Kritika: Soft & Quiet (Beth de Araújo) Kritika: Soft & Quiet (Beth de Araújo)

A náci karlendítés a parkolóban csak kislányos vicc

Beth de Araújo: Soft & Quiet

ÉRTÉKELD A FILMET!
Soft & Quiet
Beth de Araújo
2022

A Filmtett szerint: 8 10 1

8

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Nem csak azért kellenek az ilyen gyomorszájba vágó szembesítések, hogy „a hetedik művészet” minél távolabb kerüljön az Amerika hőskorának örökségétől.

Beth de Araújo bámulatosan gyomorforgató elsőfilmjét egy kép indítja be. Egy röhejesen sokkoló kép, amire nem lehet felkészülni. Egy meggyes pite, amelynek tésztájába horogkeresztet véstek. A vérvörös meggylé a szvasztika alól lassan csordogál kifelé. A fajgyűlölet pitéjének leleplezése egy jól időzített tökönrúgással ér fel. Ahogy pedig a legjobb tökönrúgások esetében lenni szokott, egyből hányhatnékunk támad. Miközben az abszurditásában és banalitásában gusztustalan látványt emésztve leesik, hogy miről is van szó, a sütit kuncogva csodáló nők jókedélyű csacsogásának hangja szúrja át a dobhártyánkat. Annyira hétköznapi és életszerű az egész, hogy az fáj. Hahaha, horogkereszt. Nagyon kedves Emilytől, hogy még erre is gondolt. Ahogy kinyílik a csipájuk és megered a nyelvük, úgy kerül szörnyű fénytörésbe az a filmet nyitó rövid jelenet, amelyben az elegáns-csinos fehér ruhába öltözött Emily (Stefanie Estes) egy általános iskolás kisdiákjának – igen, Emily tanár – suttog a fülébe mérgező gondolatokat egy mexikói takarítónőről. Akkor nem tűnt olyan fontosnak, esetleg csak furcsának. A pite után azonban minden világos lesz.

Kép a Soft & Quiet című filmből

Világos lesz, hogy Emily és társai – többek között burzsuj barátnője, egy családanya, egy ex-fegyenc, egy fogalmatlan trampli – szennyes, gennyes, tahó és gonosz emberek. Emily pedig az élükre áll, vezeti őket, amíg el nem szabadul a pokol. Amennyire üresen szokott csengeni az „elszabadul a pokol” kifejezés, annyira értendő szó szerint a Soft & Quiet esetében. Amit ugyanis ezek a nők mondanak és tesznek, az a földi pokol, semmi egyéb. Pokol hallgatni, pokol nézni, pokol belegondolni is. A legpokolibb viszont az, hogy ami ebben az egyetlen, mesterien kézben tartott, valós időben kibomló snittben másfél óra alatt történik, az a valóságtól egy fikarcnyit sem elrugaszkodott. Volt, van, lesz ilyesmi. Ezek a nők köztünk élnek. Büszkén fröcsögött ocsmány kinyilatkoztatásaik, ijesztő gondolatmenetük, émelyítő utálattól bűzlő szóhasználatuk bénítóan ismerős. Az illegális „barna” migránsok elveszik a munkát előlük. Felmerül a Fehér Amerika államának ötlete. Fordított rasszizmus van, a fehérek kisebbségbe kerültek. Mindenről a Black Lives Matter mozgalom tehet. All Lives Matter. Ők nem utálnak igazából senkit, csak büszkék akarnak lenni az felmenőikre, génállományukra, a régi szép rabszolgatartós időkre, amikor még nem zsidók és köcsögök és niggerek és sárgák irányították az egyetlen isten nemzetét. Érveik „tényeken” alapulnak, józan paraszti ésszel bárki megértheti azokat. Meg vannak győződve arról, hogy igazuk van.

Kép a Soft & Quiet című filmből

Miközben ők az összetartozás biztonságos terében tobzódnak a vég nélkül áradó morális okádékságban, a néző – remélhetőleg – ennek a szemérmetlen felszabadultságnak a tökéletes ellenétét éli meg. Fojtogató, idegtépően klausztrofóbikus élmény a Soft & Quiet. Mintha csapdába estünk volna. Egyre hangosabban dörömböl a halántékunk, a bicskanyitogató szemétségek málhájától kiszorul a szusz a tüdőnkből, ökölbe szorul a kezünk és csúnya, nagyon – de nagyon – csúnya szavakat köpünk ki csikorgó fogaink között. Pőre harag van bennünk. Először csak leüvöltenénk, majd felpofoznánk ezeket a tetves némbereket (kalapemelés jár a színészeknek, emberpróbáló munka lehetett), ahogy viszont fajvédő eszmecseréjük egy-két lélegzetelállítóan rémisztő fordulat után leírhatatlan gyűlölet-bűncselekményekbe fordul, attól a halálukat fogjuk kívánni. Zsigeri dolog ez, nem – illetve főként nem – intellektuális. Igazi, testi rettegés attól, ami karnyújtásnyira van tőlünk.

Kép a Soft & Quiet című filmből

Ez persze nagyban köszönhető a vágatlan – pontosabban annak tűnő – formának. Mindvégig ott vagyunk a mocskokkal. Greta Zozula objektíve a tétlen tekintetünk: a szemünk láttára történnek elképesztően emberietlen, megalázó, kíméletlen, elmondhatatlan dolgok, de mi csak nézzük azokat, pislogás nélkül. Mintha részesei lennénk ennek az őrületnek. Bűnrészesei. Elmerülünk a gányban, sehol bárminemű kapaszkodó, semmi, amitől úgy éreznénk, hogy valami mesterségest, valami fiktívet nézünk. Ez nem Jancsó- vagy Tarr-film, nem a Birdman vagy az Athena, Zozula mozgásaiban ugyanis semmi különös nincs, semmi truváj, semmi tánc. Egyfajta lényegre törő, nyers, száraz egyszerűség van a nőkre tapadó kamera képeiben, ez a tárgyilagos személytelenség pedig látványosan emeli ki a szereplők és a történtek hátborzongató mindennapiságát. Lehetne tele üresjáratokkal a film, de még a nagyobb helyszínváltások is csordultig vannak az eljövendő bűnök kiszámíthatatlanságának izgalmával. Azokban a hosszú percekben is kifejezetten vaskos dráma van, amikor Zozula – vélhetően kényszeréből – megpihen egy-egy sokat mondó tárgyon (a kicseszett pitén, vagy mondjuk egy fekete zsákon). A film utolsó harmadának láncrázó, szorongató tébolya viszont egy kicsit kaotikusabbá vált a kelleténél, de annyi baj legyen. Annak a viszolyogtató förtelemnek, ami ebben a fél órában történik, semmi nem tudja elvenni az élét.

A Soft & Quiet nem véletlenül Blumhouse-film: a hiperrealisztikusan felnagyított fajgyűlölet túllép a szociológiai látleletszerűségen és horrorisztikussá válik. Ezek a nők nem emberek. Szörnyek. Akiket meg kell ölni. A rasszizmus azonban nem elpusztítható, rasszisták helyett mindig lesznek újabb rasszisták, és akármennyire is elkeserítő ez, a Soft & Quiet metaforikus utolsó képében mégis remény van (a kamera végre elengedi a nőket és másra figyel). Tomboló, dühös remény. Beth de Araújo dühe az, amitől a film minden pillanata tapinthatóvá válik, mert ez a düh szívből jön és teljesen jogos.

Kép a Soft & Quiet című filmből

Az pedig, hogy a rendező kifejezetten a nőkre van cefetül berágva, üdítő nézőpontváltás a rasszizmust elkapáló filmek sorában. Olvasatában a nők bűne nem csak a fajgyűlölet engedése és csendes (quiet) támogatása, hanem a rasszista férfiak motiválása. Bizarr és ironikusságában zavarba ejtően mulattató, hogy a film egyetlen „felsőbbrendű” férfikaraktere, Emily férje, az egyedüli észszerű, higgadt alak a sátáni asszonyállatok között. Ha rajta múlna, otthon csurgatnák a nyálukat a Fox News előtt. Emily azonban helyreteszi: „Ugye, bébi, nem akarod, hogy úgy nézzek rád, mint egy buzira?” A nőiség kihasznált gyengédsége (soft) egyszerre fegyver és ürügy a kezükben: baromi jól el lehet mögé bújni, el lehet vele kaszálni a felelősséget (a náci karlendítés a parkolóban csak kislányos vicc, hihi, Emily, jaj de rossz vagy), a nők áldozatszerepét kiforgatva pedig büntetlenül megtehetnek szinte bármit, anélkül, hogy fel kellene vállalniuk mételyező bigottságukat (jó példa erre a kisboltban játszódó eszelősen feszült jelenet vége).

Ezek a nők azonban nem csupán számítók és sunyik, hanem buták is. Ostoba döntéseket hoznak, borzalmas tetteik következményeit pedig képtelenek épeszű ember módjára kezelni. Impulzív, hektikus pusztításuk szomorú elkerülhetőségét idióta bénázásuk és hisztérikus marakodásuk csak még jobban felerősíti. A film végére a dicső fehér nők céltudatos klánja egymásra mutogató fejetlen hülyék gyülekezetévé válik. Mint az összes rasszista, homofób-transzfób, antiszemita, revizionista, vadnacionalista gyökér, ők is csak frusztrált seggfejek, akik közös jellemgyengeségeikből és irracionális, infantilis félelmeikből próbálnak meg valamiféle szélütött társas egzisztenciát építeni. Ezeknek a Trump-érában szárnyra kapott debil szerencsétleneknek viszont még ehhez sincs elég agyuk. A nyitva hagyott befejezés épp ezért kényelmetlen. Megbűnhődnek? Nem bűnhődnek meg? Félig tele a pohár vagy félig üres? Sok mindenen sajnos nem változtat egyik nézőpont sem. A Soft & Quiet az a többszáz éve tartó rémálom, amelyből túl sokan riadnak fel üvöltve, amelytől túl sokan nem mernek elaludni és amelyet túl sokan éltek már át.

Kép a Soft & Quiet című filmből

Nem csak azért kellenek rohadtul az ilyen gyomorszájba vágó szembesítések, hogy „a hetedik művészet” minél távolabb kerüljön az Amerika hőskorának undorító örökségétől. Azért kellenek, mert épp elég film tipegte már körbe lábujjhegyen a rasszizmust megindító és „inspiráló” igaz történetekkel, cirkalmas szimbólumokkal, költői képekkel, tanulságokkal és magyarázkodásokkal, nagy színészek nagy monológjaival. Azért kellenek, hogy ráeszméljünk: nem érünk már rá ilyesmire. Senki nem emlékszik már az olyan vérlázítóan híg aranyszobros matiné-szirszarokra, mint mondjuk A segítség, A számolás joga, az Ütközések vagy a Zöld könyv. A Soft & Quietet nem lehet elfelejteni. Belénk ég. Beth de Araújo minden szépelgés nélkül meri beleordítani a pofánkba, hogy „ébresztő, basszátok meg!” – és ezért nem lehetünk neki elég hálásak.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
Soft & Quiet

Soft & Quiet

Színes filmdráma, horror, thriller, 91 perc, 2022

Rendező:
Szereplők: Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

8

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu