek nem legújabb filmje a megfelelő testamentuma.
Cristina Groşan egy ígéretes rendező. Ezt a mondatot első filmjének idején is le lehetett írni és most is ugyanúgy megállja a helyét. Ígéretes rendező különleges vízióval, aki képes újat mondani és mutatni a közép-kelet-európai filmművészetben. Első két filmjében ennek még valóban csak az ígérete látszik.
Amíg a Legjobb dolgokon bőgni kell egy harmincas évei elején járó, felelősségeivel békét kötni nem képes fiatal nő élményét meséli el a 21. században, a Hétköznapi kudarcok a korszak nemzedékeken átfutó női egzisztenciájának tapasztalatait igyekszik belesűríteni egy nemzetközi gárdával, cseh nyelven készült, és első filmjénél léptékekkel nagyobb vállalásba. Mindezt egyetlen, koherens narratíva helyett három egymásba fonódó cselekményszálon keresztül igyekszik célba juttatni.
A nyugdíj felé robogó, egyedül élő Hana (Tatjana Medvecká), akit váratlanul elbocsátanak munkahelyéről, egyetlen társa pedig egy meghibásodott robotkutya; Karolina (Jana Stryková), aki azonos nemű partnerével nevel egy óvodáskorú fiút; a középiskolás Tereza (Nora Klimesová) aki egy különösen kellemetlenné vált, magányos szülinapi zsúron sínylődik.
A három sors – és a cselekményszálak – egymással összefűzve bontakoznak ki lassú ütemben, mint három egybefont rövidfilm. Mondhatni egy összesűrített antológiasorozat-évad, s tematikailag nem is áll olyan távol a Black Mirror szürreálisan realista disztópiáitól: a történetek hátterében – és az őket összetartó elemként – apokaliptikus hangulat bontakozik ki fokozatosan. Átlagos, hétköznapi életek egy átlagosnak véletlenül sem mondható napon, belső konfliktusaikkal küszködve – legkönnyebben így lehetne összefoglalni Groşan koncepcióját, ami remek alaphelyzetet teremthet, amennyiben adott három esszenciális hozzávaló: élesen elkülönülő karakterek izgalmas személyiséggel, tétek, amik invesztálnak minket sorsaikban és az egyesítő kicsengés, ami hosszasan képes velünk maradni.
Válhatott volna belőle egy remek, modern disztópia női szemszögökön keresztül – amiből, valljuk be, erős hiány mutatkozik ma a piacon – valami mégis hiányzik az átütő sikerhez. Egyszerre markol túl nagyot és mond túl keveset Groşan, ami mindössze egy nem egészen kiforrott ötlet tehetséges megvalósításához elég – egy élvezetes, maradandó filmhez azonban már nem.
Otthoni közegükben ismerjük meg mindhárom központi szereplőnket, akik a cselekmény előrehaladtával fokozatosan távolodnak el a biztonságot jelentő helyszínektől, térben és emocionálisan egyaránt. Egyfajta általános, egzisztenciális bizonytalanság jellemzi mindegyikőjüket: három különböző generáció, egyazon identitásválság. Útjuk egy bevásárlóközpontba tereli őket, hogy itt végül keresztezzék egymást, majd… semmi. A katarzis elmarad, a végjáték pedig – legyen az kelet-európai szemmel bármennyire is látványos – leginkább érdektelenségbe fullad. Az okokat leginkább a karakterekben érdemes keresni: hiányzik belőlük az a nyers, esetlen életszerűség, ami Groșan első filmjének főszereplőjét áthatotta. Elnagyoltak, egyszerűek, inkább archetípusok, mint emberi jellemek, így érzelmileg kapcsolódni sem könnyű sorsaikhoz.
Félreértés ne essék, a hiba nem a castingban keresendő. Kivétel nélkül mindegyik színész kifogástalan alakítást nyújt, kezdve a kicsi, de annál emlékezetesebb szerephez jutó Kerekes Vicával, a film egyetlen magyar származású szereplőjével, aki a magyar nézők számára kuriózumként cseh nyelven bizonyítja rátermettségét. A lányát alakító Nora Klimesová személyében egy ígéretes, karrierje kezdetén álló színésznőt ismerünk meg, de a Hanát, illetve Karolinát alakító Stryková, illetve Medvecká játéka is a cseh filmszínészet nimbuszáról ad tanúbizonyságot. Minimális dialógusokkal is képesek beszédesek lenni.
Látványban sincs hiány. Győri Márk operatőr visszafogott, érzéki kompozícióit és izgalmas színeit elismerésre méltó vizuális effektek teszik igazán emlékezetessé. Ezek az alkotóelemek azonban leginkább egymás mellett léteznek békében, nem vegyülnek koherens egésszé.
Mintha valami hiányozna a receptből. Groşan ezúttal nem saját forgatókönyvét filmesítette meg és talán ez lehet az egyik oka, hogy első filmjéhez képest itt nem érezzük az összhangot. Épp a kézjegyének gondolt közvetlenséget és intimitást áldozta fel új filmjénél egy nagyobb és univerzálisabb történet oltárán. Amire talán még nem állt készen sem a forgatókönyv, sem a rendezője.
Az eredmény pedig egy színes, mutatós, de még éretlen gyümölcs. Groşan következő termésével, reméljük, beváltja majd minden ígéretét.
